A. S. Mezei: Hajnali ébredés
Hanyatt fekszik; keze, lába szétvetve, rövid, barna haja izzadt kócosan tapad oldalt fordított fejére, szájából vékony nyálcsík folyik a lepedőre; a párna már rég kicsúszott alóla. Önfeledten alussza az ötévesek ártatlan, tündér vigyázta, nyugodt álmát.
A hajnali fény átsejlik a sötétbarna függönyön, melyen itt-ott ráncok, gyűrődések váltakoznak a nejlonos szövet halszálkacsíkos mintájával. Nagyon csúnya, de nincs pénz lecserélni, nincs pénz a gyerekszobát színesebbé, barátságosabbá tenni. Talán igény sincs rá; persze, nem a gyerek részéről. Ő vágtató lovakat szeretne a falra és gőzhajót a függönyre, esetleg kutyusokat, de leginkább pompás, a szélben lobogó sörényeket, a vad vágtatástól habos, szilaj testeket, és a port rúgó patákat akar látni maga körül, mert ő lovas lesz, amikor felnő, és világot bejáró hajóskapitány; persze gőzösön. Ott áll majd a taton, és szilárdan megvetve lábát, utasítja a matrózokat, végezzék dolguk; és minden kikötőben lesz egy lova, hogy együtt vágtassanak a réten, míg emberei megtöltik a hajó gyomrát mindenféle földi jóval, mely árut a következő kikötőben eladják vagy elcserélik.
Ez a terv; részletei kidolgozva, messzi-messzi időpontja a majdankori felnőttkortól élete végéig fog tartani, de most még csak gyermek, mindenki ezt mondja. Sokat kell enni, hogy erős legyen, sokat kell aludni, hogy nagy legyen, és sokat kell tanulni, hogy okos legyen, és jó üzleteket kössön kereskedőkkel a parton, s kalózokkal, kik becserkészik a nyílt vízen, ám ő rettentő bátorságról tanúságot téve, egy jól kifundált csellel megmenti a hajót és a teljes legénységet.
Most azonban még alszik; csendesen szuszog az alig pirkadó homályban, s pillái, az apró fekete kis szálak óvón vigyázzák lehunyt szemhéja mögött az álmot, mely rátalált az éjjeli sötétben. Az óra halkan tikktakkol a falon; a számlap barna ló pocakja, mely felette mosolyog, kacsint a cowboy kalap alól. Az asztalon papírmasé gőzhajó, vízfestékkel kékre festve, kéménye fekete, oldalán filctollal ráírva Ráró. A széken kikészítve a ruhák, várják kis gazdájuk ébredését; mellettük a bőrönd útra készen megpakolva, s odébb, a küszöbnél egy pár sötétkék szandál szépen egymás mellé rakva.
Álmában mosolyog, talán épp most emelik fel a tejes ló hátára, mely a nagyszülőknél a falut járja, s jámbor fejét lógatva a tűző napon, viszi a könnyű kis gyerektesteket háztól házig, fogadja simogatásuk, egy-egy almát, répát, melyet szájához nyomnak az apró kezek, s riadva nevetnek, ha megrázza magát, farkával hajtja a legyet. Neve, színe után, Deres, ám ő magában mindig Lacinak hívja, mert kell a név még a lónak is, sőt neki csak igazán. Legyen min megszólítani, mikor beszédbe elegyednek, köszönteni neve napján, s elbúcsúzni tőle a nyár végén, s gondolni rá egész télen, remélve, várja őt, s a nyarat, a ropogós almát.
Szinte hallja a patkók csattogását a köves úton, érzi tenyere alatt az erős, meleg testet, a durva szőrt, a vér lüktetését, mit pumpál a szív szüntelen, e dolgos szerv, mely életünkért felel. S a csattogás mind hangosabb, mind erősebb, mintha Laci közeledne az álom mezsgyéjén táncoló elmében, melyről a pillák lassan, nehezen remegve emelkednek. Álomittasan fülel az agy, bódultan mereng a szem; ébredni próbál a test, melyet még visszahúz az álom, mint sűrű ingovány kapaszkodik kezébe-lábába, csókolja homlokát édesded manókkal.
Ám a csattogás áttör minden gátat; éberen felül az ágyban, majd feltérdel a felette lévő ablakhoz, bebújik a függöny mögé, s kábasága mosollyá szélesül, hallja a patkókat csattogni lomhán, kényelmesen, amint az ószeres kocsi halad a ház előtt.