A. S. Field: Az űr dalai I. (SF mese)

Réges-régen, még az idő kezdete előtt a Nap magányosan száguldott a sötét űrben. Eleinte csak figyelt, nézelődött. Igyekezett megismerni önmagát és végtelen környezetét. Ám végül, mikor már mindent tudott, ami érdekelte, elkezdett unatkozni. Nem értette okát, hiszen addig oly jól elbeszélgetett az őt körülvevő szelekkel, részecskékkel, most viszont elunta locsogásuk távoli világokról, és valami újra vágyott.

Nem tudta, mi az, amit szeretne, de érezte a hiányát egy megfoghatatlan, ismeretlen élménynek. Épp ekkortájt kezdtek a közelében kialakulni mindenféle kisebb-nagyobb égitestek, melyek fejlődését nagy örömmel szemlélte. Örült, hogy lesznek társai, akik kísérik a mindenség útjain. Boldogan nézte fejlődésüket; ősi történeteket mesélt nekik csillagok születéséről, galaxisok ütközéséről, és halk dalokat dúdolt nekik. Sokáig, nagyon sokáig kellett várnia a pillanatra, amikor kis különbséggel ketten végre reagáltak a rájuk sugárzott fényre és melegre. A Nap érdeklődve figyelte, és gyönyörűnek találta mindkettőjüket. A kis ikrek, így hívta őket magában, és büszkén mosolygott. Egyikük nagyobb, erősebb volt, de azért a távolabbi, kisebb testvér is sok örömöt hozott addigi magányos életébe.

Egy napon feltűnt egy újabb vándor a távolban, aki hatalmasabb volt minden eddigi portyázónál, és félelmetes sebességgel közeledett, a Nap legnagyobb rémületére, egyenesen kedvence felé. Minden erejét latba vetette, hogy eltérítse, útjának irányát megváltoztassa, de hasztalan; az ütközés elkerülhetetlen volt. Még a Galaxis peremén is hallatszott a bolygó fájdalmas kiáltása. A Nap behunyta szemét, nem bírta nézni szenvedését, amint az épp kialakult kis test zokogva kettészakadt. Mikor elhalt a kiáltás, és elcsendesedtek a fájdalom szülte hullámok is, felpillantott és ámulva nézte az új életet, amely a fájdalomból született. Egy apró kis test keringett kedvence körül. Ám halott és kopár volt, nem válaszolt sem fényre, sem melegre. Túl kicsi, túl erőtlen volt, hogy rajta az élet megtelepedjen, csupán kísérte a bolygót, melynek testéből megszületett.

Bolygó. Így nevezte őket magában a Nap, hiszen bolyongtak ők is magányosan, apró részekként a sötét űróceán kies pusztáin, mígnem szép lassan összeálltak egy egésszé és végleg a Nap társául szegődtek. Többé nem bolyongtak, megállapodtak, hogy egy nagy egész részeiként éljék le életük, de nevük mindig emlékeztette őket születésükre.

A nagyobb testvér, aki egyben a fiatalabb volt szépen erősödött. Felszíne megszilárdult, légköre magabiztosan óvta a Nap és az űr erejétől, apró kísérője pedig magába olvasztotta a távolból érkező testeket, így vigyázva társára, kinek életét köszönhette. Ám az idősebb testvér, aki a Naptól távolabb keringett, de kisebb, erőtlenebb volt, mint a fiatalabb iker, lassan elhalkult, nem győzte a harcot hideggel, sugárzással, szelekkel, mígnem egyszer végleg elhallgatott. Nem válaszolt a Nap dalaira, nem kérdezett többé a mesékről. Teste kővé vált, vörös homok és jég borította felszínét. A hatalmas óceánok, zöld mezők mind halvány emlékké, majd elfeledett legendákká váltak. Örökre elszunnyadt, mintha soha nem is lélegzett volna.

Erősebb testvére azonban mindent megvalósított, ami neki nem sikerült. Mintha átvette volna tőle örökségét, az életet. Felszínén a kéreg megszilárdult, lehűlt, a légkör víztartalma lezúdult, és hatalmas folyókat, tavakat, majd tengereket és óceánokat alkotott. A Nap büszkén figyelte kísérője átalakulását. Fényét felé fordította, melegével gyengéden simogatta. Így telt az idő örök ölelésben. A Nap ölelte kedvencét, aki erősen tartotta testéből kiszakadt kísérőjét.

A bolygót benépesítették mindenféle lények, melyek eleinte a vízben, később a szárazföldeken is megtelepedtek. Ám egy napon megjelent egy lény, mely nem elégedett meg az élettel, a napfénnyel és meleggel, hanem mindig valami újra és többre vágyott. Elvett mindent, amit meglátott és megkívánt. Nem nézte, mit árt, mit pusztít el, csak önnön szenvedélye éltette. Elvette a bolygó kincseit, más élők életét, életterét, míg maga is éhező, nincstelen koldussá aszalódott, és hontalan bolyongott saját földjein.

A Nap nem értette a lényt, csak bámulta esztelen elvakultságát, és siratta a bolygót, melynek csodaszép teste már csak önmaga árnyéka volt. Szeretett volna segíteni, de nem tudta hogyan és mit tehetne; még sosem látott ilyen őrületet. A távoli ködökből érkező vándorok sosem meséltek olyan lényekről, akik saját éltető közegüket pusztították volna, ezzel halálra ítélve mindent és mindenkit a bolygón. Mindig csak azt hallotta, hogy az élet egy csoda, egyszeri és megismételhetetlen, amit óvni, vigyázni kell. Ez az élőlény viszont nem tartotta be sem a természet törvényeit, sem az önmaga által felállított szabályokat, nem ismert mértéket, nem látta meg a figyelmeztető jeleket, szinte még azt sem vette észre, amikor végleg eltörölte saját jövőjét.

A Nap rémülten figyelte, amint a lény megtelepedett előbb a bolygó kísérőjén, majd a rég elhallgatott iker felszínén. Testüket óriás kráterekkel meggyalázta életéhez szükségesnek vélt ércek után kutatva; hatalmas kupolákat, hangyabolynak tűnő városokat emelt, és mind messzebbre merészkedett.

     Ezer évek teltek, a Nap siratta az ikreket, míg egy napon érezte dühe nőttön nő, szinte szétfeszíti testét. A lény akkor már galaxisokat hódított meg, folytatva harcát önmaga szerelme kielégítésével. Szülőföldjét hátra hagyva, elment a távoli csillagokba. A Nap írmagját sem bírta látni, hát eredetét pusztítva önmaga hamvaiba holt, szégyenét így rejtve a jövő elől.