A. S. Field: Anyák napja II.

Jersey összefogta nyakán a csuklyát, ne vágjon alá az örökké szitáló, hűvös eső, melyet a reggelre feltámadó szél, mint apró tűhegyeket sodort frissen borotvált, szakáll nélkül védtelen arcába. Egészen elromlott az idő, pedig tegnap még majdnem nyár volt, ám az éjszakai zivatar lehűtötte a levegőt, s most szitál, és szitál, amint általában szokott.

Itt, a Januson ritkán van szép, napsütötte időjárás, alig pár hétig tart a nyár, mikor felkúszik a hőmérséklet huszonöt fokig, hogy hirtelen, szinte minden átmenet nélkül csapjon le a hűvös, esős ősz, mely egészen a következő nyárig tart, s nélkülöz minden hideget, havat, mínuszt, feledve a földi telet, s utána a zöldellő tavaszt.

Egész éves ősz, pár hét nyár, mikor, az ügyeletesek kivételével, mindenki a tengerparton próbálja kipihenni egész éves fáradtságát, s ilyenkor a legtöbb bolt, hivatal bezár, s persze az iskolák, melyek lehúzott redőnyökkel várják vissza a gyermekhadat, míg ők homokvárak között vívnak csatákat, s tengeri ütközetben szereznek sérüléseket, kimelegedve a játék hevében, ugrálva a napozóágyakon mosolygó felnőttek között.

Ő is így futkosott még nemrég, ki-be a tengerbe és vissza, míg anyja aggódva kémlelte a vizet, nehogy holmi hullám átcsapjon felette. Most azonban már felnőtt, ügyeletes, ki a nyár felét munkával tölti, hogy mások élvezhessék a napsütést s a csillagos éjeket. Nem bánta; jó ez így, gondolta mindig, úgysem szerette a nyüzsgést, a sorban állást a parton épített vidámparkban, a rohanó, holtfáradt pincérek enervált, kötelezően udvarias mosolyát, s az öreg napot, mely gyenge sugaraival is megpirította hófehér bőrét.

Szeretett ilyenkor dolgozni; kollégák és ügyfelek nélkül telő csendes napokat számlált, mikor két ellenőrző körút között jutott idő olvasni, s majd elmélkedni kicsinyt a néma folyosókon sétálva, szemlélve hogy az épületben minden rendben van, s délidőben a könnyű ebéd után haza sétálni a kihalt, csendes utcákon; ám ma reggel beborult az ég, s az eső veri lehajtott fejét.

Különleges nap a mai, alig várja, hogy elteljen a délelőtt, sebtiben bekap pár falatot, helyet hagyva az ünnepi ebédnek, melyre tudja, oly nagyon várják. Kisütött a nap; hideg, lassan kihunyó fénye utat talált a felhőrétegek között, sápadt erekkel hálózva az utcát a fák lombján át, s ő siet, ne várjanak rá, kiket a világon legjobban szeret.

Menet közben beugrik a sarki boltba, virágot vesz, s fizet, majd rohan tovább; nem vár a liftre, gyalog robog a lépcsőn, kopog, s hallgatja a lépteket, melyek szaggatott, csosszanó-koppanó kimért zajok, s nyílik az ajtó, ő mosolyog, belép az ölelő karok közé, melyek kézről kézre adják, becézik, csókolják.

*****

Elteltek az ételtől; ülnek az árnyékba borult teraszon, alant a városon túl a parti föveny hosszan terül a naplementében, csivitelő zaját elnyeli a távolság, nem hallik más, csak a halk szellő sustorgás. Nem szólnak, elég volt a beszédből, a finom falatokból, csak ülnek, s nézik egymást s az eget némám, szerető csendben.

Ünnepeltek; éltették a fényt, az életet, a szeretet megtartó erejét, mely egész életükre bevonta lényüket aranyló koszorújával, s összekötötte őket minden láncnál erősebben.

Ünnepeltek; s most ülnek némán, egymás fényében fürödve.

Ülnek ők négyen, mint a muskétások; Anya, Béranya, fém testével a Dada, s ő maga.