A. S. Field: A születésnap

     Tilda ángyi izgatottan bontja ki a csomagot, amit az imént hozott a postás, kissé bosszúsan, hogy taligán kellett felhúznia a méretes tárgyat, melyre még azt is ráírták, hogy "Törékeny", így vigyáznia kellett a göröngyös, gyökerekkel teli erdei úton, nehogy nagyobbat huppanjon, és baja legyen.

El sem tudta képzelni, mi lehet becsomagolva a sok réteg vastag papírba, szorosan átkötve legalább tíz méter zsinórral. Majdnem olyan magas volt, mint ő, pedig ő aztán termetesre nőtt. És a súlya megvolt vagy…hát, azt nem tudja, de nehéz volt, az már igaz.

Ángyi alig várta, hogy kitegye a lihegő, fújtató embert a házból. Udvariasan teával kínálta, bár tudta, úgysem fogadja el, ahogy senki más sem mert inni főzeteiből, kivéve az erdészt, kit málé korától ismert. Mikor végre kikísérte, és betette az ajtót, végre nekiláthatott kibogozni a szoros csomókat.

El nem vágta volna a jó erős madzagot semmi pénzért, már ha lett volna számára értéke a pénznek, de nem volt. Mindent ingyen kapott a falu népétől. Ki ezt hozott, ki azt. Volt, ki tyúkot, ki aludttejet, szénát, süteményt, egy-egy illatos, forró cipót. Még a kis Henrietta is hozott neki minden héten frissen szedett vadvirágot. Félősen letette a küszöbre, és ötéve minden kíváncsiságával az erdei tisztás szélén álló első fa mögül leste, amint Ángyi, mintha nem tudná, hogy nézik, meglepődést színlelve mosolyog a csokor felett, s nagy hanggal álmélkodik "vajon ezt ki hozta, csak nem az édes kis Henrietta", s térült-fordult, hogy egy újonnan készített rongybabát, csuhéállatkát, szalmavirágot kitegyen a fa mellett szomorkodó régi tönkre. Miután bement a kunyhóba, a megsárgult, de patyolattiszta csipkefüggöny mögül leste a gyermeket, ki óvatosan lopózva, villámgyors mozdulattal a játékot lekapta a tönkről, s meg sem állt hazáig.

Lassan halad a bogokkal, öreg keze már nem elég erős ehhez, de azért becsülettel megküzd mindenikkel. Óvatosan fejti le a vastag papírt is, nehogy elszakadjon. Jó lesz az még bármire. Végre lekerül a szögletes tárgyról minden, s ő hátra lépve, gyönyörködve nézegeti a távoli városból megrendelt ajándékot. Csodaszép. Mestermunka. Bámulatos. Ilyesmik jutnak eszébe, s reméli, barátjának is elnyeri majd kedvét. Egy teljes évi csodatinktúra főzetet adott érte, de már látja, bőven megérte.

Sietve szedi le a polcról a füveskönyvet, melyben kis cédulával van megjelölve a recept, melyik tortát készíti a jeles napra. Sietnie kell, hogy minden készen álljon, mire vendége ide ér. Szeret precízen intézni mindent. A lazaság nem az ő műfaja. Rend a lelke mindennek, mondogatta anyja egész életében, s ez őbenne is olybá megmaradt, hogy nem is tudott volna másként élni.

Keveri a tortának való krémet, míg a piskóta már a kemencében barnul. Tesz bele túrót, tojást, lópikulát és tarlót. Kerül még bele kénkő, méz és alma reszeléke. Hozzá csipet vanília, frissen kikaparva, s végezetül szegfűszeg, bogáncsvirág s kóró.

Kikapja a tésztát a lapáttal, s kiteszi a párkányra hűlni. Addig meg ki kell az ajándékot vinni a házból, nem is tudja, miért nem mondta a postásnak, hogy tegye a tisztásra. De jön már az erdész, kinek a hollóval üzent. Rá számíthat mindig, a derék ember azonnal ugrik, mihelyt a holló oda ül melléje. Csak összenéznek, s ő veszi bekecsét, és indul.

Itt is van, mosolyog Ángyi. Ilyen remek gyerek sincs minden bokorban, gondolja. Megöleli a széles vállat, s az erős karok megropogtatják öreg csontjait, felemelik, megpörgetik, ő meg hangosan kacag. A faluban persze csak bólint a kalapját megemelő férfinak, de itt csak a fák látják, hogy kapcsolatuk mily örömteli. Hiszen ő találta, nevelte szegről-végről. Kis pendelyes legényke volt kitaszítottan.

Bemennek a házba, teát isznak, fertályórát pipázgatnak, majd a nagydarab ember kicipeli az ajándékot a tisztásra. Egy fának dönti az erdő szélen, igazgatja, ahogy Ángyi utasítja. Kicsit jobbra, most meg balra, döntsd meg jobban, támaszd ki ággal, vigyázz, nehogy eldőljön. Percekig tart, míg végül mindketten rábólintanak. Így most jó. Jöhet a vendég.

Iparkodik az erdész, szedi a lábát, ő semmiképpen nem várja meg, míg Ángyi legjobb barátja megérkezik. Eljön minden negyedévben, s ráadásnak születése napján, hiszen őt is Ángyi találta, nevelte. Erdei gombák szedése közben egy bokor alján hallotta a motoszkát, s félre hajtva a vesszőket egy hatalmas tojást látott, melynek szeplős héja épp repedezett.

Kíváncsian várta, ki bújik elő belőle, bár valahol sejtette, nem holmi árva cinke kél ki ekkora rejtekből. Azért mégis meglepődött, mikor meglátta a teljesen kifejlett, parányi testet. Az meg pislogott, száját kitátotta, s ő nem csak éles fogakat, de boldog mosolyt is látott. Úgy tudta, kihaltak, fajtája legenda, hát felvette, óvatosan kendőjébe tekerte, s haza vitte.

Otthon elővette a Nagy Boszorkánykönyvet, mely évszázadokra visszamenőleg leírt minden fontos, érdekes eseményt, megfigyelést, gyógymódot, szokást, varázslatot és tündérpor receptet. Elolvasott mindent, mit talált róluk leírva, s összeszedett az erdőn, mezőn s a faluban minden szükséges összetevőt, mivel etetni kellett a kis jószágot, s az hálásan totyogott nyomában, mint más után a kutya.

Ángyi beszélgetett neki, elmondta örömét s búját, simogatta fejét, vakarta a hasát. Télen a tűznél ültek, nyáron az erdőt járták. Nézték a naplementét, a hegyek ormáról bámulták a tájat. Most is oly izgatottan várja. Már kirepült tőle, a maga útját járja, de visszatér mindig őhozzá, mint ma is, már hallja a szélzúgást. Már érezni, hogy szárnya kavarja a léget, hajlongnak a fák, mikor föléjük ér, s egy nagy kört leírva, lassan ereszkedik, s huppanva, mégis kecsesen földet ér a hatalmas test.

Nagyobb, mint négy ökör, hossza alig több mint szélte. Tarajos farka tekeregve egyensúlyoz, ahogy Ángyi elé siet, s hosszú nyakát nyújtva a hatalmas fej lehajol a csókhoz. Gyönyörű vörösbarna pikkelyes teste, mint az acél, lábai esetlenül hordják, de fent az égen fenségesen száll, mint Pegazus a mesében.

Ángyi simogatja, becézgeti, választ nem várva kérdezgeti, hol s merre járt, mit látott, míg tőle távol volt. Dünnyöget a sárkány, kurrog, mint egy macska, nyájasabb fenevad tán még nem is volt soha. Felfalja a tortát, nyalja szája szélét. Ez a kénköves-kórós krém a kedvence. Örül Ángyi nagyon, vezeti a fához, hol ajándéka várja.

Nagyot rikkant őkelme, amint meglátja, s forgolódik előtte, hogy minden szögből lássa. Nézegeti magát a veretes tükörben, szagolja, nyalogatja az ezüsttel hintett keretet. Illeg-billeg, táncolni próbál, s kacéran pillogat bele válla felett hátra. Ángyi tapsikol, hegedűjét hozza, messze száll a zene, a víg kacaj. Oda gyűlnek az erdei lakók, nyulak, mókusok, rigók. Hegyezik fülüket a kis rókafiak, mellettük békében a rucák s ordas fivérek. Csendül a nóta, ropják a táncot, a világ se látott még ilyen barátságot.