A. S. Field: Asylum - Az utolsó menedék

Rezervátum

–történelmi naplótöredékek és feljegyzések–

Gyűjtötte és archaikus ursusiból és novusiból fordította: Rámi leánya, Sámi, Tudákos

Sola, Reina és Urkel áldásának 3523. évében

Ursus bolygó, Asylum Tartomány

Előzmények

"Nagyapám mesélte még legényke koromban az Ősök és az Elsők történetét, amikor a barlangok mélyére húzódva próbáltuk túlélni a túlélhetetlen szörnyűségeket. Esténként a tűz körül melegedve riogatott minket, anyám bánatára, hogy mind elveszünk, ha az Elsők újra megnyitják a kaput, és visszatérnek bevégezni pusztításukat. Csak azt jegyezhetem le, amit ő mesélt, és hogy ebből mennyi az igazság, vagy mennyi képzelete szülötte, ki tudhatja már; de írok, amíg kitart a papír és a tinta, hogy az utókor, ha lesz, megismerje népünk történetét.

Az Ursuson két nagy földrész terül el, és azokon túl mind keleten, mind nyugaton csak a szétszórt szigetvilág van, amíg a szem ellát.

Asylum, a déli félteke földje sivár pusztaság időtlen idők óta. Száraz sztyeppék váltakoznak a vándorló homokdűnékkel, melyek miatt a vízlelőhelyek szinte feltérképezhetetlenné váltak, mert a kiásott kutak időnként eltömődtek, majd a víz máshol tört utat magának, de az újonnan kialakított víznyerők is csak ideig-óráig léteztek. Ursus népe börtönnek használta; száműzöttek földjének nevezte ki ezt az örökké napsütötte, csak kisebb állatok által benépesített szárazföldet.

Vele ellentétben az északi félteke földje virágzó oázis volt, ahol nyugaton a mágusok által irányított Mehor, keleten pedig a boszorkányok vezette Kalisty terült el. Termékeny mezők váltakoztak dús legelőkkel, hatalmas mohazöld erdőséggel és virágzó gyümölcsösökkel. A lustán kanyargó folyókba nevető csermelyek futottak, melyekben megannyi hal ficánkolt a halászok örömére. A messzi északon havas hegycsúcsok meredeztek, erdőikben vadászok lesték a zsákmányt, a völgyekben fakitermelők éltek. Délebbre a széles síkságokon városok terpeszkedtek, hol megannyi torony, kupola, emeletes ház kapott helyet. Szélen a városi őrség barakkjai, bentebb a kereskedők, kézművesek házai álltak, míg a központban mindenhol a vezetők palotái és függőkertjei sorakoztak szorosan egymás mellé tapadva, amitől a városok zegzugos labirintusnak tűntek.

Egy nép, két vallás, melyek békésen megfértek egymás mellett a bőség földjén. A kereskedő vonalak behálózták a hatalmas területet, karavánjaik fáradhatatlanul koptatták a lapos kövekből kirakott, időtálló utakat. Mindennel kereskedtek, ami megtermett Sola ege alatt, vagy amit kinyertek Reina, a Földanya testéből.

A vallási vezetők eredete a legendák homályába veszett. Némelyek úgy tartották, messzi, idegen világból érkeztek, mások szerint ursusiak voltak ők is, akik részben uralni tudták az elemeket, telepátiával beszélgettek egymással nagy távolságokból is, és befolyásolni tudtak bárkit a meggyőződésében. Persze ezek csak mendemondák voltak, közülünk már senki nem ismerte az ősidők történetét.

Kasztjuk két csoportra oszlott, melyben nők és férfiak egyaránt jelen voltak. Csak egymással házasodtak, de maguk mellé vettek ágyasokat is, akikkel azonban nem nemzettek utódokat. Emiatt hitték sokan, hogy nem közülünk valók, ám lehet, csak nem akarták vérüket alantasokéval keverni.

A nyugati Mehor mágusai, kiket messziről meg lehetett ismerni fehér-sárga csuklyás tunikájukról, aranyszínű selyemövükről, szürke nadrágjukról, mely felett szürke kabátot hordtak a hideg napokon, Sola, az Életet Adó Nap hívei voltak, akik minden reggel hajnalhasadtakor imádkoztak, így mondva köszönetet az új napért, mely népükre virradt. Tornyos palotákban laktak, melyek tűként törtek az égre Sola felé; itt gyakorolták gyógyító hatalmukat, melyet kezük erejével irányítottak a betegek testébe.

A keleti Kalisty boszorkányai ellenben mindennél többre tartották Reinát, a Földanyát és Urkelt, a csendes eső istenét, kik nekik adták a természet kincseit, hogy megtölthessék éléskamráikat. Ruházatukon is az ő színeiket viselték. Kék ingjük és nadrágjuk fölé rozsdabarna tunikát vettek, melyet a hideg évszakban méregzöld csuklyás kabáttal fedtek be. Sötét, hullámos fürtjeiket a mágusokkal ellentétben hosszúra hagyták, és tarkójukon összefogva hordták. Üvegkupolás palotáikban minden talpalatnyi helyen virágot, gyümölcsöt, zöldséget, fűszereket termesztettek, mely növényekből főzött kenőcseik, elixírjeik minden bajra megoldást nyújtottak. Közülük néhányan értettek még az állatok nyelvén is. Azt beszélték, néhányuk eggyé tudott válni az állatokkal, hogy elméjük részeként bebarangoljanak messzi tájakat.

Nem volt köztük vita hitükben; mindenki szabadon imádkozhatott a saját istenéhez, mert tudták, jólétükhöz mindegyikük segítsége szükséges. Csak abban nem értettek egyet, melyiküket sorolják az első helyre, de ennek sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A béke és bőség éveit ritkán zavarták meg helyi villongások, viták a köznép körében, melyek leginkább csak mindennapi semmiségekről szóló perpatvarok voltak szomszédok között. Senki nem akart Asylum szikkadt pusztaságán tengődni élete végéig.

Ám ahogy lenni szokott, egyszer vége szakadt a nyugalomnak, és beköszöntöttek a vérzivataros évek, amelyek kiirtottak minden szépet a világból, és megtizedelték, sőt a kihalás szélére sodorták népünket."

Háború

"Ursus ásványi kincsei kifogyóban voltak, Sola egyre nagyobb hőt ontott magából, Urkel csendes esőből őrjöngő viharrá változott, Reina pedig észak földjén is kezdett olyan terméketlen lenni, mint Asylum területén.

Népünk egyre több erdőt vágott ki, hogy termőföldhöz jusson, ám ezzel is csak Sola haragját növeltük, ki mind erősebben tűzött le ránk, míg Urkel megárasztotta az addig lustán hömpölygő folyókat, patakokat, melyek kíméletlenül száguldottak át földeken, városokon, sarat és poshadt termést hagyva maguk után. Életre kelt Szefer, a Szél Ura, ki Urkel társául szegődve tombolt a kiégett, sárral borított tarlókon.

Mehor és Kalisty vezetői egy teljes emberöltőn át tanácskoztak a határvidéken megépített csarnokban, mely körül az évek teltével új város épült az eleinte kezdetleges kereskedői sátrakból és ideiglenes szálláshelyekből. A mágusok és boszorkányok szilárd elhatározással keresték a megoldást népük megsegítésére, melyet már az éhínség fenyegetett.

Az éhezés hatására megnőtt a torzsalkodások száma, melyek idővel komoly rablásokká, sőt gyilkosságokká nőtték ki magukat. Mind többeket kellett száműzni Asylum börtönvidékére, mely egyre kevésbé jelentett visszatartó erőt, hiszen máshol sem volt sokkal könnyebb az élet.

A végső kétségbeesés szélén sikerült közös erővel megnyitniuk egy átjárót egy új világba, ahol olyan csodálatos, burjánzó életre találtak, mely Ursus korai éveihez tette hasonlatossá. Ám minden balul sült el.

A vezetők és a nép is ellentétbe kerültek egymással, hiszen voltak, akik mindenképpen menni akartak, voltak, akik maradni szerettek volna, de semmiképpen nem tudták eldönteni, kiket engedjenek át, és kiket hagyjanak sorsukra, mert mindenkit nem vihettek ez nyilvánvaló volt, miután feltérképezték az Ursus földjeinél jóval kisebb területet.

Újabb évek teltek viták közepette, miközben az istenek egyre haragosabbak lettek, a nép pedig folyamatosan támadta az átjárót. A mágusok és boszorkányok két pártra szakadtak. Azok, kiket később az Ősök eleiként emlegetünk, maradni akartak, mert úgy gondolták, a népesség csökkenésével az Ursuson is helyre állíthatják a rendet, elég termőterületet kialakítva a megmaradt lakosoknak. A másik csoport tagjai viszont menni akartak, és minél több lelket el akartak magukkal vinni, mondván az istenek haragjával többé már nem tudnak szembeszállni. Ők lettek az Elsők, akik egy jobb élet reményében elhagyták az Ursust, hogy az új világban életet teremtsenek.

Ursus népe tehát kettévált; mind csatlakoztak a vezetők egyik vagy másik csoportjához. Az Elsők meghódították a Novusnak nevezett termékeny síkságokat, míg az Ursust megmenteni kívánó Ősök erdősávokkal alakítottak ki szélvédett televényeket, magas töltésekkel szabályozták a folyók medrét, és új, szárazságtűrő terméssel kísérleteztek.

Újabb évtizedek teltek el, melyek bőséget nyújtottak a Novus lakóinak, és némi reményt adtak az Ursuson maradottaknak. Az átjárót erős mágiával nyitva tartották, és őrizték, de senkit nem gátoltak, hogy új életet kezdjen, vagy visszatérjen a régihez. A két világ népe békésen kereskedett egymással, ahogy az idők kezdete óta mindig; hiszen egy nép voltak ők, még ha másként is gondolkodtak. Megosztoztak a javakon, segítették egymást tanáccsal, ötletekkel.

Oly sokáig éltek így, hogy lassan feledésbe merült közös gyökerük, mert a novusiak külsőjükben alkalmazkodtak az új világ körülményeihez. Alakjuk az ursusiakétól magasabb, nyúlánkabb lett, halványbarna bőrük és sötét hajuk az ottani éghajlatnak köszönhetően kivilágosodott, szemük az Ősök sötétje helyett némelyeknek Urkel színében játszott.

Sok emberöltő múltán azonban az Elsők vezetőinek egy szakadár csoportja úgy érezte, a Novus már elég erős az önálló élethez, és több terménye, ásványi kincse lévén, semmiben sem szorul az elöregedett Ursusra, így nyíltan követelték, hogy az Elsők zárják be az átjárót az Ősök előtt, hogy azok ne élősködhessenek rajtuk. Akik ellen álltak, azokat vízcellákba zárták lefojtva mágikus erejüket, hogy ne tudjanak beavatkozni az eljövendő eseményekbe, a víz ugyanis minden mágus és boszorkány erejét korlátozta.

Egy boszorkánynak mégis sikerült időben megszökni, és figyelmeztetni az Ősöket a veszélyre, akik gyorsan toborzott csapatokkal, palotaőrökkel és városvédőkkel az átjáróhoz vonultak, ahol szemben találták magukat az Elsők katonáival.

Elszánt, véres küzdelem kezdődött, amely eleinte a novusiaknak kedvezett, de a szökött boszorkány segítségével végül az ursusiak betörtek az új világba, ahol nagy területeket felégettek, a barmokat és népeket leölték ádáz haragjukban. A boszorkányt, ki vérengzésüket látva megpróbálta megállítani a harcokat, folyóba taszították, és erejét így elrabolva, megfojtották. Egy egész holdfázison át járták a Novust, és égettek, raboltak, öltek.

A Novus hosszú évtizedekre szolgaságba süllyedt, de haragjuk nem múlt, hiszen majd' mindenki elvesztette szeretteit, házát, vagyonát. Azt már rég elfeledték, hogy a harcokat ők kezdték. Sérelmük, mint a kohó lángja égette bensőjüket nap nap után, míg egy szép napon megterveztek egy öngyilkos küldetést. Csapataik behatoltak Ursus területére, majd vezetőik egyesült ereje bezárta az átjárót, nem kímélve a túloldalon ragadt embereiket sem.

Súlyos veszteségek árán az elrekedt Elsők átverekedték magukat az átjárónál táborozó csapatokon, és elmenekültek messze keletre, a tengerpartra, ahol zsákmányolt hajókkal szétszéledtek a távoli szigetvilág apró homokpadjai között. Az ursusiak nem üldözték őket, úgy gondolták, pár éven belül írmagjuk is kihal a tengerhez nem szokott harcosoknak. De tévedtek.

Néhány évtized teltével a nyugati és keleti partokon is nagy hajók érkeztek, fedélzetükön az Elsők leszármazottjaival, kik keveredtek a köztük élő mágusokkal és boszorkányokkal, így létszámuk hiába volt kevesebb, erejük meghaladta az ursusi népekét. Új fegyvereket is alkottak, melyek egész városokat voltak képesek villámló erejükkel, a földdel egyenlővé tenni. Az ursusiak szétszéledtek, kisebb–nagyobb csapatokba tömörülve küzdöttek a túlélésért, halálukig tartva minden talpalatnyi földet, de hiába…"

Utókor – A Nagy Háború után ötszáz évvel

"A Nagy Háborúban mindenki részt vett. A harcok olyan nagy kiterjedésűek voltak, és oly sok évtizedig tartottak, hogy az utolsó években már senki nem is tudta, ki és miért kezdte, csak folytatták, mert nem tehettek mást.

Mindent felégettek, kiirtottak, tönkretettek, így egy idő után semmi nem maradt abból, ami régen oly kedves volt mindenkinek. Az anyagi javak, az élhető területek egyszerűen megszűntek létezni. Az erőforrások kiapadtak, a talaj, a vizek, a levegő elszennyeződött. Az erdőket, mezőket felégették, és az örökös szárazság is a gyors ütemben terjedő erdőtüzeknek kedvezett.

A levegőben állandósult a por és hamu, ami mindenhova lerakódott, mindent beborított; de így legalább a melegedéstől már nem kellett tartanunk, mert szinte nem is láttuk Solát.

Idén Urkel fekete hóval terítette be a földeket."

                                                                          *****

"Az eddig ismert világ örökre elveszett. A világ többi részével semmilyen kapcsolatunk nincs. Itt a faluban próbáljuk valahogy túlélni a mindennapokat, de hamarosan elfogy minden élelem. Az állatokat már rég levágtuk, termelni nem tudunk, mert nincs mit elültetni az egyébként is szennyezett talajba, és öntözni sincs mivel, hisz' inni is alig jut az embereknek.

Tegnap a szomszéd megölte az öreget a faluvégi házban, mert nem adta oda neki a maradék fűlevest. Félek, mind sorra kerülünk. Jó lenne elmenni, de nem tudom, merre induljak. A bátyám két hete elment, hogy bejárja a környéket, de azóta se (…)"

                                                                         *****

"Nem merek kibújni a veremből, mert folyton portyáznak. Éjjel-nappal lesben állnak. Elbújnak az elhagyatott házakban, a függöny mögül lesik az utcát, és aki kimerészkedik, annak ott helyben kifolyatják a vérét, aztán a testet elviszik. Nem vagyok hajlandó belegondolni, vajon mit csinálnak velük. A családomból már mindenkit elkaptak, csak én maradtam egyedül.

Senki nem tud a veremről. Még gyerekkoromban találtam meg a bejáratot a kerten túl az erdőben, egy régi kalyiba padlója alatt. Azt hittem akkor, hogy kinccsel teli üregre leltem, de nem arany vagy ékszerek vártak rám, hanem egy vastag deszkákból készített vasalt ajtó egy kővel kitámasztva, mögötte pedig egy hosszú folyosó, ami számításaim szerint a szomszédunk pincéje alatt egy nagyjából hatszor hat lépés nagyságú szobává szélesedik.

Nem tudom, ki és miért építette; talán a szomszéd, akit elsők között soroztak be, és vittek el. Szerencsémre sosem jött vissza, ahogy a többiek sem. Apámat és két bátyámat sem láttuk újra, anyámat és húgaimat pedig a portyázók vitték el a többi nővel együtt abba a raktárépületbe, ahol tanyájukat berendezték. Én épphogy megúsztam. Elbújtam a sufniban a teknő és egy halom rongy meg törmelék alá; éjjel pedig ide jöttem, és azóta itt vagyok.

Lassan kifogynak a készleteim. Elborzaszt a gondolat, hogy szerencsének érzem családom halálát, mert így tovább elég az élelem, amit itt valaki felhalmozott. Vizem nincs, hetente kétszer kijárok éjszaka a folyóhoz, de próbálok minél ritkábban menni, mert halálosan rettegek a szabadban. (…)

Ma megettem az utolsó falatokat, a papiros is fogytán. Úgy döntöttem, hogy amíg van erőm járni, megpróbálok éjszaka a folyón délebbre jutni egy farönk segítségével. A sodrás majd visz, nekem csak arra kell ügyelnem, hogy fenn maradjak a vízen, és ne sodródjak szélre a parthoz, nehogy elkapjanak. Talán délen van még élelem, ha pedig mégsem, akkor is bármi jobb, mint itt a sötétben várni, hogy éhen haljak."

                                                                           *****

"Idén mintha tisztább lenne a levegő; mintha leülepedett volna a rengeteg por és hamu, ami eddig még az arckendők alá is beette magát. Azt nem mondom, hogy tiszta lett, de jobb, mint volt. Különben sem tudom, milyen a tiszta levegő, csak öregapám magyarázott róla mindig, mert az ő öregapja még emlékezett rá, milyen a pormentes levegő, a tiszta víz.

Az utolsó járványban majdnem mindenki meghalt, most kevesebb szájat kell etetnünk, így maradt tartalékunk. Öregapám öregapja naplót vezetett, amiben leírta, miként volt a Nagy Háború, a járványok, az éhínség. Hogyan bujkáltak először a sorozók, aztán az éhezők, fosztogatók elől. A nagyobb városokban volt a legtöbb halott, vidéken jobban eltengődtek a népek.

Leírta azt is, amennyit tudott a földművelésről, állattartásról, időjárásról. Írt sokféle növényről, állatról, amiket már öregapám sem látott. Némelyikről hevenyészett rajzokat is készített.

Írt a népekről is, akik a Nagy Háborút kirobbantották. Írt a napsütötte bőrű Ősökről, kik közül sokan Asylum pusztaságába menekültek, és az Urkel szemszínét viselő, aranyszín hajú Elsőkről, kik miután mindent tönkre tettek, szétszéledtek Mehor és Kalisty földjein.

Az északon maradott Ősök és Elsők idővel vérüket keverték, így néhány nemzedék után már alig néhányuk emlékeztetett hajdanvolt eleikre, kiket mágusok és boszorkányok vezettek csatába egymás ellen.

Öregapáink tömeges kihalási esemény szemtanúi voltak, ezért próbáltak némi támpontot adni az utókornak. Naplójukból tudom, hogy a múlt héten egy csűr vagy pajta, vagy mi padlóján gabonát találtunk. Nem vagyok benne biztos, de a családi szállóigét használva, a remény hal meg utoljára. Remélem, hogy az a valami a naplóban leírt gabonafélék valamelyike, és még jobban remélem, hogy idén tavasszal el tudjuk vetni, mert anélkül ez lesz az utolsó nyár, hogy van mit ennünk."

                                                                           *****

"Sok a vándorló az utakon. Sokkal több, mint eddig. Lassú, kimért léptekkel mennek fejüket lehajtva, mintha az idők végezetéig tudnának így sétálni. Némelyik kis batyuban viszi cókmókját, de a többségnek csak egy botja van, melyre támaszkodik, vagy amivel megpróbálja megvédeni magát a többi vándorlótól.

Próbálnak bekéredzkedni házakhoz, tanyákra, de kevés sikerrel, mert a népeknek maguknak is alig van mit enniük, hiába fogtak neki néhány éve a földmívességnek. A szennyezett földeken alig terem meg a vetemény, a gabona; ráadásul egyikünk sem ért semmihez. Aki örökölt vagy talált régi írásokat, azokból próbál kiokumlálni valamicske tudást a túléléshez, és féltve őrzik a régi papírosokat, amiken már kezd megfakulni, szétfolyni az írás. Nekem is van egy füzetem, amit egy pincében találtam, de nem tudom elolvasni, megmutatni pedig nem merem senkinek. A legtöbben úgysem tudnak sem írni, sem olvasni, így mindegy nekik, mit találnak, legfeljebb elcsencsenezik étekre, vagy tüzet gyújtanak vele.

Jómagam szerencsés vagyok, hogy a Gazda befogadott, nem hagyott az útszélen összeverve feküdni. Hálából szolgálom, míg élek, vagy amíg erőm engedi. Az ötödikkel vagyok viselős tőle, remélem, ez megmarad, hogy legyen kinek továbbadni a tanyát és a tudást; és remélem, fiú lesz, hogy ne kelljen annyit szenvednie, mint anyámnak és nekem. Igaz erre kevés a reményem, mert a fiúk szinte mind meghalnak még az ötödik tavasz előtt; amelyik meg felnő, nem túl egészséges egy sem. A lányok erősebbek, de sokukat még ez sem menti meg a korai haláltól. Anyámat is öcsém születésekor vesztettem el, pedig huszonöt tavaszt sem látott. Halála után vándorlók adtak kézről kézre, hogy étekért cserébe kedvükre legyek."

                                                                            *****

"Kikészítettem holnapra a tiszta ingem, és megéleztem késemet, ami egyetlen féltve őrzött tulajdonom, amióta apám meghalt, engem pedig elkergetett a házunkból a szomszéd Gazda két fia. Most az én földem és házam az övék, én pedig húsz napi járófölddel keletebbre napszámba járok egy másik Gazdához, aki minden héten egyszer étket oszt, de évente egyszer gabonát is ad a népeknek. Nagy olyankor a tülekedés, bármi megtörténhet a tömegben.

Nem adnak mindenkinek, csak akiket a Gazda lánya kijelöl. Nem tudom, mi alapján választ, de remélem, számít, hogy náluk dolgozom, így ismerik szorgalmam és tisztességem. Ha kapnék gabonát, megkérhetném Suvi kezét, és beszállhatnék az apja üzletébe, az őrlőbe, és akkor végre megint lenne, ha nem is saját házam, de legalább otthonom. Az Őrlők szava majdnem annyit ér, mint a Gazdáké. Ha Suvinak továbbra sem lesz fiútestvére, én fogom örökölni az őrlőt, mint a legidősebb lány férje. Utódaim nagy emberek és gazdagok lesznek."

                                                                           *****

"A napsütöttek egyre többen vannak. Nyelvüket senki nem érti. Némelyek azt mondják, délről jönnek, a nagy vízen túlról, ahol otthonuk szikkadt pusztaság időtlen idők óta; de valójában senki nem tud semmit. Eleinte féltünk tőlük, de idővel rájöttünk, hogy csak ugyanúgy éhesek és kimerültek, mint bármelyik más vándorló. Ásni, kapálni ők is tudnak, így lassan megbarátkoztunk velük, és befogadtuk őket."

                                                                           *****

"Betörtek a házakba, és mindenkit leöltek válogatás nélkül. Kapákkal, késekkel voltak felfegyverkezve, de volt, akit puszta kézzel fojtottak meg, vagy akasztottak fel a saját házában családostul. Nem kíméltek senkit, még a nőket és kisdedeket sem. Mintha azt akarták volna, hogy az Urkel szemét viselőknek írmagjuk se maradjon."

                                                                          *****

"Csak a nőket és lányokat hagyták életben, hogy gyerekeiket megszüljék. Némelyiket be sem vitték a házba, a kapuban becstelenítették meg halott férjük, gyermekük üveges tekintete előtt."

                                                                          *****

"Borzalmas idők voltak. A Nagy Háború óta nem volt ilyen mészárlás. Mi csak azért maradtunk életben, mert apánk napsütötte, különben minket is megöltek volna anyánkkal együtt."

                                                                           *****

"Az öldöklések kezdetekor menekültünk a hegyekbe sokadmagunkkal. Anyám napsütötte bőre talán megvédett volna minket, de nem mertünk kockáztatni, inkább fogtuk, amit elbírtunk, és az éj leple alatt kisurrantunk a házból."

                                                                           *****

"Apám az életét adta, hogy öcsémmel elérjük a nádas rejtekét."

                                                                           *****

"Nővérem szorította a kezem futás közben. Ahogy hátra néztem, könnyeimen át láttam, apámon ketten térdelnek, hogy lefogják, míg bátyám nyakára hurkot vetettek."

                                                                           *****

"A hegyekben nagyon sokan húzták meg magukat. Alig volt, mit enni, a telek pedig iszonyatosan hidegek voltak; könnyű volt erőtlenül ledőlni, és megfagyni."

                                                                           *****

"Egyre többen jönnek, és egyre magasabbra űznek minket a hegyekben. Mindegyikük visel íjat, késeket, kardot és edzett botokat is. Nekünk csak késeink vannak, íj alig néhányunknak jut. Eleinte csapdába csaltuk őket, és elvágtuk a nyakukat vagy fojtóhurokkal végeztünk velük, de csak mi láttuk kárát, mert ilyenkor hajtóvadászatot indítottak ellenünk, hogy bosszút álljanak meggyilkolt társaikért. Sokunkat megölték, ráadásul az erdő kínálta kevés ételt is elették előlünk, így inkább a költözés mellett döntöttünk. Akkor határoztuk el magunkat végleg, amikor megláttuk, hogy a napsütötték kerítést húznak végig az erdőn át, és hevenyészett kalyibákat tákolnak a kisebb-nagyobb tisztásokon. Régebben megmaradtak lent a völgyekben és a hegyek lábánál elterülő síkságokon, ahol bőven van hely a széles folyó mindkét partján. Nem értettük, mi késztette őket, hogy megsértve a száz éves egyezményt, behatoljanak erdeinkbe."

                                                                           *****

"Parancsba kaptuk, hogy telepítsük át az Urkel szemét viselőket a hegyekbe, ahol táborokat építettünk nekik, mert a falvak kijelölt zónáiban, ahol az utóbbi évtizedekben élhettek, gyakran megtámadták őket. A kilakoltatások nem mentek zökkenőmentesen, mert voltak, akik ellenállást tanúsítottak. Nem értették meg, hogy mindez az ő érdekükben történik."

                                                                          *****

"Tegnap elvitték őket a zónából. Házaikat és földjeiket elfoglalhattuk mi, falubeliek, vagy akik más falvakból, tanyákról jöttek a hír hallatán. Nem is jöttek; özönlöttek. A házak előtt, az udvaron verekedtek össze, szurkálták le egymást a házba jutásért. Az egyik ház leégett, ami nagy veszteség, mert házat építeni nem könnyű. A Nagy Háború már sok nemzedékkel ezelőtt volt, így az utána megmaradt építőanyag szétporladt, erdők alig vannak, leginkább a hegyekben, és törvény szerint tilos őket kivágni. Kő és szikla szerencsére van bőven, meg sár, agyag és nád. Lehullott ágakat és vesszőt szabad szedni az erdőn, és a síksági hosszúszálú fűvet összefonják az asszonyok."

                                                                            *****

"A vándorlók, akik élelemért napi bérbe adják a testüket, erejüket vagy tudásukat, hozzák-viszik a híreket faluról falura, így tudtuk meg, hogy más zónákból is elvitték őket. Elvitték a Gazdákat és Őrlőket is, pedig olyan tudás van a birtokukban, ami létfontosságú a népek túléléséhez; de a Katonák szava törvény. Mindenki fél tőlük, mert kilakoltatás közben fosztogatnak is, és aki ellenáll, ott helyben leszúrják vagy agyonverik. Az egyik zónában, azt beszélik, egész családokat akasztottak fel."

                                                                           *****

"A nevem Zila, és elbeszélem életem legsötétebb napjait, hogy az írástudó öregek lejegyezzék a velünk történt szörnyűségeket.

Éjjel törtek ránk, álmunkban. Rájuk rontó férjemet azonnal leszúrták, apósomat, sógoromat leütötték, megkötözték, a gyerekeket és asszonyokat hajuknál fogva húzták kifelé a házból. Hálóruhában, mezítláb hajtottak minket egész éjjel valahová észak felé a folyó mentén.

Napokon át meneteltünk vagy inkább tántorogtunk, mert az öregeket támogattuk, a kicsi gyerekeket pedig felváltva cipeltük. Aki kidőlt vagy lemaradt, annak elvágták a nyakát, és otthagyták az út szélén. Enni naponta egyszer adtak, fejenként egy lepényt. Mire célhoz értünk, már sokan hiányoztak családjainkból.

Mint kiderült, úticélunk egy tábor volt, ahol lehetetlenül sokunkat zsúfoltak össze, de az igazi megpróbáltatás másnap jött, amikor különválasztották a férfiakat, a nőket és a gyerekeket. Az asszonyok hangosan sikoltoztak, tíz körömmel kapaszkodtak a kicsikbe, akik úgy ríttak, mint akiket nyúznak. Mire a nap delelőre ért, a föld iszamós volt a férjek, apák, testvérek vérétől, akiket mind levágtak családjuk védelmében, mint a gabonát aratáskor.

Nekem addigra már elapadtak a könnyeim, és soha többé nem is sírtam. A lelkem meghalt, szétporladt; kiveszett belőle minden érzelem.

Minket megmaradtakat szekerekre raktak, melyeket hatalmas négylábú lények húztak. Sose láttam előtte ilyen szörnyeket, sem ekkora szekereket. A falunkban csak kordékat használtunk, amiket mi magunk húztunk.

Napokon át rázkódtunk a tákolmányokon észak felé. Nyár vége volt; otthonra gondoltam, hogy már biztosan készülnek az aratásra. Olyan éhes voltam, hogy nyálam kifolyt a sült cipó illatának emlékére. A nők körülöttem csendesen, lehorgadt fejjel ültek, halottjaikra, elszakított gyermekeikre gondolva. Már egyikük sem sírt, ahogy én sem. A mérhetetlen bánat megdermesztette a szívünket.

A napsütötte Katonák soha egyetlen szót sem szóltak hozzánk, csak kézlegyintéssel parancsoltak minket pihenő idején le és fel a szekerekről. Persze nem minket pihentettek, hanem a négylábú szörnyeket. Hallottam történeteket a régmúlt időkről, amikor mindenféle állatnak nevezett lények is éltek, de mind azt hittük, hogy ezek csak mesék, amivel a gyerekeket bolondítják az öregek. Férgek, halak, madarak persze vannak, de ekkora szőrös teremtmények kizárt, hogy valaha is tömegesen éltek, most meg itt állnak előttem, és azok a Katonák becézgetik, simogatják őket, akik szeretteinket kegyetlenül lemészárolták.

A napok egybefolytak, már hullottak a levelek, amikor megérkeztünk oda, ahova, mint kiderült, örökre száműztek mindannyiunkat.

Sose láttam ilyen tájat, de hogy is láthattam volna, amikor soha életemben nem hagytam el a falut. Minden csupa fa és szikla, amik égig értek.

A Katonák leparancsoltak minket a szekerekről és gyalog mentünk tovább az erdőben. Még mindig azokban az alig ruhákban voltunk, amiben otthonról elhurcoltak bennünket. Mezítláb, teljesen legyengülve másztunk a sziklákon. Annyira fáztunk, hogy fogaink hangosan csattogtak, testünk megállás nélkül reszketett, hogy lépni is alig tudtunk. Kísérőink új módszert találtak ki megtizedelésünkre; aki nem bírt tovább menni, lelökték a mélybe; sikolyuk még most, ennyi év elteltével is fülemben visszhangzik.

Én szilárdan eltökéltem, hogy túlélem a megpróbáltatásokat bármi történjék is. Fogalmam sem volt, hogy hova és mi célból hajtanak minket, de erősen eltökéltem magam az életre, mert reménykedtem benne, hogy két kicsi gyermekemet még magamhoz szoríthatom. Tudtam, ha élnek, szükségük lesz rám; az erőmre, a kitartásomra és vigaszomra. A remény és elvesztésük fájdalma hajtott előre a fák között. Nem törődtem senkivel, nem segítettem, nem támogattam senkit, hogy ne pazaroljam erőmet. Gondosan lépkedtem a gyökereken, sziklákon, csúszós köveken, nehogy lábam törjem, mert azok, akik így jártak, szintén a mélyben végezték.

Végtelennek tűnő menetelés után megérkeztünk egy táborba, ahol düledező viskókba tereltek minket éjszakára. Legnagyobb ámulatunkra tüzet rakhattunk a kunyhó közepén ásott gödörben, és kaptunk takarókat, szakadt rongyokat, talpasokat, hogy ne fagyjunk halálra. Gyorsan felkaptam egy vászonruhát és egy vastag kendőt dermedt testemre, majd lábamra rongyokat tekertem úgy húztam fel a kissé nagy talpast, amit madzaggal kötöttem meg bokámon. Amikor behozták kondérban a gőzölgő levest, sírtunk, mint a gyerekek, de az étel nem maradt meg a hosszú éhezésben főtt ételtől elszokott gyomrunkban.

Másnap reggel összetereltek minket a tábor közepére, ahol a férfiak már ott álltak az erdei tisztás túloldalán, és ahol a Katonák vezetője elmondta, hogy őseink bűneiért azzal kell vezekelnünk, hogy ebben a táborban kell leélnünk életünket. Nem értettük, miről beszél, milyen bűneink lehetnek nekünk vagy eleinknek, hiszen sem mi, sem ők nem hagytuk el falunkat soha életünkben. Rövid beszéde során nem olvasta fejünkre a vétkeket, lehet, ő maga sem tudta őket, csak tette, amit mondtak neki. Elmondta viszont, hogy a tábort ne merészeljük elhagyni, mert a szökevényeket az Őrzők megölik. Itt élhetünk békében, tengődve, ahogy tudunk, de innen el nem mehetünk. Végül odaterelték elénk a kicsiket is. Őrült futkosás, lökdösődés, és sírás, sikoltozás kezdődött, mert minden anya és apa rohant keresni a maga gyerekét. Kiáltozták a nevüket, és zokogva szorították őket vézna mellükre, vagy hajukat tépve fetrengtek fájdalmukban a földön, ha nem leltek rájuk a többi között. Én is ott szaladgáltam és sikoltoztam kincseim nevét, és már kezdtem feladni a reményt, amikor sógornőm kézen fogva felém vezette őket. Nem is tudtam szólni, csak térdre rogytam, és szorítottam őket, ahogy erőmből tellett.

Talán azért választottak szét minket, hogy megtörjenek, alázatossá és engedelmessé, reményvesztetté tegyenek minket a hosszú útra; és céljukat el is érték. Mire feleszméltünk, a Katonák elvonultak, helyettük riadt és kíváncsi arcok bámultak ránk a fák közül. Összébb húzódtunk, körbeálltunk a kicsiket védve, hogy testünkkel óvjuk őket, ha kell.

Egy férfi és egy nő lépett elő, kezüket üdvözlésre emelve, bátortalanul mosolyogva jöttek közelebb, de iramodás távolságban megálltak, és várakozva néztek ránk. Ekkor közülünk egy tekintélyt sugárzó ember előrelépett, és megkérdezte, kik ők, hol vagyunk, és miért hurcoltak ide minket; és ők elmeséltek mindent, majd itteni életünk kezdetén segítettek beilleszkedni a tábor rendjébe.

Megmutatták, hogyan élnek, melyik kunyhó kié, kinek mi a dolga, hol esznek, tisztálkodnak. Minket, felnőtteket beosztottak valamilyen munkára, a gyerekeket az öregek tanították régmúlt dolgokra, mesékre.

Lassan kialakult új életritmusunk; összeismerkedtünk a táborlakókkal. A férfiak emberfeletti munkával próbáltak megtermelni egy számomra ismeretlen gabonát, és halat fogtak a sebes patakokban, vagy kisebb állatokat ejtettek el csapdákkal. Mi, asszonyok mostunk, varrtunk, főztünk, és a veteményt gondoztuk, de csak gumókat tudtunk előteremteni. Volt viszont a táborban néhány négylábú bestia és számos nagy futómadár. Életemben először hallottam tojásról, tejről, sajtról, túróról. Eleinte féltem és undorodtam a lényektől, pláne attól, ami belőlük kijött, de gyermekeim bátrabbak voltak nálam, előbb megkóstolták ezeket a számunkra új ételeket, mint én. Amikor nagy nehezen legyőztem viszolygásom, és lenyeltem az első falatokat, úgy éreztem, nem csúszik le, megtapad a torkomban, nem győztem a gumót tömni magamba, de végül megszoktam ízüket, állagukat. Rájöttem, hogy hamarabb jóllakom velük, mint csak üres gumóval, és régi erőm nemhogy visszatért, de erősebb, egészségesebb lettem tőlük, mint valaha voltam, így a napi munkát is jobban bírtam.

Új társaink sok mindent elmeséltek a világról, amiről nekünk odahaza a falunkban fogalmunk sem volt. Így tudtuk meg, hogy a Katonák délkeletről jöttek, és nem tudni, kinek engedelmeskednek, de évek óta járnak faluról falura begyűjteni, és elhurcolni Az Urkel szeme színét viselő népeket a miénkhez hasonló táborokba. Gyűlöltek minket, mert hitük szerint mi okoztuk a Nagy Háborút több emberöltővel ezelőtt. Ezt nem értettük, hiszen az már oly régen volt, hogy már öregapáink öregapjai is csak a mesékből hallottak róla. Eddig szinte hittük is meg nem is, hogy megtörtént ilyesmi a régmúlt ködébe veszve, mert a mesék olyasmikről szóltak, amiket fel nem foghattunk. Hatalmas városokról, égig érő házakról, szökőkutakról, és még sok minden hihetetlen csodáról.

A Katonák népe úgy hitte, régen az élet könnyű volt, mert gépeknek nevezett szolgák dolgoztak a népek helyett, kiket mágia és boszorkányság segített megalkotásukban, a mi fajtánk pedig tönkretette ezt a jólétet, mert irigyek voltak, és többet akartak maguknak. Megpróbálták elvenni a mások jólétét, ami az akkori gazdag világ pusztulásához, és a mai gyötrelmes élethez vezetett.

A régebbi táborlakók meséltek tengerekről, akkora vizekről, melyeknek nem látni a túlpartját, vízen úszó házakról hófehér szárnyakkal, városokról, melyek akár százszor nagyobbak falvainknál, de ezt már erős túlzásnak éreztem. Azt gondoltam, csak honvágyuk nagyítja fel képzeletükben rég elhagyott otthonukat. Szegények sokszor bizonygatták nekem, hogy az égig érő házak mohával, indákkal benőtt romjai még ma is láthatóak sokfelé ott, ahonnan ők származnak. A béke és rend kedvéért ilyenkor mosolyogtam, és bólogattam, de szavukat elhinni nem nagyon tudtam.

Elmondták azt is, hogy a Katonák népe egyre terjeszkedik, mert földjeik terméketlenné váltak. Hátrahagyott házainkba, földjeinkre saját családjaikat költöztetik. Kérdésemre, hogy miért pont a mi családjainkat hurcolták ide a messzi észak hegyeibe, azt felelték, hogy szemünk színe alapján választottak minket. Ezt értettem legkevésbé minden magyarázatuk közül, mert sehogy sem fért a fejembe, hogy lehet bűnös két ártatlan kisgyermekem pusztán csak azért, mert olyan a szemük színe, mint Urkelé, kit mindenki tisztel, vagy mint rég elporladt eleiké, akiket soha senki nem látott a most élők, sőt az előzőleg éltek közül sem.

Értetlenkedtem, hogy ez mind csak mese, hát hogyan büntethetnek minket egy mese miatt, de egy nagyon öreg férfi azt felelte, hogy ez nem mese, hanem történelem, ami azt jelenti, hogy amiről beszélünk, az megtörtént valamikor a távoli múltban, öregapáink elei idején.

Történelem. Sokáig ízlelgettem ezt a sosem hallott szót, ami örökre megpecsételte sorsunkat, melyen változtatni immár nem tudtunk.

Ahogy teltek az évek megszoktuk a rövid, hűvös nyarakat és a hosszú, jéghideg teleket. Megtanultuk a fák neveit, hogy hol találunk gombát, ehető bogyókat. Együtt éltünk a természettel itt is, mint régen a síkságok falvaiban.

A kerítésen túl ott éltek zömök házaikban az Őrzők, akik soha nem léptek a tábor területére, nem zaklattak, nem bántottak minket, és közülünk sem próbált szökni senki. Hova is mehettünk volna? Számunkra már itt volt az élet, a család, a barátok. Idővel még a jámbor bestiákkal is megbarátkoztam, de a hatalmas madarakat ki nem állhattam, és féltem is tőlük, főleg a nagy színesektől, melyek megkergettek bárkit, aki bement a területükre."

                                                                           *****

Jelenkor

"Egyszer csak megjelentek a Katonák, és az Őrzők segítségével összetereltek minket a tábor közepére. Azt mondták, mire a nap delel, pakoljunk össze annyit, amennyit elbírunk, mert másik táborba visznek minket. Nagyon megijedtünk, nem értettünk semmit. Öregapáinkat és öreganyáinkat ők hurcolták ide, hogy itt éljenek, most meg el kell mennünk innen is. Anyám anyjának az anyja is itt született már, ez volt az otthonunk, még ha nem is mi választottuk. Hasamban a kicsi mintha mocorgott volna, megérezhette félelmemet. Arra gondoltam, milyen szerencse, hogy nyár van, így legalább a fagyhaláltól nem kell tartanunk.

Delelőkor kint álltunk kunyhóink előtt legfontosabb dolgainkat batyuba kötve, és hátunkra vetve. Párom vitte a nehezebb holmikat, én a könnyebbeket, mert féltünk, nehogy elmenjen a kicsi, mint az előző kettő.

Gyalog vezettek minket az erdei ösvényeken lefelé a hegyről. Napokig tartott az út, amíg végül egy tágas síkságra értünk, ahol egy akkora falu terült el, amekkorát álmodni se tudtam volna. Az egész síkságot elfoglalta, és a házak némelyike hihetetlenül magas volt. Némelyiken három sor ablakot számoltam meg egymás felett, de sok volt két sor ablakkal is, a legtöbb viszont alacsony, de masszív építmény volt. Fából épültek és valamilyen kockákból, amiket sose láttam a mi táborunkban. A mi házaink, otthonaink szánalmas tákolmányok voltak ezekhez az épületekhez képest.

A falu szélén szekerekre raktak, és végig vittek az egész falun, aminek lakói mind kint tolongtak az utcán, hogy lássanak minket. Nem szóltak egy szót sem, némán bámultak ránk, mintha csodálkoznának, hogy mennyire hasonlítunk rájuk, és mégis mennyire eltér aranyszín hajunk és Urkeltől kapott szemünk az ő napsütötte bőrüktől, sötéten bodorodó hajuktól.

Féltem, nehogy megtámadják szekereinket, de nem mozdultak, csak a kerekek nyikorogtak, és valamelyik házból gyereksírás hallatszott. Ahogy kihaladtunk a faluból, és egy széles útra tértünk, még hallottam elfúló hangjukat, amint suttogták egymás közt, de hiszen ezek olyanok, mint mi. Igaz, sápadtak, de nem démonok. Nézzétek, az ott viselős, azok meg gyerekek. Nem értettem félelemmel vegyes ámulatukat, ahogy azt sem, mi történik velünk. Csak remélni tudtuk, hogy nem megölni visznek minket, mert azt a táborunkban is megtehették volna.

Heteken át rázkódtunk a szekereken, minden döccenésnél riadtan kaptam hasamhoz; halk dúdolással próbáltam nyugtatni a kicsit és magamat is. Láttam, párom rettegve bámulja pocakom, és tudtam, két halott fiára gondol, akik idő előtt, túl gyengén jöttek világra. Próbáltam mosolyogni, de csak szorongatta a kezem, és nem bírt a szemembe nézni. Éreztem tehetetlen dühét, féltő aggódását, és még jobban szerettem, mint eddig.

Az út egy idő után lejteni kezdett, és megpillantottunk a távolban valami hatalmas csillogást, ami még a szekerek által felvert porfelhőn is átragyogott. A Katonák örvendeztek, hogy végre elértük a tengert, és hajóra szállunk, nem kell tovább gyalogolniuk. Hihetetlen volt, ahogy az öregek meséje a szemünk láttára vált valósággá. A legendából egyszeriben történelem lett. Ott hullámzott a rengeteg víz a lábunk előtt, hátán az úszó, szárnyas házakkal, amit a Katonák hajóknak mondtak, és melyeken annyit nevettünk gyerekkorunkban, amikor az öregek mesélték.

A szekerekről áttereltek minket a vízi házakra. Mi csak arra vigyáztunk, hogy együtt maradhassunk. Erősen fogtuk egymás kezét, és próbáltuk védeni egyre nagyobb hasamat.

Végtelen hajóút következett. Mind nagyon betegek lettünk; ha épp nem hánytunk, akkor émelyegtünk, sokan hasmenést kaptak, a mocsok és bűz betöltötte a hajó gyomrát, úgy éreztük, beivódott ruhánkba, sőt bőrünkbe is. Naponta egyszer mehettünk fel a fényre, amikor enni kaptunk, de az étel alig vagy egyáltalán nem maradt meg bennünk.

Voltak, akik beestek a vízbe, és megfulladtak. Hiába kiabáltunk segítségért, a Katonák meg sem mozdultak, hogy kötelet dobjanak a szerencsétleneknek. Igyekeztünk a hajó közepén maradni, nehogy tolongó társaink lelökjenek, de a hajó keskeny volt, így is túl közel voltunk a végtelen vízhez.

Egyszer az egyik ételosztó Katona is megcsúszott, és majdnem átesett a korláton, de párom, akinek épp kimerte adagját, elkapta a karját, ezzel megmentve az életét. Onnantól az a fiatal Katona nekünk két kanállal adott, miközben mosolygott, és hunyorított az egyik szemével. Ő hozott rongyokat és egy pokrócot is, amikor fiunk világra jött, és saját késével vágta el a köldökzsinórt.

Néha a Katonák partra szálltak feltölteni étel– és vízkészletünket. Csak ámultunk, milyen sok és mekkora nagy falvak vannak mindenhol. A fiatal Katona mindig hozott nekem olyan étkeket, melyeket még sosem láttunk. Volt köztük kisebb, nagyobb termés, édeskés és fanyar, mint az erdei bogyók. A magokat párom mind eltette, hátha ott ahova visznek minket, lesz lehetősége elültetni. Néha a fiú tudott szerezni sajtot is, egyszer pedig édes kenyérrel lepett meg, amin fehér kence volt, és szinte szétolvadt a szánkban. Hála gondoskodásának, volt annyi tejem, hogy fiunk túlélte az első kritikus heteket, és kissé megerősödött. Mindennap fohászkodtunk az istenekhez, hogy tartsák meg zsenge életét.

Végtelennek tűnő idő után megérkeztünk úticélunkhoz. Elgémberedett, legyengült tagjainkkal alig tudtunk levánszorogni a hajóról. Láttuk, hogy mint induláskor, most is több hajó van a partnál, mint ameddig el tudunk számolni; a fehér, vitorlának nevezett szárnyak egészen a látóhatárig húzódtak.

Újra szekerekre raktak minket, és újabb napokig tartó rázkódás, döcögés kezdődött, majd újra gyalogosan keltünk át nem túl magas hegyeken, de végül csak odaértünk, ahova indultunk.

Hatalmas síkság terült el előttünk, amíg csak szemünk ellátott. Fás, ligetes részek váltakoztak széles mezővel. Sola forrón ragyogott, felhőt egyáltalán nem lehetett látni sehol. Kisebb-nagyobb házak voltak építve elszórtan mindenfelé. Nem szedett-vedett kalyibák, mint erdei otthonunkban, hanem fából és kockákból készültek, miket a falvakban láttunk útközben.

Minden családnak kijelöltek egy-egy lakhelyet, amihez udvar is tartozott. Mi egy kicsike házat kaptunk, mert csak hárman voltunk, de még így is volt benne főzőhelyiség és két tágas szoba. Az udvaron kút is volt, amit megmutattak, mire jó, és hogy működik, mert azt sem tudtuk, mi az; és hátul, az udvar végében állt egy ól, benne egy bestia és néhány a tojást adó madarakból.

Nem értettünk semmit, elhinni sem tudtuk, hogy ez mind a miénk. Nem mertünk örülni, még fellélegezni sem tudtunk, csak öleltem a kicsit, és szorítottuk egymás kezét.

Kürtök harsogtak, újra összetereltek minket a főtérnek nevezett területre, ahol egy emelvényen állt valaki, akinek szépségéhez foghatót sosem láttunk. Bőre napsütötte, földig érő ruhája pedig fehér, mint a hó a hegyekben. Hangja melegsége csengve szállt a némán várakozó nép felett.

–Barátim! Hosszú száműzetésetek ideje lejárt. Ím, itt vagytok új otthonotokban, mely tiétek, míg világ a világ! Ez a hatalmas sziget mind a tiétek! Nincsenek kerítések, nincsenek Katonák és Őrzők! ... Én Sámi vagyok, Tudákos. Sok társammal együtt itt fogunk élni veletek, hogy átadjuk nektek a Nagy Háború után elfeledett, de az azóta eltelt évszázadok alatt újra összegyűjtött tudásunkat. Megtanítunk benneteket a termékenyebb földmívességre, állatgondozásra, a termények feldolgozására és gyógyításra. A férfiak megtanulhatnak házat építeni, az asszonyok jobb, szebb ruhákat szőni, varrni, egészséges és tápláló étkeket készíteni. Aki szorgalmas, és sokat termel, a felesleget elcsencsenezheti a szomszédokkal vagy velünk, szigeten túliakkal… Őseitek bűnei megbocsáttattak! Többé nem vagytok felelősek eleitek bűneiért! Származásotok többé nem lesz ok kirekesztésre! Ebben a hatalmas, Asylum nevű tartományban élhettek békében és nyugalomban mindörökre!"

                                                                            *****

"Ez az utolsó szakasza a kerítésnek; jó lenne még napnyugta előtt lebontani, hogy holnap végre visszamehessünk a völgybe; megszorongatnám már az asszonyt. Hónapok óta itt gürcölünk a táborok bontásával. A szánalmas kalyibákat meghagyjuk, csak levesszük róluk az ajtókat, hogy az egyre szaporodó vadállatok telente menedékre leljenek a nagy hideg elől; de a kerítéseket mindenhonnan elbontjuk, hogy az egész területet visszaadjuk Drága Édesanyánknak, a Természetnek. Sola, Reina és Urkel uralkodjék rajta!

Ez volt az utolsó menedék, amit lebontottunk, most hogy Urkel népét, a kitagadott száműzötteket, akiknek ősei végtelen kapzsiságukban kirobbantották a Nagy Háborút mindannyiunk pusztulását okozva, elvitték innen új otthonukba, ahol szabadon élhetnek anélkül, hogy bárkit bántani tudnának."

                                                                          *****

–Sámi, biztos, hogy ezt akarod? Te ennél nagyobb tettekre vagy hivatott.

–Igen, Anyám, mindenképpen! A tudást összegyűjtöttük, rendszereztük. Kötelességünk, megosztani a kevésbé szerencsésekkel. Segítenünk kell az elzárt, apró falvakban tengődőket, hogy jobb, méltóbb körülmények között élhessenek. Meg kell tanítanunk őket írni, olvasni, történelmet tudni, és mindazokat az értékeket, foglalkozásokat elsajátítani, amiket mi már nemzedékek óta ismerünk és használunk.

–Na, de… a Novus népe… az ő felemelkedésüket nem mindenki támogatja.

–Ezért különítettük el őket több emberöltővel ezelőtt. Kezdett elterjedni, hogy eleik robbantották ki a Nagy Háborút; több faluban leöldösték őket a tudatlan népek, akik addig békében együtt éltek velük. Te is tudod, hogy ezt nem hagyhattuk, így eleink összegyűjtötték, és menedékekbe zárták őket, mert csak így tudták megóvni életüket. Mostanra viszont megérett az idő, hogy itt a világ végén, ezen az ősi földön helyet adjunk nekik, hogy szabadon élhessenek. Asylum úgysem kell a népeknek, mert a fele terméketlen sivatag, és hajók nélkül nem tudnak innen elmenni, így többé nem árthatnak senkinek. Megtanítjuk őket esővizet gyűjteni, talajt feltörni, a permakultúrára, a talaj és erdő regenerációra. A mi irányításunkkal önszerveződő csoportokat fognak kialakítani a munka által, ami segít létrehozni egy fenntartható gazdálkodási rendszert az egész területen, hogy itt is megalakuljon a nálunk már jól bevált ökocivilizáció, mely segíti a diverzitás növekedését. Elhagyott táboraik helyén élőhelyfolyosókat alakítottunk ki, melyeket egyelőre szigorúan védünk, de az önerejéből elterjedt természeti vallás, amit mi csak megerősítettünk mindenhol, tovább erősíti bennük a természeti javak tiszteletét, így idővel önként óvni fogják a körülöttük élő lényeket. Mi pedig végre minden erőnket a föld és víz zöldítésére fordíthatjuk.

                                                                          *****

Epilógus

"Sola, Reina és Urkel áldásának 3658-dik évében, Szefer, a Szél Urának segedelmével én, Barek fia, Jarek három fiammal, asszonyainkkal, gyermekeinkkel és követőinkkel húsz vitorlás hajót zsákmányoltunk csencsenezéskor, melyekkel elindultunk napnyugatnak, hogy elsivatagosodott, kietlen otthonunk helyett megélhetésre, mívelésre alkalmas új területeket hódítsunk meg, mert a kutak kiszáradtak, a fák elsorvadtak, a földek berepedeztek, az állatok elhullottak.

Szefer uralkodjék rajtunk!"