A. S. Field: Bányászok

     Horla kétszer körbe repülte a bolygót, majd keringési pályára állt, és olvasni kezdte róla az adatokat a kijelzőn. Nem rossz, állapította meg magában. Ugyan kicsit magas a radioaktív sugárzás, de ennyit az űrruha bőven elbír, sőt, egyes területeken már nem is kell viselni.

Oxigén huszonegy, nitrogén hetvennyolc, argon egy százalék keveredve egy sor egyéb változó mennyiségű gázzal, szén-dioxid alig. Meleg és pára, értelmes életnek nyoma sincs. Szuper, gondolta magában, majd megnyomta az ébresztő gombot.

Zirla laposakat pislogva jött a hálóból, letelepedett mellé, és formás lábait keresztbe téve hátradőlt a székben. Horla nem tudott betelni vele, állandóan bámulta, állandóan rá gondolt, állandóan mellette akart lenni. Közelebb hajolt, beszívta mirigyei fanyar illatát, amitől bőre tűzpirosra gyúlt, Zirla pedig elnevette magát, és észvesztően hosszú ujjait végig futtatta Horla szinte már bíborban játszó tojásdad, tar fején, kissé elidőzve tarkója érzékeny felületén.

Horla megremegett; nem volt telepata, de a hosszú út során, melyet együtt töltöttek, megtanulta társa minden rezdülését, minden hangulat jelzését, ezért tudta, hogy ébredés után nagyobb eséllyel próbálkozhat a kegyeibe férkőzni, ám most Zirla gyengéden eltolta kutató ujjait, melyek már megindultak teste felé, és a kijelző felé biccentve hatalmas, smaragdfényű szemével már az adatokat böngészte.

Jónéhány éve bányásztak már együtt, de Horla még mindig tisztán emlékezett a napra, amikor a másik könnyed, kecses lépteivel belibegett a zenétől és részeg hepajkodástól hangos kocsmába az XG – 873-ason felállított bázison, és ezzel korlátlan érvényű jegyet váltott addigi magányos életébe.

Zirla nem csak külsejét tekintve volt álmai netovábbja, de okos volt, vagány, és mindent tudott a xenokémiáról, a bányászatról, és mint aznap éjjel kiderült, a szerelemről is. Horla gyakran úgy érezte, a másik talán telepata, mert mindig épp úgy váltotta bőre színét, épp úgy csavarta, tekerte tűvékony, rugalmas testét, ahogy ő kívánta. Nem csodálkozott volna semmilyen extra képességén, bármi derült volna ki az évek során, mert Zirla egyszerűen tökéletes volt.

Most is alig néhány pillanat alatt átfutotta az adatokat, majd felkészítem a szállítót felkiáltással ellibegett azzal a kacér, csípőringatós járásával, ami tudta, megőrjíti a másikat. A rádión még visszaszólt Horlának, hogy nem érti, miért hozta őket ide Sora, mert az adatok alapján szinte semmi ásványi anyagot nem rejt a bolygó, kár volt megtenni érte ekkora utat.

Sora, a hatalmas űrhajót irányító mesterséges intelligencia hallgatásba burkolózott, mintha nem hallotta volna Zirla kételyét a küldetés indokoltsága kapcsán, így Horla alaposabban szemügyre vette a már kielemzett adatokat. Neki semmi nem tűnt fel, a másik meg egy pillantásával felmérte a helyzetet. Ez egyszerre töltötte el büszkeséggel párja iránt, s egyszersmind szégyennel saját felületessége miatt.

El kellett ismernie, hogy Zirlának igaza van. Már megint, és mint mindig. A bolygón mintha már kinyertek volna minden nyersanyagot, sőt, egyetlen kísérője, kráterekkel csúfított holdja sem ígért semmi jelentőset. Rákeresett a környező égitestekre, és megállapította, hogy a szomszédos, vörös homokkal borított bolygó is ugyanolyan szegény hasznosítható ércekben, mint az, amelyikre épp leszállni készültek.

Ezt nem értem, mondta a rádióba, fejlett életnek nyoma sincs, mégis, mintha már mindent kibányásztak volna… mintha megelőztek volna minket. Azért csak szálljunk le, ha már itt vagyunk, hallotta szinte azonnal a választ; nézd, milyen gyönyörű, még sosem láttam ilyen szépet. És valóban, Horla mosolygott, hogy a másik már megint rátapintott a lényegre.

Kinagyította a bolygó képét, és elmerengett a kék tengerek és zöld szárazföldek látványán, melybe néhol barna és sárga foltok vegyültek. Tényleg szép. Azért az a másik, a… nem ugrik be a neve… YZJ – 491, mondta be Sora a bolygó azonosítóját, mire felkapta a fejét, már megint hangosan gondolkodott, aztán elismerőleg bólintott, igen, az volt az, ahol két cikluson át ott maradtak Zirlával, és csak egy rövid üzenetet küldtek a Központnak, hogy kivették elmaradt szabadságukat.

Az volt a nászútjuk, vagy valami olyasmi; ő legalábbis annak fogta fel még akkor is, ha nem volt előtte ceremónia. A tengerparton gyűjtött kagylókból készített nyakláncot cseréltek egymással örök szerelmük jelképeként. Úsztak a holdfényben, szerelmeskedtek a homokban, ami nem túl romantikusan kidörzsölte őket mindenhol, ahol csak rátapadt összefonódott testükre. Behunyt szeme előtt újra lepörgette a szenvedélyes pillanatokat, majd arra jutott, itt az ideje egy újabb szabadságnak, elvégre ki tudja, mikor találnak még egy ilyen csodaszép bolygót.

Bányászattal töltött élete során ez a második alkalom, amikor életre alkalmas bolygón kell dolgoznia, és csodálkozva vette tudomásul, hogy amint az előzőn, úgy ezen sincs értelmes élet. Persze alantas életformák majd' mindenhol előfordultak, de fejlett elmével rendelkező tudatos lényekkel még sosem találkozott. Egyedül vannak a végtelen űrben. Szülőbolygója, a hatalmas gázóriás parányi holdja az egyedüli, melyen kifejlődött az űrt meghódító, világok ásványkincseit kinyerő, technokrata fajuk.

Természetesen az YZJ – 491-et benépesítették miután lejelentették a Központnak, és átküldték az adatokat. Hatalmas, egyedülálló felfedezés volt. Találni egy életre alkalmas, fajuk igényeinek megfelelő bolygót a legnagyobb esemény volt történelmükben. Neki, mint "megtalálónak" jutott a megtiszteltetés, hogy elnevezze, így a Központ határozott nyomása ellenére, hogy Sora istennő nevét válassza, az általuk elsőként meghódított élhető bolygó a Zirla nevet viselte.

A névadó már éppen türelmetlenkedni kezdett a rádióban, ezért Horla átadta a vezérlést Sorának, és ruganyos léptekkel elhagyta a kabint, hogy csatlakozzon párjához a teherszállító hajónál, amellyel leereszkednek a bolygó felszínére, hogy közelebbről is megvizsgálják, és több különböző helyszínen mintát gyűjtsenek, melyeket majd Sora fog kielemezni, és elküldeni a Központnak további utasításokat várva.

Az űr feketesége után a hajó halvány fényeihez szokott szemüket bántotta a légkör nappali fénye. Hófehér felhőrétegen ereszkedtek alá, és már ki tudták venni a kontinenseken a különböző domborulatokat. Alacsonyan fekvő, zöld síkságot választottak egy magas hegylánc lábánál, ahol kényelmesen elfért a szállító és a bázis, melyet a droidok építeni fognak. Amíg azok a kipakolással vesződtek, ők ketten védőruhát húztak, és fegyvereiket készenlétben tartva rövid felderítésre indultak a párás melegben.

Amióta egyszer megtámadták őket egy élhetetlennek nyilvánított holdon, azóta minden eshetőségre készen cipelték kézifegyvereiket, és Tomát, a harci droidot is magukkal vitték a felderítésekre, mert rájöttek, hogy műszereik számára felismerhetetlen, értelem nélküli létformák is veszélyt jelenthetnek rájuk nézve. Ezért vettek fel védőruhát most is a megfelelő légköri összetétel ellenére. Akkor, Sora gyors beavatkozásának köszönhetően, aki elindította a vegyifegyver-támadást, épphogy megúszták, és nem akarták újra kockáztatni az életüket.

A bolygó forgása szerinti nyolc egység alatt a drónok segítségével feltérképezték az egész világot, és megépítették a bázist, majd Sora elkezdte kielemezni az adatokat. Zirla jól látta, nincs mit kibányászni, viszont ez a bolygó lehetne a második benépesítendő világ, ami egyszerűen hihetetlennek tűnt Horla számára. Eddigi történelmük során soha semmit nem találtak, most pedig ilyen rövid idő alatt két élhető világot is felfedeztek. Ez nagyon furcsa véletlennek tűnt.

Puszta kíváncsiságtól hajtva bebarangolták a síkságot, a környező hegyeket, és néhány egységnyi időre lementek a tengerpartra is. Már nem hordták a védőruhát, de Tomát mindig mindenhova magukkal vitték. Sok próbafúrást végeztek, néhol több méter mély árkokat ásattak ki az exkavátorokkal a rétegvizsgálatokhoz, aminek során mindketten egyre komorabbak lettek.

Az elemzések kimutatták, hogy a föld mélye hatalmas mennyiségű polimer anyagot tartalmaz, mely semmiképpen nem lehet természetes eredetű. Népük ismerte, és a legszigorúbb törvényekkel tiltotta a használatát. Hamar felismerték, hogy az alattomos anyag óriási haszna ellenére a legveszélyesebb találmányok egyike. Igaz, nagy volt a kísértés, mert felhasználási lehetőségei szinte korlátlanok voltak, de lebomlási ideje is szinte végtelen volt, mert mikrodarabkái még az élő szervezetekbe is beették magukat, megbetegítve, majd elpusztítva mindent, amivel csak kapcsolatba kerültek.

Megvizsgáltak más területeket is; elrepültek a siklókkal másik kontinensre, meglátogattak több szigetcsoportot, a drónok lemerültek a legmélyebb óceáni árokba, felszálltak a legmagasabb hegycsúcsra, de mindenhol ugyanazt tapasztalták. Az anyag befúrta magát mindenhova. Ott volt a talaj, a tenger, az édesvízű folyók, patakok, tavak minden négyzetcentiméterében; még a bolygót benépesítő egyszerű élőlények szervezetében is megtalálható volt.

Aztán Sora megtalálta a földalatti városok romjait. A gépek kiásták, a drónok feltérképezték őket, a vegyi vizsgálatok pedig felfedték a bolygón lévő magasabb radioaktivitás eredetét, majd Zirla megtalálta az első lenyomatokat, maradványokat.

A döbbenet, melyet felfedezésük miatt éreztek, nem engedte elhinni a nyilvánvaló igazságot. Egyikük sem merte kimondani a szörnyű végkövetkeztetést. Sora volt hármójuk közül az egyetlen, akit nem sokkolt érzelmileg a bűn, melyet az itt élők elkövettek önmaguk és az egész bolygó ellen. Hosszú, érzelemmentes, adatok tömegével tűzdelt jelentést készített a Központnak, melyet Horla és Zirla elé tárt a jóváhagyásukra várva.

Szótlanul olvasták végig egy öngyilkos faj fejlődését és bukását. Rátaláltak egy fejlett idegen civilizációra, a véletlennek köszönhetően bebizonyították, hogy nincsenek egyedül az univerzumban, hogy népükön kívül is léteznek értelmes fajok a mindenségben. Ám ez a kihalt faj úgy tűnt, mégsem bírt elég értelemmel ahhoz, hogy felismerje a vesztét okozó anyag hatásait, és beszennyezte vele saját világát, sőt a jelek szerint ezt még tetézte a nukleáris szennyezéssel is, mely végül minden élet tömeges kihalását okozta ezen a gyönyörű, hullámzó tengerekkel borított bolygón.

Horla ujja a "küldés" gomb fölé suhant, de Zirla gyengéden félre tolta kezét, várj, még ne küldd el; van valami, amit tudnod kell, és Horla nem akart hinni a fülének, öklét szájába tömte, hogy ne üvöltsön kínjában. Élete szerelme, a tökéletes társ épp azt ecsetelte, miként férkőzött a bizalmába a Központ megbízásából.

Küldetése a legszigorúbb titoktartás alá esett, ezért nem beszélhetett róla eddig Horlának. A Központ jelet fogott egy eddig ismeretlen bolygóról, melyet sok év alatt sem sikerült megfejteni, ám végül vissza tudták követni a jelet egy, a feltételezések szerint lakott bolygóhoz. Zirla parancsa az volt, hogy bármi áron jusson el oda, és derítse ki az igazságot, ezért csatlakozott Horlához, mint xenomérnök, hogy gyanútlan társát behálózva elérjen titkos küldetése céljához. Ő adta meg Sorának, a Központ által kifejlesztett mesterséges személynek a koordinátákat. Nem számított rá sem ő, sem a Központ, hogy a bolygó szennyezett, lakói elenyésztek.

Horla csak nézte a számára tökéletes testet, a gyönyörű arcot, a hatalmas, smaragd szemeket, és belül némán zokogott. Már alig hallotta Zirla magyarázkodását, hogy útközben beleszeretett Horlába, hogy vele marad, míg él, és már rég nem csak a küldetés miatt van vele, hanem mert őszintén, tiszta szívéből szereti.

Végül Horla erőt vett magán, mégiscsak ő a kapitány, és erőtlenül intett a másiknak, hogy hallgasson. Megpróbált a helyzet dacára racionális döntést hozni, bár tudta, érzelmi állapota miatt nagy eséllyel hibázni fog. A jelentés készen áll, csak rajta múlik, elküldi vagy sem, vagy… Megkérdezte Sorát, aki megerősítette sejtését, miszerint a Központ mindenképpen értesül a kutatás eredményéről, függetlenül Horla döntésétől, így nem hagyva választást nekik.

Sora nélkül még dönthettek volna úgy, hogy eltitkolják a szennyeződést, ami nagy valószínűséggel már bevette magát az ő testükbe és a droidok szerkezetébe is. Visszatérve otthonuk közelébe, átszállnának a mentőhajóba, és balesetnek álcázva felrobbanthatnák az űrhajót ezzel megsemmisítve a veszélyes anyagot, ami rájuk tapadt, de Sora nyilvánvalóan ehhez nem járulna hozzá, így maradt a másik verzió.

Összenéztek, majd Zirla bólintására Horla kissé megremegő ujjával rányomott a "küldés" gombra.

*****

Egymás mellett állnak a naplementében; vékony, rugalmas testük összesimul, hosszú karjukat szorosan a másik teste köré fonják, így nézik a horizonton alábukó fényt, mely maga után húzza a sötét órákat.

Két egységgel ezelőtt kapták meg a Központ válaszát, mely egyszerre volt rövid, tömör és végérvényesen visszavonhatatlan: "Jelentésüket vettük. Visszatérésük megtagadva. Visszatérési kísérlet esetén hajójukat likvidáljuk."