A. S. Field: A bál (SF - szürreális mese)

Álmosan kíváncsi tekintete a hóborította tájat pásztázta, melyet időnként eltakart az alagutak sötétje, amint a busz haladt a hegyek gyomrában, majd újra a felszín és újra az apró fényekkel tarkított feketeség.

Még sosem látott ekkora hegyeket, melyeket az alagutakon át futó utak tekervényes ösvénye kötött össze, hogy elvezesse céljukhoz az ámuldozó turistákat, kik lelkesen kattogtatták fényképezőgépüket.

Ő nem fotózott; a három tekercs filmet, melyre pénze maradt, miután befizette az egynapos utat, a Városra tartogatta, a tájat inkább próbálta agyában rögzíteni. Egész éjjel utaztak a lomha busszal, csak kétszer tartva pihenőt egy-egy benzinkútnál, ahol mindenki a vécéhez és a kávé automatákhoz állt sorba.

Nem tudott aludni, a mellette ülő idősebb hölgy egész éjjel égette a mennyezeti lámpát, hogy érkezésre kiolvassa útikönyvét, melyet az egyik pihenő idején vett. Legszívesebben cinikusan megköszönte volna neki a fejfájást, amit kapott tőle, de minden energiáját lekötötte fülfájása, amely a magas hegyi utakon hol erősödött, hol gyengült, felidézve egy régi dobhártya szakadás emlékét még gyerekkorából.

Hunyorgott az erős, hóbuckákról visszaverődő téli napsütésben, még a drága napszemüveg sem védte tőle érzékeny szemét. Fejfájás, fülfájás, hunyorgás. Még egy jó kis fogfájás kellene, gondolta magában mosolyogva, hogy teljes legyen a repertoár, bár elég volt az is, hogy a hosszúszárú csizma szorította a hideg ellen dupla zokniba bújtatott, utazástól bedagadt lábát. Így nem lesz túl kellemes sétálgatni, de úgy gondolta, a látvány, az élmény bármilyen szenvedést megér. Legalábbis remélte, hogy igen, mert félhavi járandóságát áldozta be a kirándulásra, hogy újabb tételt húzhasson ki bakancslistájáról.

Végre megérkeztek a kompkikötőhöz, ahol beszállás után a nyitott fedélzetre sietett. Ott állt egész úton a hajó orrában, és tűrte, hogy a jeges szél pirosra csípje, és megdermessze arcát. Kesztyűs kezét hosszú, meleg kabátja zsebébe dugta, nyakát a gallérba húzta, sapkás fejére még a kapucnit is felrakta, mégis majd megfagyott a februári hidegben. Így látta meg a Várost; átfagyva, ámulva, topogva a fedélzet deszkáján, begubózva saját melegébe a kabát alatt, mely maga is fehér volt, mint a táj körülötte.

A piros háztetők, a székesegyház napfényben ragyogó kupolái és a Campanile égre törő tornya, mint színes mozaiküveges ablak emelkedett ki a felhőtlen, kék égből. A Város ott ringatózott előtte a csendes tengeren, ő pedig megremegett, mikor lába az ezeréves kőkockákra lépett.

Amint, ámulva a kirakodók színes portékáin, elvegyült a bámész tömegben, orrával finnyásan érzékelve a csatornabűz keveredését a sós, tengeri levegővel, elképzelte a régi korok patríciusait és kereskedőit dolgukra sietni. Lehunyta szemét úgy hallgatta a zsivajt; az alkudozást, a nevetést, a pergő párbeszédeket, miközben csattogtak és kopogtak körötte a lábak, lökdösték a látványosságokhoz siető emberek.

Ő maga is elindult aztán, bejárta a teret; megcsodálta a dómot, a palotát, felkapaszkodott a torony lépcsőin, hogy lefotózza a Várost a légből is. Szeme ámult, gépe kattogott, míg csodálta a mozaikot, freskót, arannyal borított felületet, a bronz lovakat, a porfír tetrarchákat, a szárnyas oroszlánt és a szemtelen galambokat.

Gondolára nem volt pénze, így vízibusszal ment el a híres hídig, ahol ebédelni akart. Előtte még átsétált a hídon, oda-vissza, kétszer egymás után, mert úgy érezte, egyszer nem jelent semmit. Áhítatosan lépkedett a széles lépcsősoron felfelé, maga sem hitte, hogy itt jár a hajdanvolt kereskedelmi központban, ahol a világ hajói, árui összefutottak. Igen, nem messze a pénzverdétől, itt emelték az első hidat, mely a Várost kettészelő csatornát átívelte. Bámulta a hídon futó árkádos boltok sorát, beszívta a nedves kő poshadt, hínáros szagát; neki dőlt a rideg kőnek, tenyerét rátette, és lehunyt szemmel merengett a régmúlt időkön.

Látta a hölgyeket abroncsozott virágos brokátszoknyájukban, fedetlen keblük felett, tarkójukon merevített csipkegallérral, feltornyozott, gyöngysorral díszített aranyló hajukkal. Magastalpú cipőikben suhantak a piszkos utcákon, vagy hordszékekben ülve legyezőjükkel kacéran integettek az uraknak, kik kalpagoltak nekik, hajlongtak, bókoltak, köpenyüket kecsesen hátra fogva, hogy láttassák gazdagon díszített ujjatlan zekéjüket, színes, puffos ruhaujjukat, melyen a kézelők és csipkegallérok finomsága vetekedett a hölgyek figyelméért.

Lefüggönyözött gondolák ringatóztak, az evezősök éneke szállt a vízen, miközben a függöny mögött víg kacaj, elfúló sóhajok, halk nyögések vertek visszhangot a sikátorok mélyén.

Kurtizánok, kalandorok és fejükre húzott kámzsával surranó sbirrek, könnyű szerelem, gyilok és méreg. Babona és bor, a két démon, mely irányította a népet; a mindennél becsesebb szerelem, művészet, szépség, elegancia, sikk, kecs és báj, csak egy volt olcsó és eldobható, az emberi élet.

Igen, a szépség és romlottság, virágzó kereskedelem a kikötőkben és részeg tivornyák a palazzok termeiben, a nemesség és a disznószar mind ott volt a kövekben a tenyere alatt, a szívében, elméjében, lehunyt pillái takarta szemében. Szinte érezte, hallotta, látta őket, a rég elhunytakat, kiket már elfújt az élet. Nem, nem a halál vitte el őket, az eljövendő korok nőttek fölébük, az egymás sarkát tapodó évszázadok tolták őket az idő mélyére, hol folytatják örökké tartó táncuk, vígan kacagva, míg tőr vagy méreg ajkukra nem fagyasztja mosolyuk s életkedvük.

Sóhajtozott, nehezen vette a levegőt, egy úr belé is karolt, hogy segítsen, hisz' rosszul van, de intett, mosolygott, és tétován lépkedett a lépcsőn, majd végig a boltok előtt, át a túlpartra, hol hívta, húzta a sikátorok mélyén egy ódon palota.

Lépteit ki irányította, nem tudta, mintha nem is maga lenne magában, elméje csak a sok brokátot, tollat, gyöngysort látta; a kezeket, melyek integettek, a szájakat, melyek kacagva villantották foguk, az elegáns hölgyeket és tollforgós urakat, kik vígan énekeltek és táncoltak, míg terelték, kísérték a hatalmas kapu felé, mi csábítóan kitárult, és a körforgás beterelte.

Belé karoltak két oldalról, vitték, szinte emelték fel a lépcsőn, át gazdagon díszített, gyertyafényes termeken egy budoárba, melyben ruhák halma fölött aranyozott keretes tükrök lógtak, hogy bennük magát megcsodálja. Nézte, amint levonják ruháját, kezdve meleg kabátjával, bélelt sapkájával; majd következett a pulóver, a csizma és a nadrág, míg ott állt csupaszon és félőn.

Fázott, míg amazok vitáztak, mely szín állna neki legjobban; kinek a kék, kinek a sáfrány, kinek a vörös volt gondolata, hát, ráadták mind. Lábaira hófehér, combig érő harisnyát húztak, térdnadrágot hozzá, királykéket; aranyszín derekat, égszínkék puffos ujjat, vörös bőszoknyát az abroncsra. Haját fésülték, feltornyozták, bele gyöngysort és fésűket tűztek; jutott a gyöngyből nyakába is, míg ketten ezüsttel díszített fehér csipkegallért tűztek tarkóján a ruhára, mások pedig ezüst cipellőt húztak a lábára.

A tükrök körben a szobában visszaverték a gyertyák fényét, füstjük gomolyogva szállt a plafon felé, miközben derekára illatos tégelyt csatoltak, csuklójára csipke legyezőt kötöttek. Kész, dalolták vígan, és kacagtak, forogtak, belé karoltak; húzták magukkal körbe-körbe táncra, ölelték, csókolták szédülésbe rántva.

Vitték újra, át a díszes termeken, bálra gyűltek, légyottra, éji szerelemre. Felkérték egymás után az urak és a hölgyek, kézről kézre adták, karját simogatták, nyakát csókolták. Körtáncot lejtettek, majd négyest; ölelték, forgatták, lábát taposták. Itatták borral, tömték édességgel; méztől ragacsos szája szájakra lelt, krémessel kent ujjak fogták ruháját, zilálták kibomló fürtjeit, tépték a szoknyáját.

Végtére kiszédült a körből, megállt a sarokban, hogy erőt gyűjtsön, mikor valaki, tán egy gróf, nem, maga a Herceg ajkával nyakát érintette, kis virágszálam, ifjú még az este. Derekánál fogva az ajtóhoz vonta, mögöttük a zárat bekulcsolta. Hívta a dívány a lágy gyertyafényben, csókolta a Herceg, ő meg sóhajtozott, kérlelte szépen, hagyja, engedje, de maga se bánta, hogy a férfi elengedte füle mellett a halk beszédet.

Ám hirtelen kintről sikoltást hallott, majd futkosást, pánikot; ezüsttálak csörömpöltek a földre hullva, poharak törtek millió darabra. Kint vihar dúlt, fellegek gyűltek, a huzat elfújta a gyertyát, a hold elbújt az éjben. A Herceg csak matatott, ő meg tolta magáról, feltárult az ajtó, többen is bejöttek; két hölgy hófehér álarcban, nyomukban kavarogtak a többiek. Jött Brighella, Pantalone; mögöttük Casanova és Dottore, majd Colombiana kézen fogva vezette Harlekint.

A Herceg válla fölött látott bautát, voltát, morettát és gattot. Kintről elhaltak a sikolyok, a Herceget szelíden levonták öléről; reszketett, fázott, riadt idegességgel forgatta fejét, kiutat keresve a tömegben, kik úgy tűnt, nem is törődnek vele.

Térden kúszott ki a szobából, cselezve a lábak között a bálteremig, ahol lobogtak a függönyök a gyertyák lángjától. A hatalmas ablakok tárva-nyitva álltak a viharban, az eső dobolt, zúgott a tetőn, berontva az ablakon áztatta a padlót, hol a gyönyörű hölgyek és urak csúszkáltak, elegáns cipőikben nem tudván megállni lábukon. Sikoltoztak, részegen nevettek, egymást próbálták felsegíteni, de csak fetrengtek.

Dermedten állva nézte a káoszt, majd ezüstcipellőjét levette, s mezítláb futott. Futott át a báltermen, kerülgetve a részeg testeket; futott át megannyi termen és szobán, tova a lépcsőre, le az aulába; futott ki a kapun, szoknyáját felfogta; futott a viharban, talpa csattogott a síkos köveken, haja lebomlott, gyöngysora elszakadt; futott, futott, azt sem tudta, merre, csak el innen, el, e romlott, léha helyről, hol otthonra lelt évszázadokkal előbb.

Hajnalig kóborolt az eső áztatta utcákon, be-bepillantva a paloták ablakán, elnézve a mulatozó, önmagukból kivetkőzött, maszkos embereket, kik űzték a telet, a pestist, csúfolták a halált; orcájukon mosoly és mámor, ereikben száguld a vér önfeledten.

Még nem tűnt el az éjjel, mikor a kikötőhöz érve, leült a mólón, lábát a víz fölé lógatva várta a hajnalt, hogy megmentse. Megmentse magától s a Hercegtől, kikben csalódott; az őrülettől, mi történt a sötétben, hol űzte, hajtotta a vére, mely nem fért meg testében, s lelkét elemésztve tört előre újra meg újra.

Öt év vagy ötszáz, nem számolta már, meddig tartott élte hossza, csak unta már e halálos forgást, mi örvénybe rántja testét, széttörve szívet, lelket, eszmét. Csak legyen vége, ennyit akart, és a hajnalt, mely gyógyír a bajra.

Végül eljött a pirkadat, a Campanile tornya árnyékot vetett, ő pedig a mólóról a vízbe ereszkedett.

                                                                        *****

Érzi, rázzák a karját, ébredjen, ébredjen, kiabálják. Segítsenek, segítsenek, emberek, jöjjenek. Köhögi a vizet, átfagyott egészen; reszketve gömbölyödik önmaga vackába, elmúlt a mámor, remeg keze s lába. Öt év vagy ötszáz, ki számolja; megmentették megint, kezdheti elölről. Jövőre ugyanitt, a Herceggel s magával, ki önmagát már régen nem találja.