A. S. Field: Az ajándék (SF)

     "A nevem Goro. Azért kezdek naplót írni, mert érzem, hogy hamarosan meghalok és szeretném, hogy az utókor, ha egyáltalán lesz még valaha, megtudja, milyen események vezettek halálomhoz és a falu elnéptelenedéséhez.

A fagy havában járunk I. U. (az Istenek Után) 345-ben. Fél éve virulás havában a dögvész letarolt minden általunk ismert falut a Nagy Síkságon, a miénket sem kímélve. A hegyeken túl élőkről semmit nem tudunk. Legelébb az öregek és a kis kölykök hullottak el, aztán már az erős érettek is, de addigra a jószág már mind odavolt. Én az első megbetegedések óta nem léptem át kertem kapuját, de idővel a többiek is vagy otthon maradtak vagy meghaltak, mert az eső hava után már senki sem szólaltatta meg a kapum melletti kis kolompot.

Arra számítottam, hogy a halál elkerül, ha itthon maradok, és nem érintkezem senkivel. Gyönyörű virágoskertemet, melynek a környező falvak lakói is csodájára jártak, vérző szívvel kiirtottam, egyenként megsiratva minden virágot, cserjét, hogy helyükre veteményt ültessek túlélésem érdekében. Utódom nem lévén virágjaim voltak az én drága kincseim. A sánta és púpos Goro nem kellett senkinek, még felmenőinek sem, akik egész kicsi koromban oda adtak az öreg Brigo papa mellé kitanulni a kertészkedést. Papó is egyedül élt, mert hegyes, felálló fülei voltak, amilyeneket még a legidősebb öregek sem láttak soha a hegyekig nyúló Síkságon; a hegyeken túl pedig még soha senki nem járt. A mi népünknek szép lelógó, kerek füle van. Brigo papa talált kölyök volt, a Tanító nevelte, majd a rég meghalt Dorla kertész. Sosem derült fény származása titkára. A Papóról mindenkinek a rusnya alvilági isten, Dhago jutott eszébe, így senki nem választotta párjául egyik rügyezés havában sem, amikor hagyományosan a nászokat tartjuk.

Papó magányos életét annak szentelte, hogy a legelismertebb kertésszé váljon az egész Síkságon. Virágai titka abban rejlett, hogy a pincéje alatti barlangrendszerben csobogó aranyló színű patak vizével locsolta kertjét, ami hétpecsétes titok volt, senkinek nem beszélhettem róla. Kölyökkoromban azzal ijesztgetett, hogy kihegyezi szép kis kerek füleimet, ha bárkinek is szólok, hát hallgattam, mint a sír. Papó szerint az aranyló patakot az Istenek fakasztották, amikor rövid ideig köztünk éltek, de hogy mi célból, az a távoztuk óta eltelt idő homályába veszett.

Brigo papa halála után minden az enyém lett. A Bíró a Törvénynek megfelelően engem tett meg a falu Kertészévé, én pedig méltó tudtam maradni elődöm köztiszteletben álló hírnevéhez. Magjaimért, palántáimért még a Síkság messzebbi falvaiból is eljöttek az ottani Kertészek, hogy velük nemesítsék a maguk nevelte fajtákat. A bogyóimból készült részegítő nedűt vette mindenki, aki nászt vagy tort ült, születést ünnepelt. Gyümölcseimből főzött sűrítményeim receptjét senki nem ismerte, csak én tudtam a beléjük kevert fűszerek, magvak, csírák neveit, melyektől mámorítóan édesek vagy hűsítően fanyarok lettek.

Most pedig drága kincseimet saját kezemmel húzkodtam ki a földből, hogy helye legyen a veteménynek, melyet mindig lenéztem kissé azokkal együtt, akik foglalkoztak termesztésével. A zöldségek hamar megindultak a barlang aranyló nektárjától. Gyorsan nőttek, értek, így remélhettem, hogy lesz annyi tartalékom, mire eljön a dér hava, amennyivel kihúzhatom rügyezésig, amikor újra vethetek; remélve, hogy a halál addig tovább vándorol vidékünkről. De tévedtem. Nemrég a betegség tüneteit fedeztem fel magamon, és már arra is rájöttem, miben hibáztam. A kertembe hullott halott kis repdeskéket nem égettem el, csak eltemettem őket a kert végében, így az eső havában a csapadékkal beszivárgott a halál a talajba, amitől zöldségeim és én magam is megfertőződtem. Erőm egyre fogy, reményem már nincsen, de írásom még segíthet annak, aki esetleg megtalálja.

Minden I. U. 337-ben kezdődött. Épp a virágokat locsoltam Sarla keltekor a kertben, amikor a fejemre esett valami, ami nem volt nehéz, sem különösebben nagy, így nem sérültem meg, inkább csak meglepődtem és égtelen haragra gerjedtem, amiért a falusi kölykök ilyen otromba tréfát űznek egy öreggel. Kis falu a miénk, mindenki ismer mindenkit. Az öregeket tisztelik az érettek és a kölykök is, mert nagyobb tudással rendelkezünk a régmúlt dolgokról, az időjárásról és ezáltal a veteményeskertek gondozásáról, ami a falvak élelmezésének alapja.

Kisiettem a kertkapun, hogy elkapjam üstöküket, de legnagyobb ámulatomra nem láttam senkit. Üres volt az utca minden irányban, hiszen túl korán volt kint lenni, ilyenkor még mindenki otthoni, kerti teendőit végzi. Hosszú, vaskos orrom alatt morogva mentem vissza megnézni, mi esett rám, mert hirtelen haragomban még azt is elfelejtettem.

Először nem találtam, hiába keresgéltem az indák között, és már kezdtem azt hinni, hogy képzelődtem, amikor egy lekonyuló levél alatt megláttam és… fogalmam sem volt, hogy mi lehet. Soha még hasonlót sem láttam. Nem mertem hozzá érni, csak szép lassan, óvatosan visszaengedtem a levelet és álltam mozdulatlanul azon gondolkodva, mitévő legyek.

Először is sapkámat letettem a földre, megjelölve az izé helyét, majd bementem a házba hörpinteni egy pohárka bogyónedűt a nagy ijedtségre. Az egy pohárból kettő lett, majd három, mire annyira bátorságra kaptam, hogy gereblyémmel megerősítve magam újra benézzek a levelek alá. Az izé még mindig ott feküdt. Mivel nem láttam rajta sem szemeket, füleket vagy végtagokat, feltételeztem, hogy nem élőlény; de akkor mi lehet, és hogy került ide? Megfeszülő izmokkal, ugrásra készen kicsit megböködtem a gereblyével, amitől odébb gurult, én meg hanyatt estem, mert ijedtemben hátra ugrottam és talpam beakadt a locsolóba. Estemben még láttam, hogy az izé felém gurul. Ordítva próbáltam négykézlábra fordulni, hogy menekülni tudjak támadása elöl, és a házig meg sem álltam.

Csak a zárt ajtónak dőlve mertem visszanézni a kukucskán keresztül és láttam, hogy támadóm ott vár a kerti ösvényen, pont a ház és a kapu között, hogy még segítségért se tudjak kimenni. Verítékem rózsaszín csíkokban folyt arcomon és már csípős szagát is éreztem ruhámon keresztül. Remegő lábakkal botorkáltam az asztalig, hogy újabb pohárkával igyak a bátorító italból. Tudtam, magamra vagyok utalva, nekem kell megküzdenem az izével, legyen az bármi. Leültem hintázómba és a bereteszelt ajtót bámultam, de így nem láttam, mit csinál az izé, ezért a hintázót az ablakhoz toltam, hogy szemmel tarthassam. Nem csinált semmit, csak várt türelmesen Sarla Istennő bíbor fényében sütkérezve.

Korán volt, Sarla még alacsonyan járt, nem számíthattam vevőkre, de az izé miatt úgysem mehettem volna a kapuhoz, hiába kongatott volna bárki. Néztük egymást, míg Sarla delelőre ért. Addigra már nagyon megéheztem, mert izgalmamban reggelizni is elfelejtettem. Törtem a tegnapi cipóból és belemártogattam egy kis savanyú gyümölcssűrítménybe. Étkemet újabb pohár nedűvel öblítettem le, amitől lassú és álmos lettem. Talán elszundítottam hintázómban, mert amikor megriadtam a kapu kolompra, Sarla már bukóban volt, de még elég fényt adott, hogy kióvakodjak és a gereblye segítségével betereljem az izét egy zárható, fedeles kosárba. Előbb azért biztos, ami biztos alapon párszor rávágtam, hogy elkábuljon kissé. A házba nem mertem bevinni, ezért hátra vittem a szerszámos kalyibába, aminek alaposan bekötöztem az ajtaját, majd még a nehéz létrát is neki támasztottam. Mire végeztem, Sarla lenyugodott és Urla világított hideg, fehér fényével.

Reggel első dolgom volt elmenni a Bíróhoz jelenteni az esetet, aki azonnal elindult Kísérőivel házam felé. A kalyibában csak hümmögött az izé láttán, majd a Kísérők a fedeles kosárral együtt betették egy ládába, hogy elvigyék a Tanítónak, de ő sem tudta, mi lehet. Addigra már híre ment az esetnek és ott tolongott az egész falu, így együtt sétáltunk át a Paphoz. Na, legalább őbenne nem csalódtunk. Mindjárt az egész falu füle hallatára kijelentette, hogy az izé az Istenek ajándéka népünknek, amiért szorgalmasok és ájtatosok vagyunk egész életünkben, és én lettem a Kiválasztott, akinek őriznie kell ezt a Szent Ereklyét. A Kísérők a Bíróval, a Pappal és a Tanítóval az élen újra házamhoz vitték az izét, ahol a szerszámos kalyibát nevezték ki Szent Ereklyetartó Háznak, majd távoztak magamra hagyva az Istenek adományával, amit a Pap utasítására Bigyónak kellett neveznünk.

Egész urlakor álmatlanul forgolódtam, még legjobb bogyónedűm sem segített elaludnom. Sarla keltekor alig tudtam kivonszolni öreg testem, hogy folytassam a félbehagyott munkát, de épp csak megkezdtem a locsolást, elém esett egy újabb Bigyó. A locsolót elhajítva rohantam a Paphoz, akivel elmentünk a Bíróhoz, a Tanítóhoz, majd a Kísérőkkel vissza a kertembe. Ez a Bigyó kissé más volt, mint az első. Alakja ugyanolyan hengeres volt, de színe eltért. Bigyó1 olyan bíbor színű volt, mint Sarla, Bigyó2 ezüstszínben játszott, mint Urla fénye. A pap földre borult úgy rebegett hálát az Istenek újabb adományért, amit a Kísérők elhelyeztek Bigyó1 mellé a Szent Ereklyetartó Házban, vagyis a szerszámos kalyibámban. Mindenki távozott, én pedig egy kis szíverősítő után folytattam a locsolást, de legnagyobb rémületemre a levelek alatt megint találtam valamit, ami nem Bigyó volt, de akkor meg micsoda? Alig bírtam reszkető lábaimon eltrappolni a falu főterére. A templom kövön hasalva esdekeltem megbocsátásért, míg a Pap oda nem jött hozzám, de beszélni sem bírtam, csak hebegve-habogva mutogattam kertem felé. Minden ugyanúgy történt, mint Bigyó2 esetében. Pap, Tanító, Bíró, Kísérők, kalyiba. Ott a Pap kinyilatkoztatta, hogy ez a valami egyenrangú isteni adomány Bigyóval és mostantól Monyó.

Másnap Sarla keltekor lezuhant az égből Bigyó3, majd Sarla nyugtakor Monyó2, és ettől fogva minden áldott sarlakor küldtek az Istenek népünknek vagy egy Bigyót vagy egy Monyót. Senki nem értette, mi céljuk van velük, mindenki csak találgatott, hümmögött. Voltak, akik továbbra is áldásnak tekintették őket, de néhányan bizony a világ végéről suttogtak. Voltak, akik azt jósolták, hogy a Bigyók és Monyók elözönlik földjeinket, elapasztják folyóinkat; mások féltették a kölyköket a rontástól; megint mások az Istenek újra eljövetelét megelőző eseménynek hitték érkezésüket.

A csoda szájról szájra terjedt, kertem zarándokhellyé változott, amelyet sokan áhítattal kerestek fel, hogy ülve, állva, fekve várják az áldást, ami kiszámíthatóan megérkezett minden alkalommal. A semmiből nagyjából fejmagasságban megjelent egy Bigyó vagy Monyó és lehullott kertembe a kaputól nem messze. Azt, hogy mikor melyik érkezik, nem lehetett tudni. Az Istenek szeszélyesek. Voltak, akik annyira rettegtek, hogy még engem is elkerültek, mintha a halált hordaná lélegzetem. Az egész Síkságról jöttek a népek, akik kitaposták szeretett virágjaimat. Idővel még a hegyeken túlról is jöttek zarándokok, így láthattunk olyan hegyes, felálló füleket, mint Brigo papának volt.

Így ment ez négy éven át az eső havától a virulás haváig. A gyümölcsök és bogyók havában sosem érkezett áldás vagy inkább átok, aminek mostanság gondolom őket. Nem értettünk semmit, de hozzájuk nyúlni nem mertünk, hátha az Istenek megharagosodnak tiszteletlenségünkért. A kalyibát a Bíró kibővíttette két nagyobb szobává, ahol polcokon számozott sorrendben álltak baloldalon a Bigyók, jobbra pedig a Monyók.

Talán én voltam, aki dőreségemben végül fejünkre idéztem a dögvészt, az Istenek Haragját, mert csak Sarla a megmondhatója, hogy magamban mennyit átkozódtam kertem és virágzó üzletem, Brigo papa örökségének tönkretétele miatt. Borzalmas négy év volt, de a legrosszabb még csak ezután jött, mert a dögvész senkit sem kímélt. Előtte azért az Istenek megmutatták, hogy mennyire kegyetlen a humoruk, ugyanis amikor elapadtak adományaik és már elkoptak a zarándokok kertemből, egy hideg, fagy havi estén szikrát ültettek a fejembe. Egy ötlet szikráját, amivel reményt adtak a halál előtt egy jobb életre. Elmentem a Bíróhoz, aki meghallgatott, majd hosszas töprengés után felkereste a Papot, aki szintén gondolkodott rajta egy sort, de végül áldását adta.

A heti Sarla napon, amikor mindenki a piacon csereberéli áruit, kinyilatkoztatta, hogy az Istenek azt kívánják, hogy a Bigyók és Monyók a falu hasznára legyenek, ezért engem, Gorot, a falu Kertészét és a Szent Ereklyék Őrzőjét, az Istenek Kiválasztottját megbíznak, hogy teljesítsem akaratukat. Én pedig nem voltam rest következő sarla keltekor elkezdeni a munkát.

Gondosan kesztyűt húztam, arcomat kendővel eltakartam, mert ki merészelné puszta kézzel érinteni az Istenek ajándékait, pláne verejtékével, nyálával, esetleg leheletével beszennyezni őket. Szétválogattam mind a Bigyókat, mind a Monyókat színek szerint. Bigyókból volt kék-ezüst, bíbor, sárga, zöld, bordó, fehér és szürke. Monyókból pedig bíbor, ezüst, fekete, zöld, arany és sárga. A Bigyók hengeres testek voltak, egyik végükön apró lyukkal és karikával. A Monyók hosszabbak voltak, testük egyik vége keskenyebb volt, mint a másik és takaros kis sapka volt rajtuk. Teljesen más anyagból voltak, mint a Bigyók. Az is megkülönböztette őket, hogy míg a Bigyók teljesen színesek voltak, addig a Monyókon át lehetett látni, csak középső részükön volt színes szalag. Abban viszont mind megegyeztek, hogy valamilyen ismeretlen rúnák voltak rajtuk, melyeket senki nem tudott megfejteni; még a hegyeken túlról jött Tanítók sem láttak hasonlót, és az ősi feljegyzésekben sem szerepeltek ilyen jelek, ezért mindenki az Istenek kézírásának vélte őket.

Rendkívül óvatosan láttam neki tervem megvalósításának, nehogy bármelyik isteni adományban végleges kárt tegyek. Nem részletezem az áldott anyagok megmunkálására tett kísérleteimet, csak annyit írok le, hogy sikerült rálelnem a titokra, melynek segítségével az Istenek Bigyói és Monyói kezem által újjászülettek, és hatalmas bevételt és tiszteletet hoztak úgy nekem, mint a Papnak, a Tanítónak és a Bírónak is. A népek újfent tömegestül tódultak házamba, hogy beszerezzenek az általam átalakított, a Pap által megáldott Szent Ereklyékből, melyek hitük szerint megvédték házukat és szeretteiket a rontástól és a gonosz Dhago-tól. Én pedig fáradhatatlanul készítettem a kis színes repdeskéket, virágokat, ékszereket, mécses- és virágtartókat, kupákat, vázákat és szélforgókat. Sarla bíbor fényében az ezüst, fehér és sárga mutatott szépen, míg Urla sápadt színe a kékeknek, bíboroknak adott különös csillogást.

Egy szép sarlán elfogytak a Szent Ereklye Házából az Istenek Bigyói és Monyói, csak a legelsőt tartottuk meg mindkettőből az utókornak, amelyek egyúttal a legszebbek voltak mind közül. Bigyó1 Sarla bíborvörösét viselte, míg Monyó1 Urla ezüstjét sugározta ránk. Kertemből végleg elmaradtak a látogatók, így immár egy életre meggazdagodva visszatérhettem kedves virágjaim gondozásához. A következő rügyezés havában a zarándokok által kitaposott kertemet újra beültettem legkedvesebb fajtáikkal és készültem a tiszteletreméltó, boldog öregségre.

Ám az Istenek igencsak rossz néven vehették adományaik kiárusítását, mert ránk küldték magát Dhago-t, hogy pusztítson el mindent és mindenkit áldott földünkről. Ő pedig kitett magáért, mert kiirtott mindent, ami él földön, vízen, levegőben. Nem tudom, rajtam kívül él-e még valaki, de számomra ez már nem is fontos. Épp csak annyit írnék még, hogy a barlang arany patakja is fertőzött, ne igyon belőle senki. Áldás az Istenekre és bocsássák meg tetteinket."

                                                                     *****

A napló véget ért, Arla letette az asztalra és kinézett az időközben besötétedett égboltra. Nagyon fáradt volt. A vándorlás hosszú évei úgy érezte, minden erejét felemésztették. Szinte alig találkozott túlélőkkel, de nem is bánta, mert nem tudhatta, elmúlt a dögvész vagy sem, és felmenőit is egy túlélő küldte Dhago földjére, hogy elvegye csekélyke étküket, melyet üres házakból szedegettek össze útközben. Arlát megkímélte, talán nem volt szíve bántani egy kis kölyköt; még kis falatkákat is lökött neki, miközben mindent megevett. Arla sírva próbálta elkergetni fáklyájával az Urla ezüst fényében előbújó nagyfogú barákat, de esélye sem volt velük szemben. Végül egy barlangba hátrált előlük és onnan nézte, amint szétszaggatják felmenői testét. Még tíz lombhullást sem látott, kis teste úgy reszketett, hogy lapos, széles fogai egymáshoz kocogtak cserepes ajkai mögött. Vastag nyelve kiszáradt, a rózsaszín veríték egész testét csatakosra áztatta. Fáklyája kialudt, üveges szemmel, bénult zsibbadtságban várta, hogy rá is sor kerüljön, de úgy tűnt, a dögök elteltek a könnyű zsákmánytól, mert éhük csillapítása után visszabújtak emészteni földbe ásott üregeikbe. Arla elaludt vagy eszméletét vesztette, utólag nem tudott rá visszaemlékezni, de mire újra kinyitotta szemét, Sarla már fent járt az égen.

A következő éveket nem is tudta, hogyan élte túl. Folyamatosan mozgásban volt. Sarla idején vándorolt, Urláén pedig elbújt barlangokba, üregekbe, fák ágai közé. Félt a baráktól, de rettegett a többi vándorlótól is. Ha talált üres házakat, elhagyott veteményeket, akkor rövid időre, az esetleges dögvésszel sem törődve, meghúzta magát, majd felpakolt a hátára annyi étket, amennyit csak talált és elbírt, de gyakran az előtte járók már kifosztották a házakat, kerteket, így többször volt, hogy nem evett, mint hogy talált volna valamit.

Egyszer más vándorlók is ugyanabba a barlangba húzódtak be éjszakára, ahova ő, és csak az volt a szerencséje, hogy nem volt fáklyájuk, így nem vették észre, amint reszketve lapul leghátul egy sziklakiszögelés mögött. Egész éjjel mozdulatlanul feküdt, szinte lélegezni sem mert, nehogy neszei elárulják rejtekét. Tőlük hallotta, hogy a hegyeken túl a keleti Nagy Síkságon talán még van étek a házakban. Alig várta Sarla keltét, hogy a vándorlók nyomában elindulhasson a remélt bőség felé, de csakhamar nyomukat vesztette, mert annyira lemaradt tőlük, nehogy észre vegyék, hogy végül ő maga sem tudta már megkülönböztetni őket a sziklák árnyékaitól. Mivel azok keletre mondták egymás között a Nagy Síkságot, igyekezett arrafelé tartani, de Urla idejére továbbra is mindig elbújt.

Örökösen éhes, fáradt volt és halálosan rettegett minden pillanatban. Gyakran sírt a magánytól kiszolgáltatottan, átkozva felmenőit, amiért világra hozták, majd a holtak bocsánatát kérte és megköszönte Sarlának nyomorult életét, melyet még nem vett el tőle se más vándorló, sem a barák vagy az éhség. Felmenői halála után sokáig fásultan vándorolt, de később a túlélési ösztöntől hajtva, egyfajta rutinra tett szert úgy a gyaloglásban, mint a víz és étek keresésben, az örökös figyelésben, fülelésben és a rejtőzésben Urla égi útja során. Nem ismerte a hegyi utakat, így gyakran több sarlán át ment hiába, mert a vélt út végén megmászhatatlan sziklafal állta útját visszafordulásra kényszerítve. Egyszer több sarlán át várakozott, mert nem mert átkelni egy kisebb fennsíkon, ahol semmilyen rejtek nem volt. Várt és figyelt Sarla és Urla idején is, hogy megbizonyosodjon róla, senki és semmi nem tanyázik a kopár területen. Máskor hosszabb időre egy a testénél alig nagyobb sziklaüregben rekedt, mert néhány bara megpihent a közeli hegyi patak partján. Ki is szagolták, de szerencséjére nem tudtak felkapaszkodni a meredek sziklafalon az üreg nyílásához, ahová ő is alig tudott felmászni.

Így telt egyik hó a másik után állandó éhezésben, rettegésben. Arla testileg-lelkileg megerősödött, de egyszersmind el is fásult. Teste erős, inas lett, de a lélek fáradtsága mély nyomokat hagyott arcán, tartásán. Mire átért a hegyeken és meglátta a Nagy Síkságot, már rég nem számolta mennyi rügyezés hava telt el felmenői halála óta, csak mindig vésett egy újabb vonást erős körmével vándorbotjára. A tavak, patakok tükrében látta, hogy teste megnyúlt, arca komoly és feszült lett, szemei éberen fürkészték a tájat. Már rég nem volt kölyök; koravén, öregnek látszó éretté nőtt a vándorlás alatt. Hegyes fülei közt a kis szőrpamacs ezüst lett a kölyökkori bíbor helyett, orra megnyúlt és megvastagodott, mély redők szántották, bőre durva volt a szabad ég alatt töltött időtől.

A Síkság és a hegyek találkozásánál talált egy pár kunyhóból és néhány házból álló falut. Sokáig nem mert bemenni, csak egy fáról leskelődött egy sarlán és egy urlán át. Végül az éhség legyőzte félelmét, de étek utáni kutatása nem járt sikerrel; a falut már teljesen kifosztották az eltelt idők során. Módszeresen átkutatta az összes épületet, de sehol semmi használhatót nem talált. Egy dolog azonban közös volt a házakban. A kis házi oltárokon színes repdeskék, virágok, ékszerek, mécsestartók és egyéb, számára ismeretlen tárgyak voltak elhelyezve, melyekhez úgy tűnt, az őt megelőző vándorlók nem nyúltak, pedig minden mást összetörtek, felborogattak, széthasítottak. Arla csak egy-két ilyesmit látott a hegyeken túl. Papok, Tanítók, Bírók elhagyatott házaiban még felmenői mutatták neki a színes kis szobrokat, melyeket nem tudta miért, de nem engedtek neki még megfogni sem.

Széltében – hosszában bejárta a Síkság házait, de alig-alig talált néha étket, mégsem bírta feladni az életét. Képtelen volt leülni az út szélén, mint néhányan a vándorlók közül és várni, hogy Dhago elvigye jéghideg földjére. Ment házról házra, faluról falura. Teljesen értelmetlenül, céltalanul vonszolta megfáradt testét, hogy a pincékben, kertekben valami ehetőt találjon és így éljen sarláról sarlára, míg végül rátalált Goro házára és naplójára. Döbbenten olvasta a reszketeg kézzel írt sorokat, melyekből azonnal ráeszmélt, hogy felmenői miért nem engedték neki megérinteni az Istenek adományait, melyek porától Dhago eljött közéjük. A dögvész nem véletlenül sújtotta földjeiket, az új időszámítás nem véletlenül az Istenek Haragja megnevezést kapta.

Hisztérikus nevetésben tört ki, amikor rájött, hogy egész élete azzal telt, hogy Dhago elől menekült, és a végére épp oda jutott, ahonnan az alvilági isten dögvészes lehelete elterjedt még hegyeken túli otthonába is. Goronak igaza volt, amikor az Istenek humoráról írt. Csak nevetett és nevetett, erőtlen öklét Urla felé rázva, majd kifáradva leroskadt a földre. Hosszasan ült, de nem tudta, mit tehetne még önmagáért; úgy érezte semmit. Fáradtsága, kiüresedett lelke elnyomta haragját, kétségbeesését. Körülnézett a házban és meglátta az ablaknál a hintázót. Azonnal felismerte, mert felmenőinek is volt ilyen. Csak halványan emlékezett rá, amint Urla keltekor vele együtt hintáztak benne. Beleült és ringatta magát kicsit, amitől kellemesen elálmosodott.

Úgy számolta magában, hogy az általa ismert új időszámítás szerint I. H. U. (az Istenek Haragja Után) 50 nagyjából a régi, I. U. (az Istenek Után) 395-nek felelhet meg, így Goro halála I. U. 345-ben jóval az ő születése előtt következett be, mert ő I. H. U. 25-ben látta meg Sarla bíbor fényét. Félálomban latolgatta, hogy ennyi idő után vajon mennyi esélye van a vándorlás hosszú évei alatt eltörődött testének a túlélésre a dögvészes patakkal szemben, melyből az üres házba érkezéskor ivott, sőt melyben meg is fürdött. Az eredmény nem volt túl kedvező, ezért inkább lehunyta szemeit, az Istenek humorára gondolt és Urla ezüstös fényében mély, kimerült álomba szenderült. Álmában egy fiatal, ezüsthajú isten, talán Urla, mosolyogva dobott felé egy, Goro által leírt Bigyóra hasonlító adományt.

                                                                       *****

Jesse a legszerencsésebb srácnak érezte magát az egész Földön. Kitűnő bizonyítványa ott lapult táskája mélyén, szőke haját lágy szellő fújta félre homlokából, a nap melegen cirógatta bőrét, sportcipős lábaival könnyedén lépkedett a betonon.

Vidáman gondolt arra, hogy vége a gimis éveknek és soha többé nem kell minden reggel és minden délután végig mennie ezen a sivár utcán, ahol balra üres telkek sorakoztak, jobbra pedig az elhagyott gyár bámult rá kitört ablakaival.

Ősszel végre beköltözhet a városi kollégiumba és kedvére ismerkedhet a lányokkal. Áthajította kamaszkora utolsó üdítő dobozát a gyár téglakerítésén, és alig várta, hogy új barátokra tegyen szert az egyetemen.

A lonccal sűrűn benőtt, magas téglakerítéstől nem láthatta, hogy a dobozok sosem értek földet.

                                                                    *****

I.H.U. 350. (I.U. 695.)

–Tisztelt Látogatók! Ebben a teremben pedig megcsodálhatják a két fennmaradt isteni adományt: egy bíbor Bigyót és egy ezüst Monyót. Bámulatos, milyen eredeti állapotban maradtak fenn ennyi év után is. A Goro nevű Kiválasztott által írt, itt balra látható napló részletesen leírja a történetet és az Istenek ajándékainak külsejét. Láthatják, hogy sem formájuk, sem színük nem változott, ami csak újabb bizonyítéka isteni eredetüknek. Még a rájuk festett rúnák is tökéletesek maradtak. Sajnos azóta sem tudta őket értelmezni senki, így máig vitatott, hogy üzenetük áldás vagy átok, esetleg figyelmeztetés, mert mint említettem az előző teremben, érkezésüket követően nemsokkal dögvész sújtotta az egész Síkságot, ahol a tárgyakat és a naplót megtalálták. Itt hátul láthatnak néhányat a Goro által készített szentségekből. Természetesen mind búra alatt vannak, biztos, ami biztos, he, he, he. Nos, haladjunk, kérem, haladjunk! A múzeum hamarosan bezár, és még hátra van a legszebb terem, ahol láthatják a Kiválasztott egykori házának pontos mását a Szent Ereklyetartó Ház másolatával együtt. Erre, erre tessék!