A. S. Field: A mákony

[műfaji besorolás: melengető mese rossz idő esetére]

Kinyitotta a szemét, és vegyes érzelmekkel konstatálta, hogy még él. Él és fázik. Megfontolta, hogy lassan, óvatosan, apróról apróra bújjon ki a dunyha alól, vagy egy határozott mozdulattal lökje le magáról, amint szokása.

Győzött az öntermészet és a megszokás, így Anyó félretaszította a vastag tollpihés cihát, és egy gyors felülés után lelendítette vékony lábszárát, egyenesen bele a rongyszőnyegen várakozó kopott papucsba. Hálóingét ledobta az ágyra, s gyors, de nem kapkodó mozdulatokkal felvette szoknyáit, ingét, bekecsét, s leballagott a földszintre.

Megkotorta a salakot, dobott kicsiny fát a majd' kihűlt parázsra. Nem fázott, nem azért remegett meg keze. A fázást ő ugyanolyan úri huncutságnak tartotta, mint az éhséget vagy unatkozást. Úgy érezte, neki valahogy nem áll jól egyik sem, ezért nem engedte meg magának őket.

Hallotta, a macska ódalog lefelé a lépcsőn, öntött neki tejet a tálba, majd felrakta a teavizet a kannában. A jószág már dobogott a ház falához tapasztott ólban. Elővette a kamrából a lapátot, s szemét összehúzva kinyitotta a ház ajtaját. Na, nem az elsőt, de a hátsót. Elvégre tisztességes boszorkány csak kétszer használja a főbejáratot. Amikor megörökli hivatalát, és amikor elsétál a saját temetésére, amely dátumot mind előre megálmodják.

Módszeresen lapátolta a havat az ajtótól az ólig, ahol megcsapta orrát a fanyar gané szag, az állati hő simogatta elgémberedett ujjait, s mohó tekintetek siklottak alakjáról az etető üres vájatára. Miután megetette őket, és mindeniknek kedvesen megsimogatta bodros fürtű fejét, kiment a kis erdei tisztás szélére szétszórni a félrerakott alma- és krumplihéjat, megmaradt szalonnapörcöt, hadd jusson kicsi a szárnyas vendégeknek is. Akkor már hallotta, hogy sípol a kanna.

Teázás közben lökdöste magát kissé a nyiszorgó hintaszékben, s mélázva nézett ki a deres ablakon. Közeleg a Faszentelés Ünnepe, mit adjon az embereknek a faluban, kérdezte magától. Gondolt erre, gondolt arra, ám semmi újdonság nem jutott eszébe, hát, levette a polcról Tilda ángyi, megboldogult elődje rozoga füveskönyvét, s belelapozott. Alig akarta elhinni, hogy nincs ötlete. Ez már az öregség, sóhajtott magában, miközben ráncos ujjait nyálazva lapozott egy újabb oldalt.

Ó, meg is lelte az ötletet. Hogy nem jutott eszébe elébb?! A jó öreg almatorta. Nem is kell ennél derekabb ebéd. Nosza, nekiállt gyorsan, a hozzávalókat átfutotta. Van itthon minden, örömödött meg, legfeljebb a varjúkórót bogánccsal cseréli fel, úgyis jó lesz az. Még soha senki nem vette észre a változást. Az embereknek minden mindegy, csak ingyen vagy olcsón legyen.

Haját lekötötte, köténye derekát megmasnizta. Kimérte a vajat, puhát, hozzá a cukrot, a fahéjat, citrom reszelékét s levét, mézeskalács keveréket, melyet maga állított össze. Külön a lisztet, tojásokat habnak verte, s óvatosan forgatta össze a pépet. Végül mehet bele a kóró, varjúszárny és gőteháj. Csipet szegfűbors, vanília és utolszor két kiskanál ásott verem pora. Tetejére almacikkek, porcukor, hogy jól ráégjen. Felfűtötte a régi sparheltot, betolta a tésztát, s újabb teát készített a várakozás idejére.

*****

A langyosra hűlt süteményt jól bebugyolálta a fonott kosárban, vastag, kötött kendőjét vállára kanyarította, s elindult le a hegyről az alant elterülő faluba, mely a több hetes hó alatt aludta téli álmát. Legalábbis ezt gondolhatta minden sas, mi arra szállt, s az üvöltő, fagyos szelek, mik a hegyek között járva gyakorolták, hogyan kell átfújni kabáton, s megdermeszteni csontot, izmot s kezet.

De Anyó tudta jól, hogy a nagycsarnok parányi bódéi között zajlik az élet. A kör alakú jurta közepén lobog a tűz, a sátorlapok mellett, nagykörben az árusok portákájukat kínálják, a népek alkudoznak, cserélgetnek, számlát nyittatnak. Készülnek mind a nagybetűs Ünnepre, a Faszentelő napokra, melyet emberemlékezet óta tartanak a faluban.

Jó órába telt, mire levánszorgott a méteres hóban, elgémberedett keze-lába. Persze fázni nem volt hajlandó továbbra sem, de azért jó lesz kicsinykét közel állani a tűzhöz, s a jurta homályában körbe sétálni, bámészkodni, hogy mire kicsomagolja a saját portékát, ne lássa senki, mennyire remeg átfagyott keze.

Amint belépett a félrecsapott ponyván, úgy tett, mintha nem látná a kérdő vagy lesütött tekinteteket, a sűrűn szórt fohászt Mókihoz, a Nagyhoz, ki a Fát szentelte az Ünnepen. Felszegett állal, dacos kevélyen sétált a tűz fényében, jobbra-balra kimérten biccentgetve, összeszorított szájjal, egyenes háttal.

Nem érti, mit képzelnek. Elvégre ő igazán nem tehet arról, ami lett belőle. Kinek mihez van tehetsége. Ki kovács lesz, ki pék, ki hentes, ki pribék. Őt mindig is bábának remélték, hogy csúszott át a határon, s lett boszorkány a falu szemében, ma már csak hagymázas álom, mire senki nem akar emlékezni, leginkább éppen ő maga.

Azért, hogy Borcsa előre köszönt néki, a jeget megtörte. Még szép, húzta ki magát. Három téllel ezelőtt ő volt, ki virrasztott a vajúdó asszony mellett, kihez a hivatalos bába, de még az orvos, meg a pap se ment el a farkasordító hidegben, az erdőn át, holdsütötte éjben. Csak ő volt egyedül, ki szó nélkül indult, s világra segítette a méretes gyermeket.

Na, biccentett Tormási is, kinek tehenét fialtatta, s a melák kovácsné is, kinek ura törött karját rendbe rakta. És ott van a pékné, a Bodros Julcsa, ki minden héten eljár hozzá titokban, hogy urának a főzetet, mitől kedve kerekedik, megfőzesse. Ezek után már csak nem lehet gond. Ő aztán nem tehet arról, hogy tavaly a körte szufléba kevert ez meg az megártott nékik. Puhány népség, nem bírnak semmit. Egymást ölelgették, táncoltak, daloltak. Mi abban a rossz, gondolta.

Aztán, hogy két éve a hagymalevesbe véletlenül beborult egy kis valami a polcról, aztán mindenik még a disznót is csókolgatta, nemhogy a többi népet. Hát, nem látta, mi volt az üvegben, már lekopott róla a felirat. Valami volt benne, a macska meg leverte. Ennyi. Csak nem hagyhatta emiatt veszni az egészet. Teli volt a kondér, mit kezdett volna véle? Elhozta, s eladta utolsó kanálig. Ízlett a jámboroknak, volt ki repetázott, aztán meg egymást kergették a sátor körül.

Most vigyázott, az almatorta műremek. Kicsomagolta a sarokban az asztallapra, s felvágta szép kis egyforma szeletekre. Ácsingóztak, jöttek-mentek, félve köré álltak. Árát tudakolták, színét gusztálták, illatát szagolták. Aztán a kovács, ki legbátrabb a megyében, hogy ne hagyja hírét veszni, vett egy falatot, s szájába tette.

A többi meg mustrálta, szájtátva bámulták. Várták, s félték hatását. Mosolygott a nagydarab ember, bólogatott bőszen, ilyen finomat nem evett még sosem. Megbátorodtak mind, kik ámuldoztak, s fogyott a torta, fizettek serényen.

*****

Anyó szaporán szedi lábát a hóban, sietve megy haza, kaptat fel a hegyre. Már megint, már megint! Mi lehetett benne? El sem tudja képzelni a tévedés okát. Fejből tudja a receptet, de azért átfutotta előtte. Mit nézhetett félre, hogy ez lett a vége?

Befut a kunyhóba, cipőjét lehúzza, papucsra cseréli. Az, hogy a népek egyszerre elaludtak álltó helyükben még nem ok a koszolásra, sáros lábbal topogásra. Leveszi a polcról a füveskönyvet, lapozza serényen, keresi az ételt.

Ó, most látja csak! Nem gőteháj, de gőtemáj, mit bele kellett szórni. Csudába, szemüveget kell íratni. Na, majd a túlhegyi faluban intézi, elvégre egy boszorkány nem fázik, nem éhes, és semmiképpen nem rövidlátó.