Másvilág II. - Tolvajok

Zora leállította a kis egyszemélyes kőfejtő motorját, és a reflektorral bevilágított a sötét folyosóba. Maximumra állította a fényerőt, majd kiszállt a vezetőfülkéből, és óvatosan kerülgetve a törmeléket beljebb sétált. Elment egészen a fénycsóva végéig, de nem talált semmilyen omlásveszélyre utaló jelet, annak ellenére, hogy a befalazott járatra ezzel a felirattal tettek ki táblát évekkel ezelőtt.

Sok hetet és hónapot töltött a régen veszélyesnek ítélt, és lezárt alagutak megnyitásával, és átvizsgálásával. Kereste azt az egy bizonyosat, amelyen át, hite szerint, Lukas a magokat megszerezte. Persze ezt mindenki előtt titokban tartotta; még apja, a Főtanácsos sem tudott valódi indítékáról, így csak a fejét csóválta, hogy egyetlen lánya Előkelő vére ellenére munkát vállalt a barlangvárosban.

Kiváltságos volt; a legfelső kaszt legmagasabb rangú tagjának családjába tartozott, de két fivérével ellentétben, őt nem vonzotta a semmittevés, sőt, mondhatni örökmozgónak számított, s ezzel agyon idegesítette melankolikus édesanyját, így inkább lekötötte duzzadó energiáját és tettrekészségét.

Apja révén bármilyen felszereléshez hozzá jutott, és mindenhova bejárása volt a mára kissé zsúfolttá vált barlangrendszerben. Saját lakrészt is kapott a munkások szárnyában, és ez megváltoztatta gondolkodását, s mint később rájött, egész életét, mert az önállósággal feladatot is kapott; ő legalábbis meg volt róla győződve, hogy szent küldetése megtalálni Lukas járatát.

Szerinte már az sem volt véletlen, hogy éppen az évekkel ezelőtt eltűnt fiú szobáját kapta meg, és ettől a gondolattól nem tudta eltéríteni az sem, hogy a szoba azért állt üresen, mert senki nem mert benne lakni, miután megtalálták az ismeretlen eredetű magokat a takarók alatt. Féltek a sugárzástól, fertőzéstől; a kinti lét tabuja lepecsételte az ajtót, míg megérkezett Zora, és éppen nem volt másik üres lakrész, amit neki adhattak volna, s ő kegyesen intett, hogy megfelel neki a szűk cella.

Eleinte lelkesen bővítette a járatokat a többi kőfejtővel, ám a gondolat, mely kicsírázott elméjében hamar utat talált a megoldáshoz. Mindennek utána járt; addig nyüstölte apját, míg kiszedte belőle Lukas történetének minden részletét. A kevéske adatmorzsa, mely rendelkezésére állt, számára egyértelműen azt jelentette, hogy a Tanács hatalmas hibát követett el, amikor nem járt végére a magok eredetének. Apja szerint a magokat, szigorúan lezárt laborokban megvizsgálták, majd miután felismerték, hogy rég elfeledett élelmiszerek magjai, igyekeztek növekedésre bírni őket, de kudarcot vallottak. Némelyik ugyan kicsírázott, de néhány nap után mégis elhaltak, s egy idő után már nem volt több, mellyel próbát tehettek volna, s így a lehetőség elillant, mintha sosem létezett volna.

Zora meggyőződése, miszerint Lukas kint járt, és kintről hozta a magokat, apját elborzasztotta, s egyszersmind teljesen lehangolta, mert lánya ötlete akkora képtelenség volt szemében, hogy könyörögve kérte, ne beszéljen róla senkinek, ne hozzon szégyent fejükre, s mi még rosszabb, ne zárassa magát az elmeháborodottak részlegébe.

A kinti világtól való rettegés az emberöltők alatt erős tabuvá érett, melyről szinte még suttogni is féltek. Már rég nem szerveztek kirándulásokat a kupolán kívülre, már rég leszoktak a csillagok fürkészéséről, s talán ő volt az egyetlen, ki lelkében sóvárgott egy ismeretlen álomvilág után, melyben fénylő nappalok és koromsötét éjek váltják egymást, s szabadon járnak, friss levegőt szívnak az emberek.

Elhatározását hamar tett követte, s apja talán még örült is, hogy hóbortja elválasztja lányát a kőfejtőktől, kik igen furcsának találták, hogy egy nemesi vér köztük vert tanyát. Mindent megadott lányának, kőfejtő gépektől, reflektorokon át, a Háromszög viseléséig, ezzel próbálva, hite szerint, megvédeni másoktól, s leginkább önmagától; Zora pedig élt a lehetőséggel, és bőven kihasználta apja aggodalmát és szeretetét.

Immár hónapok óta módszeresen tárta fel a régen lezárt alagutakat, s már kezdett elkeseredni, mert mindegyik valóban használhatatlan volt, kivéve ezt az egyet, melyet ma talált meg. Nem véletlenül találta furcsának a befalazott részt, melynek szélén, egy keskeny részen nem volt habarcs, a köveket csak saját súlyuk tartotta, mellyel egymásra nehezedtek, s egymásnak feszültek. Mily szép is lenne, gondolta arca koszrétegén át mosolyogva, ha éppen ma, a születése napján botlana a megoldásba. Végre nem hóbortos fruskának gondolnák, valakinek, aki csupán családja révén ér valamit, de neve összeforrna a Tabu ledöntésével, s ezzel tizenkilenc év gyötrődése után összhangba kerülhetne önmagával, megváltoztatva magáról az emberekben kialakult képet.

Visszasétált a kőfejtőhöz, majd a tolólapáttal megtisztította a bejáratot, hogy a géppel beóvakodjon a szűk járatba, s lassan, szinte méterről méterre előrébb jusson. Úgy érezte, már órák óta araszol a sötétben, hol csupán a gép kisteljesítményre visszavett lámpája világította be előtte a padlózatot. A járat többször elkanyarodott, de leágazásnak nem volt nyoma. Egyszer ugyan talált egy kőtörmelékkel teli, oldalirányú aknát, de túl szűknek ítélte bejáratát, és légfuvallatot sem érzett, így elvetette a gondolatát, hogy mögötte esetleg újabb járat lehetne. S akkor, a hosszú, várakozással teli út után, a következő kanyar mögött egy újabb befalazott szakaszt talált, mely tövében felborulva ott volt megint az omlásveszélyre figyelmeztető tábla.

Ezt furcsának találta, mert ha a külső bejárat már le volt zárva, akkor itt, száz méterekkel beljebb minek egy újabb fal, s leginkább, ha az előző tábla tévesen figyelmeztetett veszélyre, akkor ennek az egésznek mi értelme? Kiszállt a gépből, s alaposan megvizsgálta a falat, de az előzővel ellentétben, ez teljesen szabályosan volt megépítve. Levette sisakját, s kulacsából megnedvesítve kendőjét, átdörgölte poros arcát, centisre nyírt haját, s ivott is pár kortyot, majd leült a földre megenni a magával hozott pár falat ételt.

Gondolkodott, s miközben rágott és nyelt, gondolatban végigment az összes, eddig feltárt alagútszakaszon, mely az apja által mutatott térképen szerepelt. Igazából mindegyik ténylegesen veszélyes volt; egyáltalán nem lehetett őket még tárolásra sem használni, nemhogy lakócellákat létesíteni bennük; kivéve ezt az egyet. Megítélése szerint ezzel a szakasszal egyszerűen minden rendben volt, s kiszélesítésével még nagyobb tér létrehozására is alkalmas lett volna. Nagyon stabil, repedésmentes volt a fal minden négyzetcentimétere.

Egy sejtés körvonalazódott benne, de még nem tudta, mi lehet, csak halványan érzékelt egy gondolatot tudata mélyén, ám nem tudta elkapni, újra és újra kicsúszott elméje hálójából, így jobb ötlet nélkül, lebontotta ezt a falat is, és bosszúsan nézte mögötte a járat végét. Tömör sziklafal mindenhol; sehol egy nyílás, repedés. Valaki a bolondját járatta vele, hogy egy méterrel a természetes fal előtt épített egy álfalat. Ezen elgondolkodott, ezen az álfal megoldáson, és hirtelen megragadta a sejtést, mely most határozottabban suhant át elméjén.

Talán valaki nem bolondozni akart, hanem nagyon is komolyan akart üzenni. Üzenni vagy még inkább eltitkolni valamit. Agya lázasan járt. Üzenet, titok, rejtély. Tabu. Ez az, gondolta, a Tabu. A kintlét tabuja, és hogy még szóba hozni sem illendő. Lukas, kintlét, magok, tabu. Eszébe jutott apja kétségbeesetten könyörgő tekintete, amint kérleli, hogy hagyjon fel a kérdezősködéssel, a kutatással. Hát, igen, Lukas és a tabu. Lukas nem eltűnt, hanem elment, és mindent megtett, hogy szerény eszközeivel eltitkolja, merre tartott.

Nagy nehezen megfordult a géppel a járatban, s amennyire túlerőltetés nélkül lehetett, gyorsított, hogy minél előbb visszaérjen az átsuhanó gondolata adta helyhez. Sietségében majdnem elment mellette, de még épp időben lassított, hogy jobban szemügyre vehesse a falat, és hamarosan meg is találta, amit keresett. Úgy állította meg a kőfejtőt, hogy a reflektor a kőtörmelékkel eltorlaszolt nyílásra világítson. Méretét nézve, őrültségnek tűnt, amire készült. Vastag kesztyűs kezével kikotorta a törmeléket, és felkiáltott a meglepetéstől; egy vödröt és szerszámokat talált a szűk járatban. Izgatottan kiemelte az erősfényű kézi lámpát a fülkéből, nadrágja oldalzsebébe becsúsztatta kulacsát, majd négykézlábra ereszkedett, és pillanatnyi hezitálás után megindult, maga előtt tolva egyetlen fényforrását.

Térde sajgott, bánta, hogy a fülkében hagyta térdvédőjét, izzadt, és alig kapott levegőt. Hogy elterelje gondolatait a szűk térről, elképzelte a fiút, akinek hátrafelé kellett haladni, mert miután eltorlaszolta a bejáratot, nem fordulhatott meg, vagyis tudta, hová tart, tudta, mi vár rá, ez pedig csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy nem először tette meg az utat. Többször is járt valahol, de kétszer mindenképpen, és nemhogy túlélte, de önként visszament oda, majd lezárta maga mögött a járatot. De miért? Amennyiben veszélyes helyet talált, nem ment volna vissza, és a barlangrendszer felöl zárta volna le a járatot, hogy megvédje otthonát és az embereket, majd eleget téve kötelességének, jelentette volna az esetet, tehát ezt a lehetőséget kizárta.

Ezek szerint a járat veszélytelen helyre vezet, legalábbis ezzel nyugtatgatta magát, miközben lassan araszolt előre, azt fontolgatva, miért nem szólt Lukas senkinek arról, amit talált, mert bármi is legyen a járat végén, arról joga van tudni mindenkinek. Mire idáig jutott az okfejtésben, a tér tágult körülötte, és épp csak kicsit kellett meggörnyednie, majdnem felegyenesedve haladhatott tovább. Az apró, vékony termetnek is van előnye, mosolygott magában.

Öröme nem tartott sokáig, mert a keskeny folyosó egyszer csak véget ért, helyét egy minden eddiginél szűkebb járat váltotta fel. Elszörnyedve bámulta az alig emberméretű nyílást, melynek mélyén elveszett lámpája fénye. Leült pihenni, és átgondolni, mi tévő legyen, a vizes palackot homlokához nyomva próbált bátorságot gyűjteni a lehetetlen vállalkozáshoz. Vajon mi vitte rá azt a fiút, hogy bepréselje testét egy ilyen helyre? És ha beszorul? Nem, egy fiú biztosan termetesebb nála, még ha olyan sovány is, mint a kőfejtők általában, tehát ha Lukas átjutott, neki is sikerülni fog. Próbált ebbe a gondolatba kapaszkodni, amint kulacsát és lámpáját betolta a nyílásba, majd maga is utánuk mászott.

Hosszan, nagyon hosszan kúszott könyökén, a fényt és a vizet maga előtt lökdösve. A levegő kiszorult tüdejéből, csípős verejtéke szemébe és orrába folyt, hogy alig látott, s lélegezni sem bírt az amúgy is levegőtlen, szűk katlanban. Könyöke vérzett, agyára árny borult. Nem gondolt már Lukasra, a kötelességre, csak egyetlen mondatot mantrázott magában. Mindjárt véget ér, mindjárt véget ér, s próbálta elhinni, hogy így lesz, hogy mindjárt véget ér a kín, s hogy ő lélegezhet, s felállhat.

Csak húzta, és tolta vékony testét egyre erőtlenebbül, míg érezte, nincs tovább. Tüdeje égett, szeme előtt fekete karikák ugráltak, s mind több az árny előtte s benne. A sötét elborította kívül-belül, néha nem érezte testét, mintha lebegett volna, majd kidörzsölt könyöke és térde sikoltva követelte a pihenőt, tüdeje zihálva tátogott levegőért, s hirtelen megszűnt minden; jóleső csend és sötétség vette körül.

Megrázta fejét, nem tudta, meddig feküdt ájultan, mozdulatlanul, percek vagy órák teltek el. Érezte, elgémberedett tagjai hosszabb időről tanúskodnak, de lámpája még világít, bár jóval gyengébben, mint induláskor. A rettegés, hogy bent reked a sötétben új erőfeszítésre sarkallta, s nyögve, nehézkes, ólmos tagokkal megindult újra. Mindjárt véget ér.

A cső oly hirtelen ért véget, ahogy kezdődött, s megkönnyebbülve, levegőért kapkodva bukott ki belőle fejjel előre, őrült módjára húzva ki testét a halál torkából. Hanyatt feküdt, lihegve pásztázta maga felett a mennyezetet, erőtlen keze kulacsáért tapogatózott, s csak miután oldalra fordulva ivott pár kortyot, ült fel, s világított körbe a kiszélesedett járatban, hol végre felállhatott, kinyújtóztatva merev tagjait.

Csak egyetlen út vezetett valahová, így legalább azon nem kellett gondolkodnia, merre induljon, ám néhány lépés után újabb megpróbáltatás várta. Mintha sűrű kocsonyában haladt volna, a levegő megsűrűsödött körülötte, szinte tapinthatóvá vált. Összeszoruló szívvel lépett előre újra és újra, nem mert megállni, s újra kezdte a mindjárt véget ér mantrát, ám a furcsa "fal" a következő lépésnél már mögötte maradt, s ő ott állt egy hihetetlenül egyenletes falú alagútban, melyben oly szédítően sok volt a levegő, hogy megtántorodott, s a falnak támaszkodott. Milyen finom munka, gondolta, s végig simította tenyerével, meghitten, mint gyermek fején a selymes hajat.

Sűrűn kanyarodó kaptatón haladt. Egyszer leült pihenni, majd újra neki indult az erőlködéstől remegő lábakkal, ziháló tüdővel, s mikor már úgy érezte, képtelenség tovább mennie, meglátta a halvány, sejtelmes pislákolást a távolban, mely hívta, csalogatta. Lekapcsolta lámpáját, s erejét megfeszítve próbált sietni egy fiú után, kit sosem látott, kit nem ismert, ám kinek álma egy jobb életre benne élt tovább.

A járat végén korhadt faágakon mászott át, miközben szemét a sötét égboltra meresztve bámulta a csillagokat, melyek ragyogásukkal minden mást kizártak fáradt elméjéből. Mélyeket lélegzett a mámorítóan tiszta levegőből, mely párás melegével fátylat vont bőrére. Körbevilágított, s csak lombos faágakat látott, melyek, mint eleven fal állták útját pihenés után áhítozó lábainak. Visszamászott a korhadék védelmébe, s fáradt, boldog mosollyal dőlt el, álmában beszívta az eddig csak képeken látott erdő mohaszagú illatát.

*****

     Egyenes háttal áll a rönkökből épített nehéz, masszív kapu szárnyai között, és türelmesen várja, hogy társai összekészülődjenek. Sosem tud betelni a zamatos, fűszerillatú levegővel, mely átjárja pórusait, mérhetetlen energiával látva el jóltáplált, izmos testét. A csillagokat fürkészve arra gondol, mi mindent vittek véghez az elmúlt egy évben, mióta megtalálta Lukas átjáróját. Mennyi kín, keserv, kaland s megfeszített akarattal végzett munka, mit mind ő szervezett meg, ő vezényelt le.

Az első hetekben egyedül járt át a Bőség Földjére, ahogy magában nevezte az ismeretlen országot, hol szabadon jártak a fekete hajú emberek a napfényes légben s a csillagos ég alatt. A város, melyre rátalált ámulatba ejtette. Előkelőként tanult történelmet, földrajzot, tudott írni és olvasni, ám ilyen népről sosem hallott. Tudta, a barlangváros kollektív tudása erősen hézagos, sok minden elveszett az évtizedek során, és még több minden por és hamu lett, nem volt idő s nem volt hely elmenteni minden információt a nagy világégéskor.

A hatalmas csonkagúla a főtéren, melyből sugáralakban futottak nyílegyenes utak szerte a városon át, mellettük fehérre meszelt árkádos házak, ligetek, gyümölcsösök, medence fickándozó halakkal és úszó virágokkal. Elsorolni sem tudta, mennyi csodát látott, miket messziről, a fák sűrű lombja közé bújva lesett meg, s melyeknek gyakran nevét vagy használatát sem tudta.

A nép gyönyörű volt. Napbarnított bőrük, hátukra omló koromfekete hajuk, rugalmas, izmos testük elbűvölte. Tiszták és ápoltak voltak, gazdagon hímzett tunikákban, ingekben jártak, hajukba türkiz tollakat fűztek. Minél több időt töltött megfigyelésükkel, annál jobban értette Lukas döntését, mert egyre biztosabban érezte, hogy a fiú ezért az álomvilágért hagyta el a barlangvárost, s árulta el népét, hiába viselte a Háromszöget.

Zora értette, meg nem is, tette okát, de mélységesen elítélte érte. Lukas cserbenhagyott mindenkit. Sorsukra hagyta az embereket, pedig segíthetett volna rajtuk. Segíthetett volna több és jobb ételeket szerezni, kényelmesebb ruhákat, szebb életteret kialakítani, de nem tette. Ehelyett lelépett, s még a járatot is befalazta, cselekkel eltakarta. Szégyenletes tettére nincs mentség, s a lány remélte, hogy meglakolt bűnéért, bár néha maga sem tudta, mi helyes és mi nem, s leginkább úgy gondolta, az erkölcs mindig az egyén szempontjait képviseli, ahogy eleik mondták, hogy mindenkinek magához hajlik a keze, vagy valahogy így, már nem emlékezett.

Apjával rengeteg meddő vitát folytattak az elmúlt évben, mert mindketten makacsul ragaszkodtak saját elveik mentén értelmezett erkölcsükhöz. Értették a másik érveit, de azonosulni nem tudtak vele, így csak fújták a maguk nótáját, s egymás ellenére cselekedtek.

Apja, mint az Előkelők és a barlangváros feje, csak a hatalmi hierarchia mentén tudott gondolkodni, s nem értette, miért járna alanyi jogon mindenkinek ugyanannyi és ugyanolyan étel s élet, míg Zora, apja szerint, túlságosan a nép érdekeit tartotta szem előtt, ezzel kikezdve az évszázados uralkodói berendezkedést, sőt megkérdőjelezve a Tabut, mely létük alappillére, s mely szerint a kinti világ veszélyes, ezért tilos oda kimerészkedni.

Eleinte azt gondolta, hogy apja őt félti ennyire, de az elmúlt év megmutatta, hogy talán a hatalomféltés sokkal erősebb, s mostanra már nem volt biztos benne, hogy családja mit választana egy szorult helyzetben; a hatalmat vagy az ő életét.

Úgy érezte, egyedül maradt, s látta, hogy így nem érheti el célját, nem tud népének egy jobb életet, s ezzel egy reménytelibb jövőt biztosítani. Társakra volt szüksége, szövetségesekre; és mindenképpen kellett valaki, aki segít neki eligazodni a kinti világ rejtelmeiben.

Társakat könnyen szerzett, nehezebb volt őket csapatmunkára fogni, mert Előkelő barátai és kőfejtő társai között hatalmas szakadék tátongott mind tudásban, mind viselkedésben, s Zora saját kárán tanulta meg, milyen nehéz vezérnek lenni, igazságosan, de legalábbis reálisan, a célnak megfelelően dönteni perpatvaraikban, ám végül, az első év végére sikerült saját elgondolását elültetni a fejükben.

Legnehezebbnek egy kinti "barát" megtalálását hitte, hogy azután meglepődjön, mennyire megkönnyítette ezt számára a szerencse. Egyik első magányos portyázásakor botlott a kékszemű idegenbe, kinek bőre halványabb volt, orra kerekebb, termete magasabb, s haja világosabb, mint a csonkagúlás város népének.

Egy keskeny patak partján látta meg a fiút, ki vele egyidős lehetett, s kit követett otthonáig, egy a város szélén álló kis házig. Egyszerű kis épület volt, a bejárat előtt lombos faágakból épített terasz állt, s a fiú gyakran ült kint halkan dúdolva ételt készíteni, esténként pedig illatos füstöt eregető pipáját szívni.

Zora és csapata magukat Tolvajoknak hívták, mert azok voltak, bármennyire rosszul hangzott, s a cél hiába volt nemes, tettük attól még erősen elítélendő volt. Azért volt néhány szabály, amit nem hágtak át. Loptak, de nem raboltak. Elvették, amennyi kellett, de nem fosztogattak. Az erőszak vagy gyilkosság fel sem merült bennük.

Tolvajok lettek népükért cserébe. Tolvajok lettek, mert nem volt mit adniuk. Tolvajok lettek, hogy éljenek és életet adhassanak másoknak. Zora úgy gondolta, akinek bőven van, annak nem hiányzik az a kevés, amit ők osonva, lapulva megszereznek. Lelke mélyén mégis érezte a keserű ízt, mely elnyomta a zsákmány feletti örömét. Igyekezett nem gondolni erre, s csak az előtte álló feladatokra összpontosított. Ő volt a vezér, neki kellett mindent megszervezni, egyben tartani, a feladatokat kiosztani, s tetteivel élen járni, példát mutatni.

Fiatal vállát megannyi kétely nyomta, szíve megtelt tettei mérgével, mely, mint lassan vonuló viharos csend ült meg elméje felszínén, s a mindig virgonc, nevető, kamaszlányt elnyomta, hogy helyébe szikár komolyságú, tetterős nő lépjen.

Amikor megtalálta az átjárót, nem sokat gondolkodott a miérten vagy hogyanon. Nem igazán érdekelte, a másik világ hogyan, miként létezhet az ő világától annyira eltérő módon. Látta kincseit, mikor magányos portyáin bejárta minden szegletét, a fákról, elhagyott kunyhókból leselkedve, majd álruhában, éjszaka settenkedve a széles utakon, házfalakhoz lapulva, sötét szegletekbe dermedve.

Látta, mennyi minden van, mi népének segíthet, hát nem gondolt semmit az erkölccsel, csak azt nézte mit hogyan szerezhet meg. Adni semmit nem tudnak, ezt hamar belátta, így a kereskedelmet szinte azonnal kizárta. Szövetségre hogyan lépjen velük, el sem tudta képzelni. Hiába volt a Főtanácsos lánya, nem látott bele a hatalom döntéseibe, nem vehetett részt a tanácskozásokon. Félt is, nehogy háború törjön ki népeik között. Nem mert belegondolni, ezek az erős, jóltáplált emberek mit tehetnének az ő végtelenségig elcsigázott, tetszhalott népével.

Akiket látott, emberek, mégis oly mások. Erősek, vitálisak, értenek a fegyverforgatáshoz. Még a mezőgazdaságban, építkezéseken használt eszközeik, szerszámaik is jobbak, mint nekik bármely, az ősöktől örökölt gépjük. Látta erőtől duzzadó, inas karjuk, mely munka közben a kalapáccsal ütésre lendült. S látta szemükben a szikrát, melyet azelőtt soha senkinél. Látta az élni akarás fényét, a holnap reményét, mely népéből rég kihalt vagy sosem létezett.

A napsütötte bőrű nép nem vágyott a Túlba, mint közülük oly sokan. Napjaik hangosan kacagva, énekszóval teltek. Még munka közben is énekeltek, a gyermekeknek altatót dúdoltak, s némely estéken, ünnepeken tűz köré gyűlve táncoltak, mulattak, közösen ettek és ittak. Úgy látta, a bőség együtt jár a jóval, s nem tudta kigondolni, ő még mit adhatna nekik, ezért a legegyszerűbbnek tűnő módszert alkalmazta, s eleinte magányosan, majd szervezett csapatban a lopást választotta.

Apja szóhoz sem jutott, amikor koszosan, büdösen beállított hozzá az első adag maggal, növénnyel. Megtalálta a sárga és sötét bogyókat, melyeket Lukas is megszerzett, s mellé még különféle, számára ismeretlen gyümölcsöket, szárított halat, puha szövetet. Elfúlva, izgalomtól akadozó nyelvvel mesélte tettét. Apja fejét fogta, amint hallgatta, hogyan talált rá a rejtett járatra, hogyan osont háztól házig az éji sötétben, s emelt el mindent, mi keze ügyébe került, s hogyan menekült az erdőn át, lélekszakadva rohanva a sűrű levelek, liánok között, vissza a barlangba. Hogyan épített torlaszt ágakból, korhadó rönkökből, miközben minden pillanatban attól rettegett, hogy észrevették, s nyomába erednek.

Lelkesen hadarta, mennyi jót tehetnek, ha valahogy, nem tudja hogyan, de valahogy valamit biztosan kitalálhatnak, hogy hívják össze a Tanácsot, tárják eléjük felfedezését, apja segítsen dönteni, akarjon segíteni. Ám a Főtanácsos csak fejét csóválta. Féltette lányát, hivatalát, s leginkább a Tabura hivatkozott, hogy a kinti étel fertőzött lehet, s a hatalom nem engedheti jólétben élni a népet. A külvilágból csent szerzemények netán elgondolkodtatnák az embereket arról, hogy az Előkelők eddig semmit sem tettek, s ezt látva, hamar arra jutnának, hogy nincs szükség rájuk, s felborulna az évszázadok óta élő szokás rendje.

Zora azzal érvelt, hogy itt a lehetőség, hogy magukat mindennél fontosabbnak mutassák azzal, hogy ők szerzik meg, ők osztják meg a néppel a jólétet. Nem értette, apja miért akarja ennyire markában tartani a rendet, úgy vélte, nem akar segíteni sem neki, sem az éhező, koszos rongyokban, fásultan tengődő embereknek.

Vitáik egyre hevesebbé váltak, érveik nem közeledtek, de egyre távolabb kerültek egymástól. Zora mindenkit olyan jólétben, boldogan kacagva akart látni, mint ahogy a kinti világ népe élt, apja viszont ragaszkodott a Főtanácsos szerepéhez, s csupán az Előkelőknek akart kedvezni. Az egyre rövidebb és hevesebb vitákat, egyre hosszabb és mélyebb hallgatások váltották fel, mígnem Zora belátta, miben tévedett, s taktikát váltott.

Hosszú, magányos estéin, melyeket alvócellájában töltött, kidolgozott egy tervet, s mert apja minden gyermeke közül őt szerette legjobban, az elmúlt egy évben a tervet sikerre vitte. Lelkét immár nem csak a lopás, de apja, családja, rangja elárulása is nehezítette. Becsapta és kihasználta tulajdon vérét, s mint ilyen attól félt, egyre inkább Lukashoz hasonlít. De nem, mégsem őhozzá. Lukas mindenkit elárult, az egész népet, míg Zora apja szeretetét és bizalmát áldozta fel a népért cserébe.

Terve szerint, amit apjának felvázolt, a járatot, a Bőség Földjét eltitkolják a nép elől. Előkelőkből tolvajbandát szerveznek, a szerzeményeket szigorúan őrzött, titkos termekben elrejtik, s csak csepegtetnek belőle a népnek. A politikát, a propagandát, hogy az emberek előtt mit mivel magyaráznak Zora apjára s a Tanácsra hagyta. Őt csupán az érdekelte, hogy megkapja a számára szükséges embereket, eszközöket. Hogy szabad kezet kapjon, s vezérként tervét véghez vihesse.

Egy év alatt kiszélesítették a szűk járatot, melyen át félelemtől izzadva kúszott egy ismeretlen hívásnak engedve. A külvilág bejáratánál, a barlang szájánál egész erődítményt építettek. Erős rönkökből jól zárható kaput emeltek, állandó őrséget tartottak mögötte. Raktárnak való termeket vájtak a sziklába, tönkre téve a sima felületet. Az Előkelők mellé Zora szép lassan, szinte egyenként beszervezett néhányat kőfejtő társai közül, szigorúan megesketve őket, sőt zsarolva azt, akinek családja volt, hogy a titkot, mint új tabut fel ne fedjék mások előtt. Örök rettegés volt élete, hogy a nép esetleg kiözönlik a kinti világba, ahol az erősebb jogán a barna bőrűek megölik őket.

Titokban kellett tartani mindent, míg a felhalmozott készletekből mindenkinek adhat, s míg legtitkosabb vágya, hogy a kupolaváros előtti területen maguk is termelhessenek, valóra válhat. Mert ezt akarta elérni, s erről apja sem tudott. Álmaiban a kupola körül zöldellő lombú erdő, aranyló kukorica, pirosló kokacserje mező és fákról csüngő kakaógyümölcs vöröslött. Ez volt álma, hogy népét biztonságban tudja, s valahogyan kitalálja és megszervezze, hogy saját maguknak termelhessenek meg mindent, s akkor nem kellene lopni, s életüket kockáztatni.

A rájuk leselkedő veszélyek valósak, ezt jól tudták. Látták a jaguárt, amint Malekot megölte, végig nézték Khai napokig tartó szenvedését, amint egy ismeretlen betegség, mely lázzal és véres hasmenéssel járt elvette fiatal életét. Úgy érezte az idő folyton a sarkában lohol, éjszakánként a fülébe vonyít, s hangosan nevet rettegésén. Sosem tudhatta, emberei vagy ő maga megélik-e a virradatot vagy felfedezik őket, s akkor talán az egész kupolaváros, a barlangok mélyén lapuló éhezők mind meghalhatnak egy megtorló csapásban. Szerencséje azonban, mely lassan legjobb barátja lett, nem hagyta cserben. Egy sötét éjjelen, amikor a hold a csillagokkal felhők mögé rejtőzött, megismerkedett a kékszemű idegennel, s ezzel megszerezte az oly régóta áhított bennfentest a csapatba.

*****

Egy fa mögött lapult, a tisztás szélén. Elég messze a legszélső háztól, melynek lakója szokásához híven magányosan pipázgatott a teraszon. Hallgatta az erdő neszezését, s azon igyekezett, hogy minél tökéletesebb kör alakú füstöt eregessen. Zora mosolyogva nézte. Bámulta már hetek, sőt hónapok óta. Teljesen véletlenül vette észre, s azóta, nem is tudja, miért, de rendszeresen megleste. Senkire nem hasonlított, akit ismert otthon, vagy látott itt a külvilágiak között. A fiú magas volt és izmos, napsütötte bőrű, haja szőkésbarna fonatban omlott hátára, arca pedig mintha mindkét nép legszebb vonásait örökölte volna.

Nemes vonásai büszkeséget mutattak, de szemében Zora még ebből a távolságból is látta a bánat csillogását. Látta a magányt a lassú mozdulatokban. Látta az elveszettség érzését a tétova kedélyhullámzásban. Hallotta szomorú dalait, pipafüsttől bódult sóhajait. Vonzotta valami ehhez az ismeretlen, szomorú fiúhoz, kiben Lukast látta, kit sosem ismert, mégis vakon követte rég elhalt álmait. Lukast képzelte ilyennek. A fiút, ki elárulta, elhagyta népét, s maga mögött még az átjáró reményét is befalazta, nyomait eltüntette.

Megvárta, míg a fiú bement a házba, s csak azután indult tovább, beljebb a városba, hogy a Tolvajok csapatának vezéreként maga is portyázzon, s zsákmánnyal térjen haza. Már épp indult volna, amikor hátulról egy érdes tenyér a szájára tapadt, miközben valaki erősen átkarolta, ezzel testéhez szorítva karjait, hogy ne tudjon védekezni. Zora halálra váltan vergődött a szorításban, s csak percek múlva adta fel a küzdelmet, amikor már lélegezni is alig volt ereje, s ekkor hallotta meg füle mellett a halk csitító suttogást, mely, mint kisgyermeket álomba ringató, monoton duruzsolás nyugtatta tébolyult rettegésbe dermedő elméjét.

Bent a házban tért magához. Kemény ágyon feküdt, szájában ismeretlen anyag feszült gombóccá gyűrve, a fiú pedig ott ült vele szemben. Nézték egymást, s Zora úgy érezte, hogy ismerősen ismeretlen az arc, hogy lelkébe hatol a kék írisz, s hogy a félelmet felváltja egy másfajta vad érzés, mi kézen fogta, és sürgetőn hívta. A fiatal, éles vonások, az egyenes, de nem görbe orr, a telt száj, s a figyelmes, kíváncsi szempár olybá tűnt neki, mintha tükörbe nézne, s mégsem ismerné fel, kit lát.

A fiú szája elé emelte ujját, jelezve, hogy csendben legyen. Óvatosan kiszedte a fullasztó gombócot a szájából, de kezét folyamatosan készenlétben tartotta, hogy egy mozdulattal elhallgattassa, ha kiáltani merne. Ám ő semmi ilyesmire nem készült. Úgy érezte, itt és most kissé megpihenhet. Ösztönösen megérezte, hogy nem fenyegeti veszély, s izmait elengedte. Lelke elcsendesült, és kezét mellére helyezve megmondta a nevét.

A fiú kérdőn nézett rá, mint aki nem érti, mit akar, ezért megismételte a mozdulatot, kimondta a saját nevét újból, majd a fiúra mutatva megkérdezte "Lukas?" A fiú azonban megrázta a fejét, és mellére helyezett kézzel, idegenül csengő hangon azt mondta "Huitzilin". Zora nem értette, így még kétszer lassan, szótagolva elismételte nevét, majd tisztán, érthetően azt mondta, "Kolibri. Kolibrit jelent, mert olyan kék a szemem, mint a kolibri tolla."

Ennyi volt az egész, s ezzel sorsuk eldőlt. A nekik megadatott idő alatt többé nem engedték el egymás tekintetét.

[folyt. köv.]

Másvilág I. - A barlang itt olvasható:

https://asfield.webnode.hu/a-s-field-masvilag-i-resz-a-barlang/