A. S. Field: Az Anya (SF)

Khefhli hanyatt fekszik a koromsötét szobában, és mosolyogva hallgatja Yormír egyenletes lélegzését. A fény hiánya nem akadályozza mindent látó szemét, hogy végig simítson a férfi tökéletes, szoborszerű éjfekete testén. Hason alszik, mint mindig. Arca a lefüggönyözött ablak felé fordul, így a lány nem látja érzéki vonásait és dús ajkát, de könnyen felidézi mosolyát, vágyakozó tekintetét, mely örökké az alázat és büszkeség keverékének határán táncol.

Szereti ezt a férfit, mindenkinél jobban. Hófehér bőre ragyog a sötét kontúr mellett, mely oly sok örömöt adott neki hosszú éveken át. Yormír fekete ujjai hányszor szántották Khefhli fehér haját, és hányszor hagytak pirosló nyomot érzékeny, sápadt bőrén, már számát sem tudta, de azt akarta, hogy ez örökké így maradjon.

Emlékezett, amikor öt évesen meglátta a csillaghajó ablakán át a Yarrís kéklő tengereit és zöldbarna síkságait, erdőit, nem akart hinni a szemének. Hosszú, vékony ujjaival többször eltakarta piros szemét, kíváncsian várva, vajon eltűnik a látomás, vagy még mindig ott lesz, ahol az imént.

Sosem látott még ilyen szépet. Népe legutóbbi bolygója fagyos pusztaság, ahol bőre színe könnyedén egybe olvadt a környező havas tájjal, melyet csak néhol tarkított egy – egy fekete földkupac a széltől védett dombok között. Régi otthona, melyre már alig emlékezett nem kelhetett versenyre a Yarrís életteli melegségével.

Miután a felderítők visszatértek a bolygó felszínéről, lázas készülődés jelezte számára, hogy oly hosszú út után végre megérkeztek céljukhoz; egy bolygóhoz, mely eltarthatja mohó népét. Ám még sokáig kellett várnia, hogy apró lábai a zöld fűvet tapodják, mert a császárnő legkisebb lányaként nem szállhatott alá, míg a hadsereg parancsnoka biztonságosnak nem ítélte az erődítményt, melyet az Anya és családja részére kialakítottak.

Az érkezésüket követő három ciklus alatt módszeresen foglalták el a bolygót. A katonai vezérkar tudta a dolgát, parancsra sem volt szükségük. Évezredek rutinja lüktetett ereikben, dobogott szívükben, és cikázott elméjükben. A mindenkori császárnő vezette, fejlett technológiával rendelkező matriarchátusnak nem okozott gondot egy természeti népet fenntartó bolygó leigázása és kizsákmányolása.

Az elszórtan elhelyezkedő falvakat, törzsi közösségeket nem volt nehéz a levegőből felkutatni, majd az őslakosokat összeterelve külön választani a nőket a férfiaktól. Nem is volt fegyverük, sem katonaságuk, és Khefhli nem értette, hogyan tudnak nélkülük élni. Azóta persze már érti, de akkor… Milyen régen is volt már.

Ötévesen rezzenéstelen arccal nézte végig a császári emelvényről az ivarérett nők lemészárlását, és csak megvetést érzett a kicsik szánalmas vonyításán, amikor elkezdték átképezni őket alázatos rabszolgákká. A férfiakat tehetetlen senkiknek látta, akik még csak nem is harcoltak asszonyaikért, utódaikért. Életüket primitívnek, alantasnak gondolta, mely nélkülözött minden műszaki hátteret.

Népe a technológiát imádta. Történelmük szüntelen vándorlással telt, mely során újabb és újabb bolygókat fosztottak meg ásványkincseitől. Sosem tudtak betelni a nyersanyag igényükkel, melyekkel robotjaikat, csillaghajóikat és fegyvereiket táplálták. Használati tárgyak, közlekedési eszközök, hírközlő berendezések, létfenntartó eszközök és luxuscikkek milliói vették körül őket egész életükben. Az öntudattal rendelkező robotok minden kívánságukat teljesítették. Az egyedek életének értelme kimerült kedvteléseik gyakorlásában.

Nem volt ezzel másként Khefhli sem, akinek az Anya legifjabb sarjaként nem voltak jelentősebb kötelezettségei a trónnal szemben. Nem kellett eleve elrendelt házasságot kötnie valamely nemesi ház sarjával; élete gondtalan semmittevéssel telt. Közelebb csúszott Yormír meztelen testéhez, majd hozzá simulva átölelte karjaival és lábaival is az alvót, mire az felnyögött és felé fordította fejét, de nem ébredt fel; békés álmát nem zavarta meg a ráfonódó test melege.

Nem tudott elaludni, tegnapi rémálma kísértette, melyben önmagát látta lángok közepette. Érezte az égett hús bűzét, és hallotta Yormír kétségbeesett kiáltozását. Személyi robotjával analizáltatta agya kémiai reakcióját, pedig tudta, mi okozta álmát. A nap végére úgyis kiderül minden.

Belélegezte a karjában heverő test nehéz, édes illatát. Az őslakosokat sokan bűzösnek érzik, de Khefhli az első személyes találkozás óta vonzódott szagukhoz, melyet egy helyi fűféle állandó rágcsálása okozott. A yamcú, ahogy a helyiek nevezték enyhe kábító hatással bírt, az élet tőle még gondtalanabb lett a lány számára, mint addig volt; az ittenieknek pedig elviselhetővé tette a rabszolga létet, melybe a jövevények taszították népüket.

Az édes illat verejtékezéssel még inkább fokozódott, így Khefhli és Yormír állandóan rágták, nyelték, itták, és balok levélbe csavarva szívták a yamcút, hogy szerelmük az égig repítse őket nap, mint nap.

Az itteni bolygóciklus szerint tíz éves múlt, amikor először megpillantotta Yormírt, aki akkor töltötte be tizenötödik évét, és a lány kész férfinak látta a nyúlánk, izmos fiút, aki a tróntermet takarította. Nap nap után leste nyugodt, kimért mozdulatait. Gyerekes csínytevésből néha kiöntötte italát, hogy a fiú a közelébe lépjen, és ő beszívhassa bőre illatát, amíg amaz feltörölte a padlót. Később mosolygott rá, incselkedett vele. Lenge ruhákat kezdett hordani, melyeken átsejlett vékony, ruganyos teste, de a fiú mintha észre sem vette volna; lesütött szemmel járt, és rabszolga módra tette, hogy nem lát, nem hall semmit.

Egyszer, egyetlen egyszer nézett a lányra, amikor az tizenöt évesen szándékosan leöntötte ruháját lambával, majd kioldotta övét, és a padlóra hajította a foltos köntöst, felfedve meztelen testét, de tekintete oly mérhetetlen szomorúságot tükrözött, hogy Khefhli elszégyellte magát, és köntösét felkapva lakosztályába futott. Napokig vergődött, tépelődött; nem tudta, nem értette, hogy menthetetlenül beleszeretett a fekete bőrű, ezüst szemű idegenbe, kinek illata, mint édes vágy lengte körbe immár öt hosszú éve.

Hetekig nem mert a trónteremnek még a közelébe se menni, ám végül megkérte az Anyát, rendelje mellé a fiút, mint személyi rabszolgát, és a császárnő unottan intett hosszú, fehér ujjaival. Yormír hát az övé lett, de mit kezdjen vele? Takarítója, inasa, személyi robotja már volt; barátnői sokaságát számon sem tartotta, hát, mi legyen ezzel a bánatos szemű, alázatosan jövő-menő, mégis büszke tartású szépséggel?

Khefhli szorosabban simult az alvóhoz, miközben felidézte, hogyan vette rá, hogy meséljen szülőbolygójáról, a régi életéről; azokról az időkről, amikor az Anya népe még nem érkezett meg. A fiú eleinte akadozó nyelvvel, majd egyre merészebben mesélt korábbi életéről, népe történelméről, kollektív tudásukról, közösségi életükről. Nap nap után újabb történetekkel kápráztatta el a lányt, aki eleinte csak azért beszéltette, hogy nézhesse igéző száját, nyelőcsöve mozgását, mellkasa emelkedését, kezei meg-megrebbenő táncát, ám idővel elábrándozott azon, mit tettek tönkre érkezésükkel.

Kezdte maga előtt látni a boldog esküvőket, a gyászos temetéseket; kezdte felfogni a szoros érzelmi kötődéseket az egyedek között, akik egyként támaszkodtak egymásra és természeti környezetükre, mely megélhetésüket biztosította. Megértette, népeik mennyire különböznek egymástól. A technokrata és hedonista matriarchátus, mely, mint az oscu bogár, területről területre vándorolva falja fel rövid idő alatt környezetét, és kíméletlen minden más fajjal szemben, mert csak önnön hasznát nézi nem állhatott büszkén Yormír önzetlen, természetimádó népével szemben. Ők csak annyit vettek el, amennyi megélhetésükhöz feltétlenül szükséges volt, nem ontottak vért indokolatlanul, nem háborúztak, nem irigykedtek, és nem ismerték a szolgaság intézményét.

A törzsek közösen termelték meg az élelmiszert, a nyersanyagokat, és közösen vadásztak, halásztak, majd a terményt és a zsákmányt igazságosan elosztották. Közösségeiket a Vének Tanácsa vezette, akik nem szigorral, de tanítással terelgették a hozzájuk tartozó lelkeket. Khefhli éjszakai tábortüzeket látott maga előtt, melyek körül énekeltek és táncoltak, nevettek és csókolóztak a sötétségtől alig elváló izzó szemű fekete testek. Látta, amint a vadászok egymást vigyázva cserkészik be a vadat, ahogy a nők ételt készítenek forró kőlapokon, hatalmas edényekben, míg a férfiak nyárson forgatják az omlós húst. Látta a kicsiket nevetgélve fogócskázni, látta őket csendben ülve figyelni a vének tanításait.

Minél több történetet hallott az itteni népről, annál keserűbb lett szájában saját élete íze, és annál jobban vágyott rá, hogy eloszlassa a szomorúság felhőit a fiú homlokáról, de Yormír nem tudott megbocsátani Khefhli népének. Tíz éves volt, amikor családját, törzsét lemészárolták, az élőket pedig rabszolgasorba vetették. Erdőiket felégették, földjeiket a munkagépek felásták, hatalmas gödröket fúrva a talajba, hogy hozzá férjenek a bolygó ásványkincseihez. Az aranyló termést, a zöld vadont por és hamu váltotta fel, a kék vizű folyókban fémhulladék úszott, a csodás égboltra füstoszlopok kúsztak.

Egyik este kint ültek a hatalmas teraszon, mely a lány lakosztályából nyílt, és csendesen nézték az ikerholdak sápadt fényét, amikor Yormír halkan, szinte suttogva elmesélte családja történetét. Szája hullámvonala szinte vibrált a reszketéstől, édes illata egyre erősebb lett, izmos karjait szorosan maga köré fonta, mintha ölelésével megvédhetné magát a bánat súlyától. Széles mellkasa hullámzott, ezüst könnyei felszántották éjfekete arcát. Két nővére volt és egy bátyja, apja, anyja, nagyszülei és unokatestvérei, kiket szeme láttára öltek meg, vagy taszítottak a halálnál is rosszabb szolgaságba, elválasztva őket egymástól, rabszíjra fűzve. Faluját felgyújtották, a termést gépekkel letaposták, a jószágokat mind levágták, nem is értette miért. Még most is érzi a keserű füst és a vér szagát, még most is minden éjjel a sikolyokkal álmodik.

Öt éven át lökték egyik helyről a másikra, míg végül egy nemesasszony, megunva mindig bánatos képét, a császárnőnek ajándékozta annak születése napjára. A császárnő nem törődött vele, hiszen csak egy fiú volt a számtalan másik között, így befogták takarítani, ahol megismerkedett Khefhlivel; és most itt van, hogy feltépje az emlékek sebeit.

A lány nem is vette észre, mikor került szorosan a fiú mellé, vagy miként történt, hogy gyengéden átölelte. Csodálkozva nézte hófehér karjait az éjfekete bőrön, ámult, mily szépek együtt. Mélyen beszívta az édes illatot, mely szinte kábulatba ejtette. Szemük egy magasságban lévén szájuk könnyedén találkozott, és Khefhli végre megértette, hogy a gyönyör maga az élet, mely oly szép, hogy nincs rá szó.

Óvatosan elhúzódik szerelmétől, kivel immár tíz éve osztja meg ágyát, de nem tud ráunni sugárzó lényére, fekete bőrére, ezüst szemére, mely oly tiszta, mint az ikerhold fénye a sötétlő égen. Halkan kisuhan a hálóteremből, majd kinyitja lakosztályának fegyverszekrény ajtaját. Sugárvetői feltöltve, testpajzsát aktiválja, és óvatosan kiles a csendes folyosóra.

Köpenye elrejti alakját a kamerák szenvtelen pillantása elől, különben is, ő az Anya lánya, azt tehet, amit csak akar. Három öntudattal rendelkező testőr robotot visz magával, melyek gondolkodás nélkül teljesítik parancsait. A tervet ismerik, tudják a dolgukat.

Khefhli azóta szövögeti tervét, amióta az Anya bejelentette, hogy egy ciklus múlva elhagyják a Yarríst, hogy új világot, új nyersanyag lelőhelyet keressenek. Számára ez az elképzelhető legrosszabb hír, mert ő, mint az udvar tagja semmiképpen nem maradhat itt, Yormírt a törvények értelmében nem viheti magával, ráadásul újabb családokat fognak meggyilkolni, újabb szépséges tájakat fognak feldúlni, ha hagyja, hogy ez megtörténjen.

Mindent előkészített, mindent megszervezett. Ma napkeltére a császárnő nevében összehívta a teljes vezérkart, hogy megbeszéljék az evakuálás részleteit, valójában azonban ideiglenesen bebörtönzik őket, amíg jobb belátásra nem bírják mindannyiukat. Egy csapat hasonlóan gondolkodó nemesi családból származó lány támogatja tervét, és készek akár meghalni is sikerükért.

Egy másik csapat robotjaik segítségével elfoglalja az energiaközpontot, ahonnan mindent láthatnak és irányíthatnak. Végül betörnek a testőrnők szállására, majd a császárnő lakosztályába, ahol foglyul ejtik magát az Anyát, bár Khefhli nem akar Anyaként rágondolni; úgy érzi, a császárnő titulustól jobban el tud határolódni.

Szinte el sem hiszi, hogy minden simán ment. Oly könnyű volt, mintha begyakorolták volna. Alig volt lövöldözés, csak páran álltak ellen, de amikor megtudták, miről van szó, ők is lerakták a fegyvert. Legnagyobb csodálkozásukra szinte senki nem akart újra útra kelni, senki nem akart mélyálomban az űrben bolyongani, hogy újra háborúzzanak idegen népekkel. Hihetetlen eufórikus hangulatba kerültek a tudattól, hogy nem olyan rosszak, mint eddig hitték, sőt hogy természetesnek vették kegyetlen és mohó természetüket, mely lám, mégsem a valóság.

A császárnő lakosztályába vezető ajtót viszont elbarikádozták az Anya robot testőrei, és Khefhli és a nemesi lányok robotjai csak nagy veszteségek árán tudtak átvergődni rajtuk. De most itt állnak szemtől szemben, az Anya és legkisebb lánya, magukból kikelve, minden beléjük nevelt arroganciájukat ordítva egymásra ontva. Az Anya a törvényekre, a szokásjogra, a történelmi múltra hivatkozik, míg lánya az élet csodáját védi, míg végül a császárnő karperecébe rejtett személyi hívója felé kap, de megnyomni már nincs ideje. Khefhli legjobb barátnője, legidősebb nővére, akit a törvénynek és szokásnak megfelelően kényszerházasságba vetettek egy nemesi család kegyetlen természetű fiával, rezzenéstelen arccal nyomja meg sugárvetője kioldóját.

Khefhli meredten nézi a császárnő, az Anya elszenesedett testét. Tudja, a mai nappal történelmet írtak. A mai nappal népe új életre virrad. Egy szebb, jobb, békésebb életre, melyben azt becsülik, óvják, ami a világon a legfontosabb; a szent életet.

Nővérével helyre állítják a Vének Tanácsát, melyben az őslakos nők és férfiak is helyet és szavazati jogot kapnak. Az ellenállókat nem végzik ki, hanem a börtönben próbálják meggyőzni őket cselekedetük jogosságáról. A természetes környezetet újra beültetik fákkal, terménnyel, hogy idővel a vadak visszatérhessenek a zöld rengetegbe. Meghirdetik a természet imádatát, elterjesztik az új tanokat, melyek alapja az élet mindenek feletti tisztelete, megóvása; hogy egyik élet sem fontosabb, mint a másik, mert az ökológia része vagyunk, nem felette állunk.

Hosszú az út, melyet be kell járniuk, de Khefhli bízik a sikerben, bízik népe helyes erkölcsi döntésében, és legfőképpen bízik Yormírban, akinek ezüst fényű szeme oly boldogan tekint rá, akár a telihold felhőtlen éjen.