A. S. Field: Alfa (SF)

     A Mars projekt rengeteget csúszott. Nagyjából százötven évet. Elhúzódó háborúk, kitörő járványok, gazdasági válságok sora gátolta. Az emberiség megtizedelődött, az országhatárok átrendeződtek. Mire helyreállt egy viszonylagos rend, mindenki számára egyértelmű volt, hogy itt már nem sokáig húzzuk. Semmit nem tudtunk megvalósítani a Föld és emberiség megmentő projektek közül. Hiányzott az összefogás és az igazi elhatározás. Az embereken egyfajta kollektív depresszió uralkodott el. Túl sok volt a veszteség és a bánat. Valójában mindenki inkább akart innen lelépni, mint maradni és rendet rakni. A jól bevált klasszikus recept szerint mindenki a könnyebb utat akarta választani.

Az aktuális nagyhatalmak kénytelenek voltak összefogni egymással, hogy megépíthessék az első kupolát a vörös bolygón, mely emberi tartózkodásra alkalmas volt, és elég biztonságosnak ítélték ahhoz, hogy állandó élettérnek nyilvánítsák. Rengeteg ember halt meg a munkák során; a mérnökök és technikusok hatalmas áldozatot hoztak az emberiségért. Évekig tartó megfeszített munka után, melynek keretében a plazmahajtású rakétákat tökéletesítették, végül elérkezett a Misszió I. útnak indítása.

Forró, nyári nap volt, egyetlen felhő sem látszott az égen, a levegő vibrált a hatalmas szivar alakú fémtest közelében. Késtek a kilövéssel, mi meg ott kucorogtunk a monitor előtt és lélegzetvisszafojtva vártuk, mi lesz. Végül a hajó fülsiketítő robajlás közepette felemelkedett és megkezdte három hetes útját új otthonunkba. Mámorító érzés volt megélni a Naprendszer meghódításának kezdetét. Öcsém és én hangosan éljeneztünk és ugráltunk örömünkben, apánk csak gondterhelten nézte a pergő képsorokat.

Az első nyolc Misszió gond nélkül célba ért a kutatókkal, orvosokkal, technikusokkal és mérnökökkel. Aztán a kilencedik hajó menet közben eltűnt. Így egyszerűen. Az egyik pillanatban még megvolt, a másik pillanatban pedig örökre megszakadt vele a kapcsolat. A Marsra sosem érkezett meg, és jelet sem fogtunk tőle soha többé.

Az önkéntesek száma erősen megcsappant, ami teljesen érthető, de még így is rengetegen akartak lelépni ebből a koszfészekből, és a gazdagok meg is tudták fizetni az utazás árát, hát egymást követték a kilövések. Némelyik célba ért, némelyik nem. És senki nem tudta az okát.

Az első nyolc Misszión nem voltak fegyverek, elvégre a Marsra indultak, nem a vadonba; és tanulva földi hibáinkból, a vörös bolygón egy békés világot akartunk teremteni. Ezek után minden hajón a legénység egynegyedét harci kiképzést kapott személyek tették ki. Az Űrhivatal katonákkal, rendőrökkel, zsoldosokkal és egyéb rendfenntartó erők kötelékéből verbuvált önkéntesekkel kötött életre szóló szerződést.

Apám egyedül nevelt minket öcsémmel. Nem voltunk gazdagok, de elég jól éltünk, apám mégis rengeteget túlórázott, hogy összespórolja a jegyek árának egy részét, amit kiegészítettünk a házunk és minden ingóságunk árával, közben pedig egyfolytában azt hajtogatta, hogy meg kell próbálni. Még azt is bevállalta, hogy élete végéig leadja a keresete felét az Űrhivatalnak, amivel örök rabszolgaságra ítélte magát. Az egész életét letétbe helyezte, hogy nekünk jobb életet teremtsen.

Amikor végre eljött a nagy nap, hogy mi is útnak induljunk, öcsém és én sorsot húztunk, ki utazzon apánkkal egy hajón és ki egyedül egy másikon, hogy baleset esetén legyen, aki tovább viszi a család vérvonalát. Én vesztettem. Hosszan ölelgettük egymást az indulási csarnokban, és újra meg újra elsütöttük gyerekkorunk nyulacskás viccét a medvéről és a létráról, hogy ne kelljen arra gondolnunk, talán most öleljük egymást utoljára.

És most itt vagyok totál egyedül, idegenek között egy idegen bolygón. Mivel nincsenek itt, feltételezem, hogy apám és öcsém megérkeztek a Marsra, majd engem a bevett szokás szerint eltűntnek nyilvánítottak. Egy kedves család a szárnyai alá vett, lányuk, Nala közel egyidős velem. Nagyon rendesek, úgy kezelnek, mint családtagot. A lány is elfogadott; okos és jó a humora. A napi teendők rövid szüneteiben együtt nézegetjük a fegyveresek gyakorlatozását, találgatva, van-e köztük olyan, akire érdemes lenne időt szánnunk.

A bolygó nagyon hasonlít a Földre. Jobban mondva, az egészséges Földre. Én legalábbis így képzelem az alapján, amit tanultam róla, és amit régi filmeken láttam. A levegő tiszta és oxigéndús, a növényzet tobzódik a tavaszias éghajlaton. Értelmes élettel nem találkoztunk és egy közepes testű macskaszerű lényt leszámítva nincsenek nagyragadozók. Emberre még sosem támadtak, inkább tűnnek félénknek, mint veszélyesnek. Két – három fős csapatokban vadásznak az itteni üregi állatokra és a néhai földi szarvasra hasonlító növényevőkre, melyek húsa ízletes. Tobmacskának hívjuk, röviden csak tobnak, mert testüket nem szőr, hanem pikkelyek borítják, mint a földi tobzoskákat. Zöldesbarna árnyalatuk könnyen elrejti őket az erdő sűrűjében.

Már kitapasztaltuk a helyi növények, gyümölcsök egy részét, hogy melyiket érdemes megenni, melyik jó teának és melyiknek van jótékony vagy káros, esetleg mérgező hatása. Egy hatalmas mezőn feltörtük a talajt és elvetettük a hajón szállított gabonákat, kiparcelláztuk a vetemény helyét, melyen palántáink ontják a friss zöldséget, gyümölcsfáinkat pedig az itteni ezüstkék méhek boldogan beporozzák.

Valójában mi, eltűntek vagyunk a szerencsésebbek, csak ezt a Földön és a Marson senki nem tudja. Nem kell az elhasználódott, tönkrement és koszos Földön élnünk, és kupolák alá sem vagyunk bezárva egész életünkre, hanem szabadon lélegezhetünk egy idegen éden halványkék ege alatt, melyet Alfának nevezünk, lévén az első ismeretlen bolygó, melyet az emberiség meghódított. Igaz, fogalmunk sincs, hol vagyunk, de úgy tűnik, ezt egyikünk sem bánja. Csak annyi a biztos, hogy az itt látható éjszakai égboltot a Földről nem lehet látni. Persze legtöbben elvesztettük szeretteinket, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy élnek ők is, csak többé nem lehetünk részei egymás életének. Az viszont mérhetetlenül fáj, hogy családom halottnak gondol és lesújtja őket a gyász. Nagyon hiányoznak, és tudom, hogy én is nekik. Jó család voltunk; szerető és összetartó; anyánk halála pedig csak még közelebb húzott minket egymáshoz. Bármily kedves velem fogadott családom, nem pótolhatják azt a meghittséget, melyet azok iránt érzünk, akikkel születésünk óta együtt élünk.

                                                                       *****

Egyik este Nala titokzatos mosollyal jött haza a veteményesből, ahova munkára volt beosztva. Faggatózásomra nagy boldogan kibökte, hogy megismerkedett egy fiatal katonával, akivel következő szabadnapjára dupla randit beszéltek meg, vagyis a fiú elhozza egy barátját, akit be akarnak mutatni nekem. Nagyon izgalmasan hangzott, mert itt, az Alfán nem sok mindent lehetett csinálni. Visongva, nevetgélve ugráltunk örömünkben és izgatottságunkban, majd némán meredtünk egymásra egy pillanatig, átérezve a nagy pillanatot, amit az első randi jelent, hogy aztán újra boldog kacagásban fetrengjünk az ágyon. Ruhákat próbáltunk, hajunkat befontuk, kiengedtük, próbálgattuk, miként tűnhetnénk szebbnek és érettebbnek. Egész éjjel fent maradtunk tervezgetve jövőnket. Ez volt az első este, hogy nem gondoltam elvesztett szeretteimre.

A fiúk helyesek voltak és nagyon vidámak, ami tetszett. Lana udvarlója a szőke, kékszemű, nyurga Hans volt, nekem pedig a sötét hajú, barna szemű Marco jutott, aki mindenféle tornamutatványokkal szórakoztatott minket útban Miller Papa kocsmája felé. Úgy tűnt, sosem fárad el. Egész este táncoltunk és nevettünk, kártyáztunk és bolondoztunk. Azt kívántam, bárcsak sose múlna el a pillanat.

Ezután rendszeresen találkoztunk és négyesben hódítottuk meg új hazánk távolabbi területeit. A fiúk mellett biztonságban éreztük magunkat, így mind messzebb és messzebb merészkedtünk az ismert zónától. Egy különösen meleg nyári napon kisebb tóra bukkantunk, melyet egyik oldalról meredek sziklafal, másik oldalról ritkás facsoport határolt. Szép tiszta vize meg sem rezdült a szélcsendben. A többiek azonnal vetkőzni kezdtek, hogy a túlpartig versenyt úszva hűtsék le felhevült testüket. Bokáig begázoltam én is a hűs vízbe, de úszótudomány nélkül nem mertem beljebb menni, csak kezemet merítettem, hogy arcomat megmossam, majd nevetve néztem barátaimat, amint erőteljes karcsapásokkal távolodnak tőlem. Természetesen Marco haladt az élen, mögötte, alig fél testhossznyival lemaradva Hans úszott, és Lana fehérszőke copfja zárta a sort. Aztán mintha a fiúk összebeszéltek volna, lassítottak, hogy a lány beérje őket, sőt elengedték kettejük között, és kényelmes, lusta tempóban úsztak mögötte a partig. Lana boldogan nevetve integetett felém, én pedig ugrálva, két kézzel integetve, csókokat dobálva viszonoztam örömét. Átkiabáltam, hogy mire visszajönnek, gyűjtök tűzifát a tábortűzhöz, amin terveink szerint vacsoránkat akartuk elkészíteni.

Az erdős részeken rengeteg gallyat lehetett találni, így hamar összeszedtem egy ölnyit. Sietve indultam a tóhoz, ahol láttam, amint a három fej szorosan egymás mellett halad; Lana középen, kétoldalt a fiúk, mint a testőrök. Ekkor mintha a tó kissé hullámzani kezdett volna, pedig szellő se rezdült. Lana meglepetten felkiáltott, hogy valami a lábához ért, de Hans csak nevetett, hogy biztosan egy hal volt. Ekkor Marco is úgy érezte, valami a combjának ütődött, majd Hans feje eltűnt a felszín alatt, mintha soha ott se lett volna. Marco lebukott, hogy megkeresse barátját, Lana idegesen tempózott a helyen, ahol egy pillanattal előbb még szerelme nevetett rá. Végtelen hosszú időnek tűnt, míg udvarlóm felbukkant és kétségbeesetten rázta a fejét, nem találta meg a mindig vidám, szőke fiút. Lana sírva fakadt, de Marco bíztatta, hogy ússzon tovább a part felé, ám ő csak sírt és helyben taposta a vizet. Marco még párszor lebukott, nem adta fel a keresést, de végül az ő ereje is elfogyott, így megrendült arccal elindult felém maga előtt tolva a teljesen kétségbeesett Lanát, aki a sírástól alig tudta magát a felszínen tartani.

Döbbenten álltam a parton, görcsösen szorítottam mellemhez a rőzsét, és nem akartam elhinni, amit láttam. A tó egyre nagyobb hullámokat vetett, melyek eleinte egymással párhuzamosan futottak a túlpartról az úszók felé, majd koncentrikus körökben haladtak kívülről befelé, egyre nagyobb erőfeszítésre kényszerítve barátaimat. Hallottam, Lana sikoltozik, Marco pedig folyamatosan azt üvölti, ússz, Lana, ússz, de Lana már képtelen volt bármire. Erőtlenül csapkodta a vizet, feje mind ritkábban bukkant fel, majd végleg elmerült a habzó vízben. Marco utána bukott, majd levegőért kapkodva próbálta elérni a partot, de a víz örvénylett körülötte, a tölcsér mind lejjebb és lejjebb húzta, míg már nem láttam sötét haját, csak a háborgó tavat, mely most minden dühével felém fordult.

A tajtékzó habok, mint vérszomjas kopók rontottak a partra dermedten álló lábaim felé kapdosva. Hallottam saját sikoltásom, a földre hulló ágak karcolták meztelen lábszáram. A tó habja rohanva tört felém maga előtt sarat és törmeléket tolva. Rettegve próbáltam elszakítani szemem a látványtól, de mintha megdelejeztek volna, csak álltam és bámultam a felém tartó végzetet. Testem elgyengült a halálfélelemtől, lábaim, mint az ólom, alig bírtam megmozdítani őket, de lassan sikerült megemelnem előbb az egyiket, majd a másikat. Hátráltam pár lépést, majd megfordultam és futni kezdtem, ahogy csak erőmből telt. Hátam mögött hallottam az ár közeledtét, a fák reccsenését, éreztem az iszapos tó szagát, amint egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Tébolyodottan rohantam, hátra se nézve nem tudom, meddig az erdőben. Tüdőm zihált és égett, karom, lábam remegett az erőlködéstől, szemem elé sötétség kúszott.

                                                                      *****

A kórházban tértem magamhoz, ágyam mellett Lana szülei álltak némán összeszorított szájjal. Elmondták, hogy az erdő szélén találtak rám ájultan, testemet véres zúzódások és fekete iszap borította. Miután mindent elmeséltem, a fegyveresek napokig keresték barátaimat, de még holttestüket sem vetette ki a víz. Egy tucat drón merült le a tó mélyére, de hasztalan, senkit és semmit nem találtak néhány kisebb halon és hínáron kívül. A medrét elhagyó árnak nyoma sem volt. A tavat és környékét körbekerítették, tiltott zónának minősítették.

Röpke egy év leforgása alatt másodszor veszítettem el olyanokat, akiket szerettem és még most is szeretek. Belevetettem magam a mezei munkába, szabadnapjaimon pedig az erdőt járom. A fák suttogása megnyugtat, elcsendesíti lelkem háborgását. Néha remegő lépteim a zóna kerítéséhez visznek, belemarkolok a drótkerítésbe és csak bámulok befelé, az erdő fái közé, hátha meghallom az elveszettek csengő nevetését.

Az utóbbi pár hétben társaim is akadtak erdei kóborlásomon. Három tob szokott követni tisztes távolságból. Eleinte féltem tőlük, de mivel nem mutattak támadó szándékot, többször vittem nekik üregi nyúlhúst, felhalmozva egy fa tövében, amit meglepetésemre azonnal elfogadtak. Hétről hétre mind közelebb merészkedtem hozzájuk, majd tegnap végre hagyták magukat megsimogatni. A két hímnek dögcédula van a nyakában, a nősténynek pedig éppen olyan a fülbevalója, mint Lanának.