A. S. Field: Ítéletnap (SF szatíra)
Négyen állnak az istállóban. Zabot ropogtatnak, széna illata terjeng, és friss szalma zizeg patáik alatt.
Fehér töri meg a csendet.
–Én nem akarok többé Fehér lenni. Ezentúl hívjatok Százszorszépnek.
Bő óra csendes ropogtatás következik, amíg ezt az új infót a másik három átgondolja. Végül Vörös szólal meg.
–Én sem akarok többé Vörös lenni, szólítsatok ezentúl Napsugárnak.
Újabb kellemes óra telik ropogtatással, zizegéssel, mire Fekete is gondol egyet, és azt mondja,
–Igazatok van. Olyan snassz neveink vannak, a Gazdáknak semmi fantáziájuk. Mostantól én sem leszek Fekete, hanem inkább Szellő akarok lenni.
Már lenyugvóban a Nap, ropogtatni sincs mit, apró egér talpak neszeznek minden zugban. Fehér, Vörös és Fekete, akik immár Százszorszép, Napsugár és Szellő sűrűn pislognak a sarokba, ahol a legutolsó etetőnél Szürke bóbiskol. Mind türelmetlenül várják, szól-e valamit, elvégre ő a legidősebb közülük; de Szürke hallgat, így a többiek is nyugodni térnek. Már majdnem el is nyomja őket a buzgóság, amikor a világ legöregebb lova annyit mond:
–Én mindig Bodri akartam lenni.
Csak Vörös, aki mától Napsugár, elég bátor ellent mondani.
–De az kutyanév.
–Tényleg? Akkor Karcsi leszek.
–Az meg embernév.
–Igen? Hiába, a memóriám már nem a régi. … És a Panni?
–Az is embernév, ráadásul lány. Válassz valami normális nevet, mint a Fakó vagy a Hóka.
Szürke ezen oly mélyen elgondolkodik, hogy társai már azt hiszik, az öreget legyűrte az álom, hiszen már az ő szemük is majd' leragad. Végül azért csak kiböki a vénség:
–Akkor Pejkó leszek.
Na, végre, gondolják mindannyian.
–Most pedig kedves Százszorszép, Szellő, Tisztelt Pejkó Uram és jómagam, Napsugár, aludjunk végre eme kimerítő nap után, mert virradatkor eljő az óra, melyre eonok óta várunk, és harsonaszóra jelenésünk lészen.
*****
Múlik az éj, jő a reggel, a négy Lovas hátasa mellé lép.
–Ébresztő, fel! Fehér, Vörös, Fekete és Szürke! Eljöve az óra, melyre teremtve lettetek!
De a válasz, csak néma csend.
*****
–Hol voltatok?! Elkéstetek! Már épp el akartuk kezdeni nélkületek – förmed a lovasokra az első sorból egy kis köpcös angyal, kinek tunikája félre csúszott a vállán, ahol harsonáját lógatja.
–Volt egy kis gond a lovakkal.
–Pont MOST?! Miféle gond?
–Á, hagyjuk. Hosszú.
–Mondjad, még úgyis csak a lelkesítő beszédeket tolják.
–Képzeld, nevet változtattak.
–És azt lehet?
–Nem tudom, de amíg nem szólítottuk őket a maguk választotta néven, addig nem voltak hajlandóak kijönni az istállóból.
Az angyal arcán döbbenet, majd földöntúli mosoly ömlik szét.
–Én sem akarok többé 876.586-os Angyal lenni, hanem Jóska leszek! – és örömtől ragyogó arccal torka szakadtából ordítani kezd.
–Hé, angyalok! Válasszatok nevet! Én mától Jóska vagyok!
Az angyalok értetlenül nézik, kérdezgetik, mit ordít, a lovak nyerítve röhögnek, a Lovasok fogják a fejüket.
–Ma van a Nagy Nap! Erre edzettünk, gyakorlatoztunk mióta világ a világ! Ne menjünk csatába egyszerű sorszámként! Válasszatok nevet, de a Jóska már foglalt!
Az angyalok megfontolják szavait, majd mosolyogva bólogatnak. Egyre többen kiabálnak –én Pista leszek, én Ármin, én Borcsa, én Marcsa! A népszerű nevek hamar elkelnek, a kevésbé tetszetősek senkinek sem kellenek. Egyik sem akar többé csak sorszám lenni, egy névtelen senki a tömegben. Minden angyal nevet akar, mind valaki akar lenni. Dulakodnak, ölre mennek.
Telik a nap, közeleg az este. Az Úr elunja civódásuk, magában dohogva haza indul.
–Ezek az emberek micsoda mázlisták. Már megint megúszták.