A. S. Field: Körforgás (SF)

                                                                   Prológus

823.

Inge rettegve morzsolgatta szoknyája szegélyét. Méghogy őnéki nincsen lelke? Miket beszíl a Tisztelendő Úr? Hogyne volna olyanja. Biz'Isten, hogy van. Méghogy nincs, mer' nőnek olyan nem adatott? Éva miatt kell bűnhődni ménden embernek, ezér' éngem verhet az uram, hátha kimégyen bélőlem a gonoszság? Nincsen énbennem semmi á'nukság, csak épp füstölt kissé a fa, mer' ázott volt, de hát mit tehetek én arrúl, hogy az a gazember még a szín tetejit se képes megfótozni?

1248.

"Az asszonyi állat arra rendeltetett öröktől fogva, hogy a férfiú uralkodjék felette, maga feje után nem bírván cselekedni." (Aquinói Szent Tamás)

1789.

Yvonne boldogan integetett az utcán vonulóknak. Hangosan éljenzett és csókot dobott a bátraknak. Ő is harcolt volna a barikádokon, mint oly sok nőtársa, de ura nem engedte mondván minek ártanák bele magukat mások dolgába. Fel sem fogta, hogy történelmi időket élnek, és a mások dolga épp az ő dolguk is.

1793.

Ana értetlenül olvasta a "Hatóságilag bezárva" feliratot a klub kapuján. Alatta kisebb betűkkel az állt "Nőknek mindennemű gyülekezés tilos!"

1800.

Francoise nem értette, miért került ide, csak nézte a sötét, nyirkos köveket, a rácsokat az apró ablakrésen, miközben tanulatlan elméje megpróbálta összerendezni a bíró szavait. "Nőként jogosulatlan a kokárda viselésére, ezért tíz hónap elzárásra ítélem."

1804.

Gigi elhűlve hallgatta az új polgári törvénykönyv cikkelyét, melyet férje olvasott fel neki, hogy tisztában legyen kötelességeivel és jogaival vagy inkább ez utóbbiak teljes hiányával. A forradalom idején oly hirtelen kivívott egyenjogúság egyetlen másodperc alatt semmivé vált.

"A Nyugat túl lágyszívű a nőkkel […] A nő kizárólagos feladata az anyaság." (Napoleon Bonaparte)

1879.

Gróf szentgyörgyi Hugonnai Vilma, mint első magyar orvosnő, határozott kézfogás kíséretében vette át diplomáját a Zürichi Egyetemen. Boldog büszkeségébe kis szomorúság vegyült, amiért hazájában még csak egyetemre sem járhatott.

1893.

Jane büszkén dobta be céduláját a szavazó ládába. Tisztában volt a pillanat jelentőségével. Mosolyogva, büszkén lépett ki Wellington napsütötte főterére. Büszke volt, hogy annak az országnak az állampolgára, mely a világon elsőként adott szavazati jogot a nőknek.

1948.

Erzsike kisimította a hírlapot, melybe a piaci kofa a tojásokat csomagolta, ne törjenek meg az úton. Nehezen olvasta össze szavakká a betűket, de türelmesen gyakorolt minden adandó alkalommal. Néha nem is értette a jelentésüket, de nem adta fel.

1963.

Valentyina tudta, hogy neve örökre fennmarad, míg létezik emberiség, míg létezik űrutazás.

2015.

Zoe alig tudta elhinni, hogy elnyerte az állást. Huszonöt év embertelen erőfeszítés, a sok átdolgozott éjszaka, hétvége és ünnepnap, a nem vállalt gyerek, a rengeteg lemondott randevú, és végül a fájdalmas válás most mind egyszeriben elszállt, mint a füst alkonyatkor. Ő a főnök. Az első igazgatónő ennek a hatalmas vállalatnak az élén.

                                                                        *****

                                                                           1.

2074.

Nadine merengve bámulta a kerten túl elterülő erdő lombos fáit. A ház némaságát csak az ablakon doboló eső hangja törte meg. Igyekezett mindent magába szívni, elméjében elraktározni, elvégre ez az utolsó reggel a szülői házban. Városi lakását már múlt héten átadta az új bérlőnek, hogy az országban töltött utolsó héten itt lehessen idős szüleivel, a repkénnyel futtatott falak között. Magának sem merte bevallani, hogy mennyire retteg annak gondolatától, hogy esetleg ez lesz életükben az utolsó alkalom, amikor együtt ebédelnek, segít anyjának elmosogatni vagy vitázhat apjával arról, hogy miért nem akar férjhez menni és gyereket szülni.

Szülei mindennél jobban szerették és ennek megfelelően mindenben támogatták, még olyankor is, amikor nem értették mozgatórugóit vagy értették, csak helytelenítették. A te életed, a te döntésed, mondta apja ezerszer is széttárva kérges tenyerét; anyja pedig csak csendben mosolyogva megsimogatta a hátát vagy puszit nyomott az arcára.

Egész életében úgy gondolta, hogy soha senkinek a világon nem voltak még ennyire szuper szülei, mint neki. Nagyon nehezen hozta meg a döntést a végleges külföldre költözésről. Évekig halogatta, elvetette, majd újra halogatta, mígnem ők maguk ajánlották fel neki, sőt követelték, hogy lépjen már mielőtt végleg kiöregszik a munkaerőpiacról, vagy úgy eltompul jelenlegi állásában, hogy majd semmit sem tud akarni.

Leültették a dohányillatú kisszalonban, míg anyja a teát töltögette, apja pedig a hideg kandallóra támaszkodva a pipáját tömködte, majd hosszan ecsetelték, mennyire szeretik, mennyire a javát akarják és mennyire fáj nekik, hogy boldogtalannak látják. Biztosították afelől, hogy ők ketten is remekül meglesznek, mert tisztelik és szeretik egymást és pénzük is van elég. Újra elmondták, amit már százszor, ezerszer az elmúlt harminckét év alatt, hogy csak egy élete van, tehát azt úgy kell eltöltenie, ahogy neki a legjobb, nem, ahogy mások szerint kellene. Nadine pislogni sem mert közben, nehogy elbőgje magát az óriási szeretethullámtól, mely oda–vissza áramlott a szobácskában.

Mindig is így nevelték. Elsorolták a lehetőségeket, felvázolták az előnyöket és hátrányokat, majd rábízták a döntést, türelmesen felelgetve minden kérdésére. Tudták, hogy mennyit kínlódott az elmúlt években, mint ahogy azt is, hogy nagyon, nagyon, nagyon akarja azt a világ másik végén felajánlott állást. Ezért tanult egész életében, ezért mondott le minden másról. Na, jó, nem minden másról, de azért nagyon sok mindenről.

Vezető kutató! Nem gyakornok, asszisztens vagy munkatárs. Pláne nem "kedves kollegina", "drágám", netán "mondja csak… ööö… hogy is hívják, kedves". Oly sok túlórával töltött, hajtós év után végre ő lesz a főnök. Ő döntheti el, kikkel dolgozik, mire költik a pénzt, és ő tárgyal az alapítvánnyal a felszerelésekről, a kitűzött célokat megvalósítani hivatott projektekről.

Itthon éveken át kilincselt különböző cégeknél, sokszor olyanoknál is, melyek profilja nem illeszkedett túl szorosan, sőt semennyire sem a végzettségéhez, de sehova nem kellett. Egy idő után kezdett neki gyanús lenni, hogy ahová őt nem vették fel, oda hamarosan egy nála képzetlenebb férfi került. A cégnél is, ahol már évek óta tengődött, hiába pályázott meg minden középvezetői pozíciót, még csak be sem hívták személyes elbeszélgetésre, és többször azzal kellett szembesülnie, hogy egy rövidebb ideje ott dolgozó, kevésbé tapasztalt kolléga nyerte el a posztot. Eleinte bosszankodott, később dühöngött, végül csendes beletörődéssel olvasgatta a hasonló megkülönböztetésben részesülő nők kommentjeit a neten.

A bolygó túloldalán lévő állást először a szülei miatt meg sem akarta pályázni, de annyira tökéletesen passzolt az álommeló kategóriába, hogy végül mégis beadta az önéletrajzát, a motivációs levelet és még egy villámgyorsan kidolgozott projektvázlatot is az alapítvány eszközállományának átcsoportosításáról, amivel rengeteg pénzt megspórolhattak, amit aztán sokkal hasznosabb dolgokra költhettek volna.

Egy hónapig vergődött kételyei közt, míg a válaszra várt, majd teljes eufóriában azonnal elfogadta a kinevezést, az enter lenyomásával egy időben rádöbbenve, hogy ez valószínűleg végleges búcsút jelent azoktól, akik a legfontosabbak az életében. Egyke volt és késői gyerek, akinek születését már nem is remélték, így csodaként ünnepelték szülei és alig néhány fős rokonságuk.

És most itt ül, régi gyerekszobájában a takarosan bevetett ágyon lába előtt az összekészített bőröndök és útitáskák. Holmija többségét már előre küldte, csak a legfontosabb ruhákat, laptopokat, műszereket viszi poggyászként a repülőn, melyekre érkezését követően azonnal szüksége lesz.

Hamarosan itt a taxi, most már tényleg össze kell szednie magát, hogy lemenjen az utolsó ölelésre. Nem bírta ki, elsírta magát. Ó, gondolta, Mamus hetvenöt éves, Papuska pedig már nyolcvan, ő pedig aláírt öt évet. Fogta a csomagjait és elindult lefelé a lépcsőn, magában némán mantrázva apja bíztatását: a te boldogságod a mi boldogságunk.

                                                                          2.

2087.

Abrie alig tudta elhinni, hogy az a bárgyú Doug lett a kreatív igazgató. Miután kitombolta magát a női mosdóban, beviharzott főnöke irodájába, hogy kérdőre vonja. Annyi éven át nyalta a seggét, annyi munkát hozott a cégnek, dollármilliókat kerestek rajta, miközben elhúzták a mézesmadzagot az orra előtt, hogy ha elég ügyes és kitartó, akkor megkaphatja az áhított posztot. Erre tessék, minden hiába volt, marad vezető munkatárs. Persze, még mit nem. Mit tud az a Doug, amit ő nem? Semmit. Sokkal régebb óta itt van, sokkal több projektben vett részt, sőt az utóbbi években vezette is őket. Igenis, ő az, aki megérdemli, hogy kreatív igazgató legyen, nem az a tejfelesszájú kis fürtöske.

Lou éppen kávézott és szivarozott a fürtössel, amikor bejelentés nélkül bement hozzá. Kicsit megtört a lendülete a fiatal srác csúfondáros mosolyától, de megpróbált úrinő maradni, és higgadtan előadta a mosdóban kitalált monológját a főnökének, aztán … aztán arra eszmélt, hogy a biztonságiak kezei közt rúgkapál a liftben, majd a földszinti aulában, ahol egy harmadik őr levette kosztümjéről a fényképes kitűzőjét és egy dobozban átadta a személyes holmiját.

Zavartan állt az utcai lépcső legtetején. Bámulta hol az eget, hol az embereket; próbálta összerakni, mi is történt. Kirúgták? Ezek tényleg kirúgták? Annyi év, annyi jópofizás után csak így egyszerűen? Sőt! Kivezettették, mint valami betolakodót. Kirúgták, sőt kidobták! Lou az őrökkel dobatta utcára; de miért?

Valahogy eltipegett egy padig és megpróbált visszaemlékezni az elmúlt tíz percre. Tényleg üvöltözött a főnökével? Tényleg rángatta annak a kölyöknek a nyakkendőjét? Aztán tényleg lökdösni kezdte Lou-t, amikor az a srác védelmére kelt? Nem akarta elhinni, hogy ezt tette. És Lou tényleg azt üvöltözte paprikavörösen az arcába hajolva, hogy azt hitted, beveszünk egy nőt a csapatba, te hülyébb vagy, mint gondoltam? És azt is ordította, miközben már hívta a biztonságiakat, hogy neked és a fajtádnak annyi. A fajtádnak? Ezzel vajon mire célzott? Abrie fehér, alig középkorú, háromdiplomás, férjezett nő, két gyerekkel. Ez milyen fajta Lou szerint? És Lou ilyen? Hogy volt képes így viselkedni vele? Azt hitte jóban vannak. Régebben még viszonyuk is volt. Persze Matt és a gyerekek előtt. És most ordítozott és kidobatta?

Abrie-nek kezdett rémleni, hogy megütötte Lou-t, talán nem is egyszer. Úristen! Lehet, fel is jelenti. Elvesztette a jól fizető tuti melóját és börtönbe kerül vagy pénzbírság, kárpótlás, és ugrott a gyerekek egyetemi tandíja. Matt ezért kinyírja, de minimum elhagyja. Úgyis fontolgatja már egy ideje, Abrie jól tudta, még ha férje nem is hozta szóba. A legújabb kis kalandja már túl régóta tart, lehet, ez most komoly, és a kiscsaj végleg elorozza tőle az álompasit.

Mélyeket lélegzett, bedobálta cuccait a retiküljébe és az árulkodó dobozt a padon hagyva sétálni próbált remegő lábain, miközben nézegette a kirakatokat. Vigasztalásul majdnem vett egy új cipőt, de eszébe jutott, hogy már munkanélküli, így nem engedheti meg magának.

Tovább sétálva meglátott egy kis vendéglőt és leült a teraszán. Kávét és konyakot rendelt. Aztán egy vizet. Később egy pohár bort, majd még egyet. Észrevette, hogy egy csinos harmincas nő bámulja a szomszéd asztaltól. Felmutatta neki a jegygyűrűjét, mire a nő mosolyogva mutatta a sajátját, majd asztalához lépve bemutatkozott, és megkérdezte leülhet-e mellé.

Abrie fásultan bólintott. Az éhgyomorra ivott konyak és bor megütötte, az átélt trauma és az ital szinte kifárasztotta, álmossá és lassúvá tette. Úgy érezte, mintha lebegne, miközben új ismerőse elmondta, hogy Zoe-nak hívják és újságíró, aki épp olyan nőkről ír riportot, akiket kirúgtak a főnöki székből, vagy fel sem vettek vezető pozícióba, pusztán csak azért, mert nők, és Abrie-ra rá van írva, hogy valami nagyon hasonló sérelem érte.

Abrie mire észbe kapott, már javában szidta ennek az idegennek Lou-t, a kis fürtöst, sőt, Matt-et is. A nő meg csak bólogatott és simogatta a kezét, végül átadta a névjegykártyáját, amire ráfirkantott egy netes oldalt, ahol állítólag sorstársakkal beszélgethet.

Hazafelé a metrón azon gondolkozott, hogyan mondja el Matt-nek a történteket, de mire a kapuban előkotorta a kulcsát, úgy döntött, hogy néhány hétig el tudja titkolni, feltéve ha Lou nem jelenti fel, aztán pedig akár még találhat is munkát, mire férjének bármi feltűnne.

De nem talált. Végzettségének megfelelő felső- vagy középvezetői állást sehol nem kapott, minden másra pedig túlképzett volt. A második héten rákeresett a Zoe-tól kapott oldalra és csodálkozva olvasta, mennyi nő járt hozzá hasonlóan a munkahelyén. Mintha egyfajta nőtelenítő hullám söpört volna végig a világon. És ha ilyen sokan panaszkodnak, mennyien lehetnek, akik hallgatnak? Hallgatnak, mert szégyenkeznek vagy félnek, esetleg még reménykednek.

Nemsokkal később elkezdtek megjelenni a cikkek előbb az újságokban, később már csak a neten, mert a lapok nem engedték megjelenni a szerintük férfigyűlölő írásokat.

Aztán elkezdődtek az öngyilkosságok.

Abrie hetekig úgy tett otthon, mintha reggelente munkába indulna. Aztán egy szép májusi napon lebukott. Matt másnap összecsomagolt és lelépett. Egy hét múlva beadta a válókeresetet. A bíróság, mivel Abrie-nek még mindig nem volt munkája, a gyerekeket Matt-nek ítélte. Abrie összeomlott. A ház árát elfelezték, de az ő része szinte teljesen ráment a Lou-nak fizetendő kártérítésre. Két pohár konyak között keserűen mosolyogva arra gondolt, hogy legalább a börtönt megúszta.

Három hónap után már a segélyt sem kapta, így kezdte eladogatni az ékszereit, óráit, végül drága, márkás kosztümjeit, cipőit is. Kócosan, cigarettabűzben ült az egyszobás albérletben, ahová Matt nem volt hajlandó elhozni a gyerekeket.

Hófehér karácsonyra virradt a nap. Abrie letusolt, hajat mosott, kisminkelte magát, felvette egyetlen megmaradt elegáns ruháját a hozzá illő tűsarkúval, és éjfélig várta hiába, hogy Matt, ígéretéhez híven, érte küldje a kocsit, hogy együtt tölthesse az estét a gyerekekkel.

Éjfélkor megitta a maradék konyakot, elszívta az utolsó cigarettát, és a gyönyörű tűzpiros estélyiben elsétált a közeli hídig.

                                                                         3.

2105.

Remi nyűgösen ébredt, mint mindig. Lecsapta a vekkert és próbált valami értelmet masszírozni csüggedt arcára. Újabb munkanap. Hatszor egy héten. Plusz a háztartás, plusz a két kicsi. Még jó, hogy vasárnap az anyja elviszi őket magához, különben nem bírna ki egy újabb hetet. Az az egy vasárnapi szabadnap tartotta benne a lelket hétről hétre. Már a hétfő reggeli óracsörgéskor a következő vasárnapra gondolt. Ma csütörtök van, hét közepe, ami a legrosszabb időszak, mert már kezd nagyon fáradt lenni, de még messze a vasárnap.

Legjobban a munkája fárasztotta. Páratlan napokon eladó volt a sarki boltban, páros napokon irodákat takarított, szombaton pedig este hattól éjfélig felszolgált az exférje bárjában, ahol a borravalót megtarthatta – még jó! – és egy-két cigit is kunyerálhatott a férfitől. Néha még lefeküdt vele, főleg ha pluszpénzt akart kicsikarni tőle a gyerektartáson felül. Nem volt rossz ember és elég jó apa volt, Remi néha elmélázott, vajon miért is vált el tőle. Persze tudta jól, csak néha az okot nem érezte elég indoknak a váláshoz, pedig az volt. Elég ok volt, hogy nem volt bennük semmi közös, így nem ugyanazt akarták az élettől.

Bobby-nak elég volt, hogy melózhatott a gyárban, később pedig vezette a kocsmát, amit ki tudja, miért ráírt az öreg Trevis. Remi sose merte megkérdezni, hogy történt a dolog. A lényeg, hogy Bobby rohadtul elégedett és boldog volt, míg Remi rohadtul nem volt az.

Kiskorától művész akart lenni, de az előző évtizedekben a nőket annyira kiszorították minden szellemi munkakörből, az egyetemekről és a vezető pozíciókból, hogy tudta nem is érdemes beadni a jelentkezési lapot sehova. Elvileg nem volt megtiltva semmi, csak éppen úgysem lehetett nőként bejutni a jobb helyekre. Becsülettel leérettségizett, majd elvégezte a három hónapos bolti eladó tanfolyamot és azóta csak magának és a gyerekeknek festeget néhanap.

Bobby egyszer meglátta, hogy a nappaliban rajzolgat, miközben az ikrek a járókában sírtak, a vacsora meg épp odakozmált a konyhában. Remi még a füstriasztót sem hallotta, annyira belemerült kedvenc elfoglaltságába. Azután egyre többször kapcsolt ki esténként. Miután megetette a kicsiket, és lerakta őket, rajzolni, festeni kezdett, és megszűnt körülötte a világ.

Bobby nem díjazta, hogy csak az elvárható minimumot nyújtja otthon, így egyre többet veszekedtek, míg végül Bobby egyszer megütötte, mert Remi lebutaseggezte. A döbbenettől egyszerre hallgattak el mindketten, és ez a bűntudatos némaság rosszabb volt minden hangos vádaskodásnál.

Ez két éve volt. Remi a jövő hónapra koncentrál, amikor a neten megnyitja első kiállítását. Úgy érzi képei jobbak, mint az átlag, de nincsenek illúziói, tudja, hogy nem kiemelkedően jók. Igazából mindegy milyenek, mert diploma hiányában senki nem fogja komolyan venni, így esélye sincs egy valódi tárlatra vagy, hogy komolyabb összeget keressen az eladásukból.

Egyedül magának akar bizonyítani. És persze az édesanyjának, aki mindig bíztatta, hogy valósítsa meg az álmát. És persze Bobby-nak. Hogyan mondhatná el neki, hogy megbánta és sajnálja? Szombaton talán lefekszik vele… szerelemből.

                                                                         4.

2136.

Dinie döbbenten és egyszersmind halálra váltan mered a teszt kijelzőjére. Pozitív. Hiszen az nem lehet, mert vigyáztak. Elrohan a közeli drogériába és vesz még két tesztet. Alig tud fizetni, annyira remeg a keze, miközben bíborvörös az arca és a nyaka a patikus szánakozó – vagy elítélő? – tekintetétől. Hazarohan, megiszik egy palack vizet, majd még egyet. Végre pisilnie kell. Lepisili mindkettőt, biztos, ami tuti. Várakozás közben imádkozik. Add, Uram, hogy negatív legyen, de Isten úgy látszik, ma szabadnapos.

Átrohan Rogerékhez. Anyukája nyit ajtót. Mosolyogva engedi be, szereti Dinie-t, aki gyakran segít neki mosogatni és Rogernek is tanulni. Fel a lépcsőn, be az ajtón. Roger meglepődik, de mosolyog. Aztán már nem mosolyog, csak komoly, kétségbeesett arccal mered a három kis műanyagra. Először nem is tudja, mit lát, de Dinie arcáról leolvassa kimondatlan kérdésére a választ. Együtt sírnak, mint a gyerekek. Hiszen mindketten azok. Tizenhat éves gyerekek. Jótanulók, kedvesek, rendesek, tiszták és jólneveltek. Mindig használtak óvszert, csak akkor egyszer nem, de vigyáztak, csak úgy látszik, nem eléggé.

Roger halálosan szerelmes a lányba, érettségi után el akarja venni. Most bizonygatja neki, hogy így is elveszi, sőt így még inkább. Szülői engedéllyel összeházasodhatnak tizenhét éves korukban, addig már egy év sincs. Mire meglesz a pici, házasok lesznek és itt laknak Roger szüleinél az érettségiig, amikor Roger majd dolgozni kezd és eltartja Dinie-t és a kicsit. De Dinie zokog, hogy ő nem érettségizhet, ha terhes, és hogy ő nem akar még gyereket. Ő úgy tervezte, érettségi után még élni akar, bulizni, dolgozni, élményeket és pénzt gyűjteni, és majd csak évekkel később férjhez menni és szülni. Kiabál, hogy gyűlöli Rogert azért, amit vele tett, hogy gyűlöli az életét, ami most rá vár, mert érettségi nélkül csak takarítónő lehet vagy utcalány, és meg akar halni most rögtön.

Annyira kiabál, hogy Roger szülei meghallják; döbbenten ülnek az ágyon, letaglózza őket a szívet tépő zokogás. Nincs mit tenni. Az abortusztilalom már évek óta szedi áldozatait. Tíz éve betiltották a fogamzásgátlókat, majd nem sokkal később a művi vetélést is. Akit rajtakapnak, húsz év börtönre ítélik. Áldozat mindenki. A nő, a férfi, az orvos, aki végrehajtja a műtétet sötét pincékben csótányok között. Aki terhes, meg kell, szülje, akkor is, ha kiskorú, vagy ha bűncselekmény áldozata.

Ülnek négyen a szobában némán, rettegve a jövőtől. Mind tudják, hogy Dinie élete ma véget ért, és vele az övék is.

Dinie fekszik a földön, vékony kis teste ráng a sírástól. Roger nem tudja vigasztalni, maga is összetört, elveszett örökre. Szülei, mint két szikla. Kőtömbök a puszta felett.

                                                                          5.

2172.

Rika fáradtan hajtogatta a pólókat és zoknikat. Hosszú napja volt, mint mindig, amióta tíz éves korában anyja belehalt legkisebb öccse születésébe. Apja nem nősült újra, mert úgy érezte, nincs olyan nő, aki pótolhatná elvesztett szerelmét. Munkájába temetkezett és nem gondolt bele, mekkora terhet rótt legidősebb gyermekére azzal, hogy a tanulás mellett még a házimunkát és négy kistestvére gondozását is ráhagyta.

Anyja halála óta Rika reggel ötkor kelt, hogy mind a hatuknak reggelit és uzsonnát készítsen, majd elvigye két legkisebb öccsét az óvodába. Ezután két idősebb öccsével együtt elindult az iskolába, megvárta, míg a fiúk bementek a tantermükbe, majd átfutott az épület régebbi szárnyába a hosszú összekötő folyosón át. Kettesével szedve a fokokat felrohant a másodikra, hogy még épp időben, csengetésre elfoglalja helyét az ablaknál lévő bal első padban, mely a legjobb tanuló helye volt.

Elsőéves kora óta itt ült. Egyszer, egyetlenegyszer hátra szorult a negyedik sorba, és ott szomorkodott három hónapig, amikor szeretett édesanyja a túlvilágra költözött. Nehezen fogadta el a sors kínálta életet. Szerette testvéreit, de hogy tíz évesen a nővérükből egyik napról a másikra anyjukká váljon szinte felfoghatatlan átlényegülést kívánt, amire úgy érezte, egyáltalán nem képes.

A dajka, aki újszülött öccsét gondozta az első pár hónapban megtanította neki, mit hogyan kell elvégezni egy háztartásban és miként kell bánni egy kisbabával. A jótét lélek még sokáig átjárogatott hozzájuk és időnként még most is rájuk nézett néha, hogy segítsen Rikának, főleg, ha valamelyikük beteg lett.

Rika eleinte elveszett a teendők sokaságában, de szép lassan megtanulta beosztani az idejét, így a harmadik hónap után fokozatosan behozta lemaradását a tanulásban, és osztálytársai szúrós pillantásai közepette vissza ülhetett az első padba.

Szeretett ott ülni. Szerette, hogy nem ül előtte senki, hogy ebből a távolságból szemüveg nélkül is látja a táblát, de leginkább szerette tudni, hogy ő a legokosabb és legszorgalmasabb az egész osztályban.

Pechjére ambiciózusnak született és hiába próbált kiskorában más lenni, hamar ráébredt, hogy a lányoktól elvárt szerény, visszahúzódó és önfeláldozó viselkedés rendkívül távol áll tőle.

Józan esze szerint szeretett volna olyan lenni, mint a többi lány, akinek megfelelt a nyolc elemi után valami egyszerű munka, a háztartás vezetése és a gyerekek nevelése, de szíve mélyén tudta, hogy ő erre egyszerűen nem alkalmas. Pláne így, hogy már negyedik éve nap, mint nap ezt csinálta.

Belefáradt a korai kelésbe, iskola után a főzésbe, mosásba, kistesói utáni rohangálásba. Tanulni csak késő este tudott, amikor apja és a fiúk már az igazak álmát aludták. Először mindig a kicsikkel ült le megírni a leckét, aztán a két nagyobbal kikérdezni a memoritereket, majd megvacsoráztak, megfürödtek, és amikor végre mind bevonultak a szobájukba, Rika is leülhetett saját kis kuckójában, hogy a maga dolgával foglalkozzon. Szerette ezeket a csendes órákat lefekvés előtt. Hiába volt már nagyon álmos és fáradt, igyekezett kihasználni minden percet, amit magára fordíthatott, hiszen neki csak ennyi szabadidő jutott.

A pólók hajtogatása közben osztálytársnői beszélgetésére gondolt, akik ma reggel kapták kézhez felvételi értesítőjüket. Az ő osztályukból négy lány tanulhatott tovább, mert nekik nem volt fiútestvérük, így a Központ engedélyezte számukra egy szakma elsajátítását. Egyikőjük, Gerti, Rika legjobb barátnője, aki közvetlenül mögötte, a második padban ül elsőéves koruk óta.

Ők a két eminens, akiket riválisokból hamar barátokká tett kitűnni vágyásuk és a többiek irigysége. A különbség, hogy Gerti egyke, Rikának viszont négy fiútestvére van, így elejétől nyilvánvaló volt, hogy Rika hiába a legjobb, esélye sincs a továbbtanulásra, míg Gerti szabadon megvalósíthatja álmait.

A másik két lány Rika számára a szóra sem érdemes kategóriában szerepelt, mivel egyikük buta volt, mint a tök, másikuk pedig csak a szerencsének vagy inkább a balsorsnak köszönheti, hogy bátyja halála után egyedüli gyerekként majd tovább viheti apja üzletét, amihez kitanulhatja a szükséges iskolát.

Rika irigyelte őket. Mindennél jobban vágyott a továbbtanulásra, és minél jobban akarta, annál inkább tudatosította magában, hogy esélye sincs rá. Tavaly, amikor Linnie bátyja meghalt, mert nem jól szelelt a kályha a szobájában, Rika pánikba esett az érzéstől, hogy mennyire irigyli Linnie-t.

Napokon át imádkozott bűnbocsánatért, mert minden este úgy feküdt le aludni, hogy csak a fiúk szobájában lévő kályhára tudott gondolni. Gyűlölte magát és undorodott romlott, gonosz énjétől, de nem bírt másra gondolni, csak a füstre, mely beterítené a szobát, ha…

Sírt, imádkozott, büntette magát, hogy elűzze démoni gondolatait. Annyira szégyellte magát önmaga előtt is, hogy titokban összehasogatta testét a kenyérszeletelő késsel, mégsem tudott elszakadni az élet adta ötlettől. Hónapokon át vergődött vágyai és kötelességei, családja iránt érzett szeretete és öngyűlölete között.

Egy este mégsem bírta tovább az őrlődést és azon kapta magát, hogy ott áll a kályha mellett, és hálóingét gyűrögetve győzködi magát tette jogosságáról. Szerencsére nem tudta cselekvésre szánni magát, de hogy majdnem megtette a legrosszabbat mélyebben égett a lelkébe, mint a bélyeg Káin homlokába. Örökre megundorodott önmagától és büntetésképpen életre szóló vezeklést fogadott. Eldöntötte, hogy kitűnőre vizsgázik minden tárgyból, majd törtető énjét háttérbe szorítva fejet hajt a társadalmi rend előtt. Fájdalmas lemondásokkal teli életet fog élni, mint szinte minden nő, akit ismert, hiszen nem érdemelt mást akár lett volna esélye, akár nem egy teljesebb életre.

                                                                          6.

2203.

Tammy szomorúan nézte a tükörben lefátyolozott arcát, amint anyja színpadias gondossággal igazgatta rajta a hófehér menyasszonyi ruha fodrait és szalagjait. Körülötte mindenki izgatottan fecsegett, a kis koszorúslányok nevetgélve pörögtek térdig érő szoknyácskáikban. Lent az udvaron a férfiak komoly és méltóságteljes arccal beszélgettek, elégedetten mosolyogva veregették a vőlegény hátát, szorongatták egymás kezét.

Úgy tűnt, rajta kívül mindenki boldog, vagy legalábbis elégedett. Apja nem győzött kedvére tenni tehetősebb vejének és nászurának. A legjobb sörrel kínálgatta őket, amit csak be tudott szerezni a városi piacon. A hentesek forgatták a nyársra tűzött húsokat, a péksegédek hordták a kenyereket, töltött pogácsákat hátra a ház mögötti kertben megterített asztalokra. Az asszonyok olcsó papírvirágokat rendezgettek, melyek még messziről sem hasonlítottak a méregdrága igazira. Élő virágot csak két szálat tudtak venni; az egyik – egy fehér rózsa – Tammy hajába van tűzve, vörös párja pedig vőlegénye hajtókáját díszíti.

Ez Tammy eddigi életének legszomorúbb napja. Huszadik születésnapja egyben menyegzője dátuma is. A kora nyári napsugarak édesen ragyognak, a levegőben sült és torta illat keveredik, surrognak a ropogósra keményített ingek, szoknyák és mindenki mosolyog. Mindenki, kivéve Tammy, aki a nemrég hozott kötelező házassági törvénynek megfelelően ma lemond lányságáról, és örökre hozzáköti magát valakihez, akit csak párszor látott, és akit ki nem állhat.

A házasságokat már jó ideje a férfiak szervezik meg. Vőlegénye, apja üzlettársának fia egy vizenyős szemű mamlasz, aki alig mer menyasszonyára nézni. Tammy semmire sem tartja. Nem ilyen férjet képzelt magának, nem ilyen menyegzőt, nem ilyen nászt.

Anyja szerint lehetne rosszabb is. Ő örül a mamlasznak, mert Tammy apja erőszakos, hirtelen haragú, aki sokszor megkeserítette felesége és gyerekei életét. A mamlasz legalább majd nem veri a lányát és az unokáit. Neki ez is elég; a tudat, hogy féltve őrzött, dédelgetett kislánya talán nem ismeri meg a szíj hasítását a hátán, a durván markoló kezeket a testén.

Vígasztalón mosolyog Tammy-ra miközben utolsót igazít fátylán. Előző este bebújt mellé az ágyba és simogatta a hátát, amíg Tammy álomba sírta magát. Suttogva magyarázta az élet dolgait, a nő és férfi közös életét. Bíztatta, hogy tehetősebb férje mellett soha nem lesznek anyagi gondjai, sőt, a faluban sokan irigykednek helyzetére, és hogy férjes asszonyként sokkal nagyobb szabadságban lesz része, mint hajadon lányként, mert eljárhat a férjével a városi színházba, sőt egyedül is mehet piacra, de Tammy-t mindez nem igazán lelkesítette.

Világhírű színésznő akart lenni. Ott akart állni a színpadon estéről estére a fényben, hajlongva a tapsviharban. Dehogy akart ő a férjével ülni a nézőtéren. Fent akart állni a díszletek között sminkben, jelmezben. Újabb és újabb karakterek bőrébe bújva akarta az embereket megnevettetni, megríkatni. Az érzelmeik által akart uralkodni rajtuk, de még a saját életén sem uralkodhat, mert ez már régen egy férfiak uralta élet egy férfiak uralta világban.

Nem volt mindig így, vagy ki tudja. Talán nem is igaz, hogy egykor a nők is dönthettek sorsukról. Talán a történelemtanárnő csak elkeseredésében talált ki ilyesmit, mert az ő férje nem tehetős és nem mamlasz. Talán csak reménytelenségében ültette el az önálló gondolkodás csíráját a lányok fejében. Talán anyjának igaza van és élete irigylésre méltó.

Végig gondolta anyja tanácsait, és kezdte érezni gerince tartását, feje emelkedését. Igen, a legtöbbet hozták ki szépségéből. Előnyös házasságot kötött, és egy szép napon talán…

Egy látomás sejlett fel lelki szemei előtt. Színésznő nem lehet, de a férje lehetne színház igazgató, Tammy pedig ott állna sikeres férje háta mögött. Irányítaná a mamlaszt, és akkor lehetőségei kinyílnának.

Miközben elégedetten nézi sudár alakját, gyönyörű ruháját, egy gondolat kezd formálódni fejében egy saját színházról. Igen, ha jól belegondol, van egy felújítandó épület a főtérről nyíló egyik utcácskában. Lassan felemeli fejét, kihúzza magát és mosolyogva fordul anyjához, a vendégek már várják.

                                                                          7.

2268.

Amina letette a kisfiút a bölcsőbe, majd lemosta szoptatástól maszatos mellét és megigazította ruháját. Elnézte fia hosszú pilláit, dundi ujjacskáit, álmában is anyatej után cuppogó száját. Próbált nem gondolni arra, mennyire viszolyog a gyermek apjától, az idősödő kereskedőtől, akinek ő a negyedik felesége. A gyermek nem tehet semmiről, és legalább fiú. Mindig ezzel vigasztalta magát, amikor rátört a szomorúság kilátástalan helyzete miatt.

Legfiatalabb negyedik feleségként utolsó volt a családi rangsorban, de most, hogy megszülte férjüknek az egyetlen örököst, a másik három nő súlyvesztetté vált a hatalmi játszmákban. Most ő a legkegyeltebb mindőjük közül. Az első feleség két lányt szült, a második egyet, a harmadik úgy tűnt, meddő, mert az elmúlt öt évben sem sikerült teherbe esnie, így azon gyötrődött, férjük vajon eladja, esetleg elcseréli vagy megtartja cselédnek.

Amina a házasságukat követő első hetekben viselős lett fiával. Erős, fiatal szervezete jól bírta a megpróbáltatást és hamar felépült a szülés után. Legfontosabb feladata az elkövetkező években azon igyekezni, hogy gyermeke megérje a felnőttkort, amikor átveheti apja üzletét.

Ez az alig pár hónapos csöppség a záloga Amina jövőjének. Szinte aludni is alig mer, mindig a légzését figyeli, soha egy percre sem válik meg tőle. A másik három nő talán nem ártana neki, de jobb az óvatosság. Sok borzalmas történetet lehet hallani a piacon "véletlen" balesetekről, megmagyarázhatatlan betegségekről, melyek időnként végeztek egy-egy gyermekkel, aki más fiának útjában volt.

A fiúk a legfontosabbak az egész világon. Egészséges fiúgyermeket szülni dicsőség az anyának és férjének is. A Városi Tanács ünnepélyesen kihirdeti a főtéri tacepaón a gyermek és szülei nevét, a szülés pontos idejét, hogy az egész közösség értesüljön a jó hírről.

A tömb, ahol Amina és családja lakik fényes ünnepséget rendezett tiszteletükre; étellel, itallal megrakott asztalokkal, tánccal, énekszóval várták őket haza a névadóról. A vendégség az estébe nyúlt, de már véget ért, Amina álmosan ringatja a bölcsőt, elmélázva szerencséjén, mely bearanyozza szomorú életét.

Alig tizenhét éves, egy éve feleség és három hónapja anya. Annyira fiatal, hogy még az őt megelőző idősebb feleségek is csak húszas éveikben járnak, míg férjük már túlhaladta a negyvenet is. Rendes ember, kedves és figyelmesebb, mint a legtöbb férfi. Nem csak az üzlettel törődik, de rendszeresen együtt étkezik asszonyaival, amikor elé tárhatják szükségleteiket, melyeket igyekszik teljesíteni. Ez jóval több, mint ami más nőknek kijut.

A Nagy Háború, ami közel ötven éven át tizedelte az embereket, és a nyomában járó éhínség, nyomor és betegségek következtében a férfiak száma erősen lecsökkent. Elestek a harcokban, belehaltak sebesüléseikbe, elfertőződtek, éhen haltak. Nem tudni, miért, de fiúgyermek is alig született, csak minden három – öt lányra jutott egy fiú, akik közül nem mind érte meg a felnőttkort.

A nők mind nagyobb szerephez jutottak az életben, egyre több mindent ők végeztek el, mert a fiúkat, férfiakat kímélték, a széltől is óvták. Kereskedőkké, vezérekké váltak, majd minden tisztséget maguknak adtak. Ám épp ez lett a vesztük. Az idősebb férfiak, akik túlélték a harcokat emlékeztek a patriarchális társadalomra, melyben születtek és felnőttek, így nem tetszett nekik, hogy a nők az ő védelmükre hivatkozva elvették tőlük az irányítást és hatalmat. Nem várták meg, hogy felnőjön egy elpuhult, nyámnyila nemzedék, gyorsan léptek és a közelmúlt harcaiban edződött csapataikkal kiszorították az épp csak nyeregbe került matriarchákat az élet minden döntő területéről.

Súlyos évek következtek, amikor a nőket szétosztották a városi tömbök és egymás között. Amina, sőt szülei is már ebben a korban nőttek fel. Mivel legalább háromszor többen voltak, mint a férfiak, hamar bevezették a többnejűség elvét. Férjhez menni minden nőnek törvényileg megszabott kötelessége volt legkésőbb tizennyolcéves koráig. A férfiaknak is meg kellett nősülniük, ám a többnejűség nem volt kötelező, megmaradt lehetőségnek, a törvény ugyanis vagyoni kvótához kötötte az asszonyok számát. Kimondta továbbá, hogy a férj eladhatja vagy elcserélheti bármely feleségét, amennyiben nincs vele megelégedve vagy az illető nő meddő.

Amina fia születésével legalább attól megmenekült, hogy újabb és újabb férfiak töltsék rajta kedvük. Jelenlegi férjük igaz, már idősödött, de mindig tisztességesen bánt mindegyikükkel, fia pedig üzletember és gazdag férfi lesz, aki biztosítja Amina és leendő gyermekei jövőjét.

                                                                          8.

2297.

Lyra még elmosogatott, ránézett Vegára, aki már az igazak álmát aludta. Felhúzta vállán a takarót, mire húga mormogott valamit és befordult a falnak. Lyra elhúzta a két ágyat elválasztó függönyt és lefeküdt, majd elfújta a gyertyát.

Újabb nap pergett le sivár életük homokóráján. Újabb nap, amikor nem történt semmi. Elviselhetetlennek érezte ezt az örökös semmit. Testvére jobban bírta az üres napokat, mert megromlott egészsége miatt úgysem tudott volna fizikai munkát végezni, de Lyra még mindig életerős volt, és nyughatatlan természete sem tette alkalmassá a tétlenségre. Néha azt kívánta bárcsak jönne már érte a halál; máskor azt fontolgatta, hogy vethetne véget unalmas, szomorú életének, de legbelül tudta, hogy nem halhat meg előbb, mint Vega, hiszen neki kell rá gondot viselnie, neki kell őt ellátnia.

Nem tudott aludni, hogy is tudott volna; nem volt fáradt, nem volt mitől az legyen. A kertben üldögéléstől nem lehet elfáradni, amint a tisztálkodástól sem, más dolga pedig nem lévén ugyan mitől tudna aludni éjjelente? Így csak feküdt, a függönytelen ablakon át bámulta a csillagokat és elmerült a régmúlt eseményeiben. Újra és újra felidézte ifjúságukat, amikor oly szerencsések voltak, hogy ugyanaz a férfi vette őket feleségül.

Lyra volt a gazdag kereskedő első felesége és addig suttogott a férje fülébe édes ígéreteket, amíg elérte, hogy három évvel később húga lett a második feleség. Micsoda boldogság volt! Újra együtt lehettek, beszélgettek, nevetgéltek álló nap, amint Lyra első kislányát etették, pelenkázták, így mire Vega szült, már rutinosan szoptatta, fürdette saját gyermekét.

Lyra újabb terhessége alatt együtt imádkoztak, hogy a harmadik gyermek fiú legyen, és imáik meghallgatásra találtak, de a kisded a harmadik hónap negyedik éjjelén örökre lehunyta gyönyörű sötét pilláit.

Lyra vigasztalhatatlan volt. Napokig zokogott, nem evett, nem aludt, majd mintha ereje végleg elhagyta volna, hónapokra mély levertség lett úrrá rajta. Utólag visszagondolva alig emlékezett ezekre a hónapokra. Rémlett neki, hogy kislánya simogatta, puszilgatta arcát, kezeit, hogy Vega nedves ronggyal törölgette testét és falatonként tömködte szájába az ételt, apró kortyokkal itatta. Jó testvér volt; nővére ápolása mellett sajátjával együtt gondoskodott az ő lányáról is.

Csak lassan tért magához a gyászból, lassan nyerte vissza erejét, szépségét, ám mosolya már soha többé nem lett olyan felhőtlen, mint fia halála előtt. Két évvel később újra viselős lett, rettegve várta a szülést. Fiút szeretett volna, hogy általa biztosítsa helyüket férjük házában, de félt, hogy ezt a fiát is elveszíti, mint az előzőt. Egy lány nagyobb eséllyel maradna életben, de tíz, húsz, száz lány sem ért annyit, mint az oly ritka fiúkból akár csak egy.

Terhessége vége felé, amikor már bármely napon készülni kellett a szülésre, már azt sem tudta, miért imádkozzon; fiúért vagy lányért. Azért fiút kicsit jobban szeretett volna. Tudta, hogy férje nagyon vágyik egy utódra, akinek idővel átadhatja üzletét, házát és minden vagyonát. Első fiuk elvesztése őt is megviselte, még ha nem is mutatta fájdalmát. Lyra mindig is kedvelte őt, de igazán akkor szerette meg, amikor a nász után a gyászban is egyesültek. A szíve szakadt meg, amikor második kislánya születése után alig két hónappal a férfi új asszonyt hozott a házhoz.

Az új feleség oly hamvas volt, akár a friss barackok a piacon. Hamar megfogant és kilenc hónapra rá gyönyörű, életerős fiúcskának adott életet. Férjük mérhetetlenül büszke és boldog volt. Éjjel–nappal őriztette a gyermek minden rezdülését. Amina, a harmadik feleség egy percre sem hagyta magára a csöppséget. Immár ő lett a legtiszteletreméltóbb feleség a házban. Lyrát és Vegát lányaikkal kiköltöztették a kerti lakba, ahol továbbra is jómódban élhettek, és férjük rendszeresen látogatta őket, sőt a nagy házban étkezhettek, de ezeket a félórákat leszámítva ki voltak rekesztve férjük életéből.

Lassan múló, hosszú évek következtek. Lányaik, Bora, Mira és Zora immár férjes asszonyok, és Amina fia is felnőtt férfiember. Lyra elméjében összefolynak az emlékek. Lányaik kiházasítása, elköltözése, férjük halála egybemosódik a hol napsütötte, hol esős vagy fagyos végtelenül unalmas napokkal és még magányosabb éjjelekkel.

Szerencséjükre új uruk hallgat Aminára, aki jóindulatúan biztosítja a nővérek helyét a házban. Azért ez mégiscsak kegyelemkenyér, tudják ezt mindannyian. A nő, aki írni – olvasni sem tud, és már a fogékony korból is kiöregedett a semminél is kevesebbet ér. Háztartásbeli, kinek szavazati joga sem a közjóról, sem saját életéről nem lehet. Dada vagy cseléd, ha megengedik neki, hogy hasznosan töltse napjait. És ha nem? A múlton merengve nézi önnön sorvadását, és bámulja a csillagos eget.

2305.

"… és az asszonyok, lévén írni – olvasni nem tudnak, így tudásuk a világ dolgairól nem lévén, tétessenek a mindenkori családfő uralma alá, mint a háztartás terményei, barmai és eszközei." [2305./27. tv.]