A. S. Field: Daisy (SF)

Végre az utolsó vendégek is fizettek és távoztak. Leszedte a terítéket és elkezdte felmosni a pici, három asztalos étkezde kőpadlóját. Mire a vécével is végzett és lemosta a kirakati üveget, lejárt a mosogatógép is. Szép komótosan eltörölgetett és polcra tett minden tányért, poharat, vigyázva, nehogy egyet is eltörjön. Az evőeszközöket fiókokba rendezte, a fazekakat, serpenyőket szekrényekbe tette, majd fogta a koszos törlőkendőkkel teli szatyrot és kilépett a nyirkos őszi éjszakába. Elmúlt éjfél, csend ült a házak között. Alig egy­–két ablakban látott világot, ott is jobbára csak a tévé villogott. Szaporán lépkedett a sarki automatáig, hogy betegye számlájára a bevételt. A legtöbben elektronikusan fizettek vagy kuponokkal, de mindig akadtak, akik még készpénzt használtak vagy hagytak pár érmét borravaló gyanánt.

Miután letudta a pénzt, kicsit kényelmesebben sétált hazafelé, ki akarta élvezni a csendet, a levegőt. Ez volt a napja legjobb része. Szerette a hajnali sétákat is, az ébredező város hangjait, az álmos, alig felébredt emberek mosolyát, amint köszöntötték munkába menet, de legjobban az éjszakai sétát szerette. Azt a kétutcányi csendet, nyugalmat és elégedettséget, amit a hasznosan töltött nap adott neki. Még fájó dereka, bedagadt, visszeres lábai sem tudták tönkre tenni az érzést, hogy ma is megtett mindent a holnapért, így nyugodtan hajthatja fejét álomra picike lakása még kisebb hálójában. Persze hálónak nevezni egy méterszer alig kétméteres fülkét a falba vájva nagyzolásnak tűnt, de neki elég volt; épp megfelelt.

Sokaknak még ennyi sem adatik meg, hiába dolgoznak éjt nappallá téve. Neki szerencséje volt, hogy megörökölte a kis hátsó udvari lakást a nagyitól, a csöppnyi vendéglőt pedig a szüleitől, akik születésétől fogva szinte ott nevelték fel, először járókába rakva hátul a konyhában, később apró asztalkához ültetve, végül konyhai munkára fogva iskola után. Minden munkafolyamatot megtanítottak neki, és az összes családi receptet kívülről kellett fújnia. Tizenöt évesen már felszolgálhatott, tizennyolcadik születésnapján pedig végre kasszírozhatott. Olyan büszke volt. Osztálytársai közül néhányan a közeli gyárban robotoltak, bolti eladók lettek, takarítottak, de bizony olyanok is akadtak, akik a környékbeli bandák tagjaként próbáltak nem túl tisztességesen érvényesülni. Nekik viszont saját üzletük volt. A nagyszülei sok hasonlóan szegény családdal együtt a Nagy Vándorlás éveiben telepedtek le a városban. Nagyapja hamar belehalt a gyári robotba, de nagyanyja szívós fajta volt, egyedül is felnevelte fiát, aki beházasodott az étkezdébe. A fiú határozott, már–már zsarnoki férfivá érett, de szerette a feleségét és közös gyermeküket is. Bármit megtett, hogy a gazdasági válság alatt és a bandaháborúk idején is megtarthassák a kis étkezdét, ami épp csak annyit hozott a konyhára, hogy kifizethessék a rezsit és beosztással megéljenek. Boldogok voltak, de legalábbis elégedettek. Kölyökként néha kérdezősködött, hogy mit is takar a "bármit megtett" kifejezés, de szülei ilyenkor magukba zárkóztak és nem feleltek, a nagyi pedig gyorsan elzavarta a piacra vásárolni vagy kétszer egymás után kisikáltatta vele a vécét, így hamar leszokott a kíváncsiskodásról.

Aztán elment előbb a drága nagyi, majd az apja, végül pedig gyönyörűszép, csendesen mosolygó édesanyja is, így mára csak ő maradt, aki fáradhatatlanul sütötte–főzte az omlós húsokat és ínycsiklandó leveseket, majd kasszírozott, takarított. Csak a házhozszállításra vett fel egy fiút, aki biciklivel vitte ki a menüt a környező utcákba régi, megöregedett vendégeknek, akik már nem tudtak elsétálni évtizedeken át megszokott étkezdéjükbe.

Tudta, hamarosan találnia kell valakit, akire ráhagyhatja a boltot, hiszen nem lévén gyereke, sem más rokona, kell valaki, aki tovább viszi a családi vállalkozást, de sehogy sem volt ínyére idegenre hagyni élete értelmét, az örökségét. Már hetek, hónapok óta ezen rágódott, amikor éjszakánként hazafelé sétált az utcai lámpák ki-kihagyó fényében. Hallgatta zümmögésüket és nem tudta mitévő legyen. Sok embert ismert, akik mind köszöntek neki az utcán, a piacon, de ők csak vendégek voltak, nem barátok, pláne nem rokonok. Korábban próbált néhány fiatalt felvenni, hogy hátha meglát bennük egyfajta pluszt, ami alkalmassá tenné őket, hogy szeretettel, elköteleződéssel forduljanak a kifőzde felé, de mindig csalódnia kellett. A fiatal fiúk és lányok csak munkának tekintették, ami neki az élete, a boldogsága volt. Alig várták, hogy leteljen a műszak, megkapják a bérüket, amit aztán elvertek a szórakozóhelyeken és a plázában, így egyik sem felelt meg elképzeléseinek.

Ma este azonban nem akart erre gondolni, csak élvezni akarta a hűs levegőt, amint átjárta vékony kabátja alatt a testét, és már előre örült a meleg zuhanynak, a puha párnának és a könnyű álomnak. Nyugodt szívvel fordította el a kulcsot a zárban, lépett be az ajtón a konyhába, majd kabátját, cipőjét levéve a szobácskába, ahol a megszokott rend és tisztaság fogadta. A gyümölcsök tálba rendezve álltak az ebédlőasztalon, a teavíz a tűzhelyre készítve várta, hogy alá gyújtsanak, ágya friss, ropogós huzattal megvetve, papucsa, köntöse a fürdőbe készítve. Daisy az ablaknál ülve várta, kezével intett üdvözlésképpen. Míg ő tusolt, lefőzte a teát és csendben hallgatta meséjét a kiömlő csirkelevesről, a majdnem túlsütött, de még időben megmentett húsról és az új mosogatógép nagyszerűségéről.

Kifogyva a fecsegnivalókból bevonult hálófülkéjébe és miközben a párnát feje alá igazgatta, látta, hogy Daisy visszaül kedvenc helyére az ablakhoz, hogy egész éjjel bámulhassa a lámpák fényétől alig pislákoló csillagokat. Ahogy elnézte kedves, gondoskodó lényét egyfajta érzés kerítette hatalmába, mely nem volt még gondolat, sem ötlet, csak valami halvány sejtelem, álomszerű kép a jövőről, de mire kitalálhatta volna, mi az, győzött felette a fáradtság és elnyomta az álom.

Reggel szokás szerint korán kelt, míg zuhanyozott, tovaillanó álmát próbálta elkapni, de az kisiklott elméjéből, mint a halak csupasz tenyeréből a piacon. Daisy kávét főzött, kétszersültet vajazott és édes körte szeleteket pirított rozmaringgal. Ez nem családi recept, saját ötlete volt. Olcsó, ízletes és egyszerűségében is kifinomult.

Lassan sétált a piac felé beszerezni a friss hozzávalókat aznapi menüjéhez, és egyszer csak beugrott tegnapi álma, melyet oly világosan, élesen látott, hogy nem is tudta eldönteni, tényleg álmodta vagy valós gondolat volt eredetileg. Órájára nézve látta, bőven van ideje nyitásig és a mai ételek könnyen, gyorsan elkészíthetők. Egy percig sem gondolkodott, már fordult is a másik irányba, szinte szaladt, olyan gyorsan lépkedett. Hajtotta a bizonyosság tudata, hogy minden úgy lesz jó, amint elgondolta… vagy megálmodta? De nem mindegy? A lényeg, hogy megvan a megoldás, mely szívéből való és örömteli.

Délben épphogy beesett az étkezdébe, a vendégek már ott toporogtak az ajtóban. Örömtől remegő kezével alig bírta megkötni kötényét, tánclépésben szolgálta fel az előző nap főzött, felmelegített levest, dudorászva sütötte a húsokat, aprította a zöldeket. Életében először alig várta az éjfélt, amikor végre lehúzhatta a rolót és elindulhatott haza.

Daisy az ablaknál ült, ő pedig mosolyogva lépett mellé, hogy kikapcsolja és bepattintsa a beszédmodult a tarkóján lévő kis mélyedésbe, majd az újra indítással frissítse a rendszert. A robot megmozdult, emberszerű bádogarcán nem látszott érzelem, de bizonytalanul csengő hangjában, mintha csodálkozás és cseppnyi szemrehányás lett volna.

–Azt mondtad, erre nincs pénzed.

–Sajnálom, tévedtem – felelte fülig vörösödve bocsánatkérőn, majd egész tervét elmesélte neki, miközben átnyújtotta frissen kiváltott személyi lapját és munkavállalási engedélyét, Daisy pedig ujjongva tapsikolt, mint egy igazi kisgyerek.

Másnap együtt mentek a piacra, együtt nyitották a vendéglőt, együtt főztek, tálaltak, kasszíroztak. Takarítás közben fecsegtek és együtt sétáltak haza. Daisy teát főzött, ő letusolt, majd lefeküdt és addig nézte mosolyogva az ablaknál ülő fémtestet, míg el nem nyomta az álom.

Ez így ment nap nap után, míg három év kemény munkájával és még keményebb spórolásával megkeresték az árát Daisy üzletvezetői engedélyének. Addigra azok a régi vendégek is megszokták őt, akik nem álltak fel azonnal az asztaltól, amikor munkába állt, és új vendégeket is sikerült becsábítani az immár nyolc asztalosra kibővített vendéglőbe. Daisy már nem a csillagokat bámulta éjszakákon át, hanem új recepteket kísérletezett ki. Gazdája pedig, aki immár barátja és üzlettársa volt nyugodtan aludt kis hálófülkéjében annak biztos tudatában, hogy élete értelme és boldogsága végérvényesen jó kezekbe került.