A. S. Field: Másvilág I. rész - A barlang

Felberregtek a takarodót jelző szirénák. Azt mondják, régen éles, vijjogó hangjuk volt, de mára csak rekedten zümmögnek. A hangjelzés után már senki nem mehet ki a folyosókra, kivéve a járőröket, akik kettesével sétálgatva felügyelnek a rendre.

Várok még egy ideig, hogy minden nesz elüljön és mindenki mély álomba merüljön, aztán a járőröket kicselezve elindulok új életem felé. Az alig világításban könnyű lesz kitérni előlük belapulva egy-egy homályos sarokba a sziklakiszögelések mögé. Attól nem félek, hogy észrevesznek, inkább amiatt reszketek, hogy ma éjjel hátra hagyok mindent, amit ismerek, ami eddig az életemet jelentette. Amennyiben életnek lehet nevezni, hogy az embert élve eltemetik a föld alá.

Hogy el ne aludjak, nem fekszem le, ülök a földre terített takarón, hátamat a kőnek döntve gondolkodom. Az eredeti terv nem az volt, hogy lelépek, de idővel elfogytak a maradás mellett szóló érvek. Miért maradnék itt, ahol nincs senkim és semmim? Bármi történjék velem ott, ahova készülök, csak jobb lehet, mint itt robotolni a homályban, porban és koszban nap nap után, míg harmincéves korom előtt én is meghalok, mint a többség, vagy megölöm magam, mint oly sokan. Egyedül Shira tartotta bennem a lelket, mindent csakis őmiatta tettem, de ő már sosem lesz a feleségem; nem tartozom neki többé semmivel. Az élet a kupola alá szorított barlangvárosban mindünket idő előtt felőröl, ahogy őt is.

Én épp csak húsz múltam az éves emlékeztető szerint, de úgy érzem, mintha száz lennék. Amióta az eszemet tudom, dolgozom. Itt csak öt évig tart a gyermekkor, azután mindenkinek adnak valamilyen feladatot. Eleinte söprögettem, szemetet szedtem a barlangfolyosókon, vagy üzeneteket hoztam-vittem a járatokban. Később, tízévesen már a kőfejtők kosarait cipeltem, akik a barlangokat bővítették új járatokat, termeket kialakítva. Az én dolgom volt, sok sorstársammal együtt, hogy a kivésett köveket kosarakban kihordjam a csillékhez, amiket az idősebb fiúk feltoltak a kupolaszintre, hogy tovább erősítsék velük a kupolát körül ölelő védőfalat, illetve a kupolaszinten levő főtéren, mely a gyülekezőhely ünnep- és törvénynapokon, építsenek belőlük egy újabb házat, újabb emeletet vagy teraszt valamelyik Előkelőnek, akik így élvezhették a nappalok áldását anélkül, hogy a kupolán kívülre mentek volna.

A kupola az ősök által még emberöltőkkel ezelőtt életre keltett Szellemtől védett, mely lezabálja a húst a csontokról, és még ennyi év után is fehérvért okoz. Nem mellesleg jó szolgálatot tesz a szörnyek ellen is, melyeket szintén a Szellem teremtett, mert nem mindenkit ölt meg a kint rekedtek közül; némelyeket csak átalakított, eltorzított. Kinézetük sokféle, de egy dolog közös bennük, az éhség. A kupolán kívül szinte csak kő, por és hamu van, ezért agresszívek és mindenre támadnak, ami mozog. Számuk csökkent az évek során, mert egymást sem kímélik, de azért még mindig akad belőlük bőven. Mi, akiknek ősei bejutottak a barlangba a Nagy Háború idején, szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy védett helyen élünk, és nem éhezünk.

Az utódnemzést szigorúan szabályozzák, nehogy túl sokan legyünk, mert a járatokat ugyan folyamatosan bővítjük, de étel csak korlátozottan áll rendelkezésre és az sem túl tápláló. A Tanítók szerint a Nagy Háború egyik oka is az volt, hogy túl sok emberre túl kevés étel és víz jutott, így most különösen vigyázni kell a megfelelő létszám fenntartására. A túl kevés ember sem jó, de a túl sok sem. Rémlik valami magyarázat a génekről, de ezt sosem értettem igazán és nem is nagyon érdekel. Hasonló okok miatt rendkívül szigorú energia- és vízkorlátozás van. Az ősöktől maradtak gépek, melyek még működnek, de újakat készíteni nem tudunk. Örülünk, hogy a meglévőket nagy keservesen karbantartjuk.

Tizenötévesen eldönthetjük, mit szeretnénk dolgozni életünk további részében. A választék nem túl bő. Lehet menni karbantartónak, akik a megmaradt és még működőképes gépeket üzemeltetik, javítják. Többek között ők felelősek a légszűrőkért, a világításért és a szinti kaját előállító berendezések állapotáért. Elmehetünk termelőnek a gombafarmokra. Ott vannak aztán a járőrök, akik a belső rendet őrzik; a védők, akik a szörnyektől óvják a kupolabejáratot; valamint a testőrök, akik az Előkelők mellé vannak beosztva. Ezek nem igazán életesélyes munkakörök. A fiúk gyakran cserélődnek ezeken a posztokon, mert időnként meg kell vívni a kinti szörnyekkel vagy a belső elégedetlenkedőkkel, akik megpróbálják kiszorítani az Előkelőket a kupolaszintről, esetleg több vagy jobb ételt, kevesebb munkaidőt vagy a heti egynél több szabadnapot követelnek.

Vannak még Gyógyítók és Sámánok, de őket kicsi gyerekkoruktól képezik hivatásukra, és csak Előkelő tölthet be ilyen magas posztot. Ezeket a munkákat, a Tanítókéval együtt, férfiak és nők is betölthetik, de a lányok többsége kézművesnek megy, és szőni, varrni tanul, esetleg kiválasztás útján dajkák lesznek.

A Tanács tagjai csak Előkelők lehetnek, és a Gyógyítók, Sámánok, Tanítók közül választják ki őket maguk a tagok. Szintén a Tanács dönt a Főtanácsos személyéről, akit természetesen csakis saját soraikból emelnek ki. Elvileg öt évig lehet pozícióban, de mivel ő a Főparancsnok is, aki rendelkezik a járőrök, védők, testőrök felett, így nem ritka az élethosszig tartó hatalom sem.

Végül ott vannak a kőfejtők, akik munkája közel olyan veszélyes, mint a védőké, mert állandóan a barlangok mélyén vannak, ahol folyamatosan port lélegeznek be, és bármikor rájuk omolhat egy új, feltáratlan járat. Ők és a fegyveresek kapják a legtöbb és legjobb minőségű szinti kaját, és heti két szabadnapjukkal szabadon rendelkezhetnek.

Én a plusz szabadnap és az étel miatt kőfejtőnek álltam. A kőhordás évei alatt már úgyis megszoktam a járatokban jönni-menni, és sok okosságot eltanultam az idősebbektől. Visszahúzódó természetemnek a barlangok magánya egyébként is jobban megfelelt, mint a fegyveresek kivagyisága; más munkára pedig úgysem volt esélyem, mert gyerekként nem választottak ki semmire. A kőfejtés monotonitása, a gépek zúgása az örökös sötétben, félhomályban szinte transzban tartott a munka során. Néha annyira belefeledkeztem ebbe az embert próbáló cselekvésbe, hogy szinte észrevétlen eltelt a munkaidő. Esténként holtfáradtan elvánszorogtam kétszer három méteres alvócellámba, ahol álomtalan ájulásban feküdtem a másnapi ébresztőig.

Ezeket a cellákat csak egy vékony ajtó választotta el a folyosótól és nem volt bennük semmi egy asztalon, széken és kőbe vájt polcon kívül. Aludni mindenki a földre terített többrétegű takarókra feküdt. Azt rebesgették, hogy az Előkelők ágyon alszanak és több rend ruhájukat szekrényekben tartják; sőt a leggazdagabbaknak tükör lóg a falon és könyveket tartanak polcokon, de ezt hittük is, meg nem is. A Nagy Háború idején mindenki a puszta létezéséért küzdött, hogyan vagy miért hurcoltak volna ide nagy erőfeszítések árán ilyen teljeséggel nélkülözhető, tehát felesleges holmikat. Nem is tudom, az Előkelőkön kívül tud-e valaki írni, olvasni; én nem ismerek senki ilyet.

Én, mint legtöbbünk, a szabadnapoknak éltem. Az volt a mindenem, amíg meg nem ismertem Shirát. Feltáratlan járatokban kóboroltam a föld rejtett kincsei után kutatva, melyek segítségével talán bekerülhettem volna az Előkelők közé, de persze nem volt szerencsém, sosem találtam semmit.

Néhanap kirándulók csoportjához szegődve védőruhában kimentem a kupolán kívülre. Ezeket az ellenőrzött, védők kísérte kiruccanásokat az elégedetlenkedők miatt szervezték, mert ők azzal lázították a barlanglakókat, hogy már lehetséges élni a kupolán kívül is, csak az Előkelők tartanak rabságban mindünket, hogy helyettük dolgozzunk. A kirándulásokon, bárki szabadon meggyőződhetett róla, hogy ez nem igaz. Kint, amíg a szem ellátott csak pusztaság és szürkeség volt. A levegőben por és hamu szállt, ami lerakódott a földre és rátapadt a védőruhákra. Sokan elájultak vagy pánikba estek, sokkot kaptak a szabad ég alatt, én viszont szerettem kint lenni, nézni a porfelhőn átsejlő napot és elképzelni, milyen lehetett régen, amikor fényesen ragyogott az égen.

Egyszer sikerült bekerülnöm egy éjszakai csoportba, amit a szörnyek miatt, melyek inkább sötétben mozogtak, csak havonta egyszer indítottak. Bár ne tettem volna! Onnantól nem volt maradásom a barlangokban, mert örökké kivágytam a szabadba, hogy a koromfekete égbolton bámulhassam a porfelhőn is áttűnő csillagok hideg, fehér fényét. A kupola szűrője, amit a nappalok gyilkos sugarai miatt működtetünk, leárnyékolja fényüket, de a kupolán kívül úgy ragyogtak, mint megannyi halvány drágakő a barlangok homályában és az Előkelők ékszereiben. Legalábbis úgy képzeltem, hogy olyanok lehetnek, mert kincseket még nem találtam, csak mások meséltek róluk, Előkelőt pedig még csak messziről láttam a főtéren ünnep- és törvénynapon.

Az éjszakai kirándulás után megkétszereztem erőmet, hogy találjak valamit a barlangokban, ami az Előkelők közé emelhetne, mert akkor a kupolaszinten élhetnék, ahonnan minden este láthatnám a csillagfényt. Minden napomat, még szabadnapjaimat is a vájatokban töltöttem. Még járatlan alagutakat, termeket fedeztem fel, tettem járhatóvá. A többi kőfejtő egyszerre csodált és utált, amiért mindegyiküknél több métert tettem lakhatóvá az emberek számára. Három év alatt élő legendává váltam, akit tizennyolcadik születési évében maga a Főtanácsos tüntetett ki a legjobbaknak járó Háromszöggel, mely a szorgalom, becsület, hűség jelképe, és csak kevesek mondhatják, hogy megkapták.

Az ünnepségen láttam meg Shirát, aki szépségével kiragyogott még az Előkelők tisztára mosott arcai közül is. Szemei, mint két drágakő, fogai pedig, mint a fénylő csillagok. Azonnal beleszerettem. Utólag nem is emlékeztem a kitüntetési ceremóniára, amire minden Előkelő és barlanglakó eljött a főtérre, mert csak őt bámultam egész idő alatt. Aludni sem tudtam, csak forgolódtam cellámban. Vérem forrt, bőröm feszült, hogy szinte fájt; izzadtam és vacogtam egyszerre. Már éjszakánként is a folyosókat jártam. Akkor tanultam meg nesztelenül lopakodni, sötét sarkokban mozdulatlanul meglapulni.

Bolyongásaim közepette mindig csak az zakatolt fejemben, hogyan juthatnék Shira közelébe, sőt hogyan vegyem feleségül. Akiket egy Sámán összeesketett, azok nagyobb, közös cellát kaptak, de mivel Shira az Előkelőkhöz tartozott, minden esélyünk meg lett volna egy saját lakra a kupolaszinten, ami felfoghatatlan kiváltság lett volna egy magamfajta árvának. Szüleimet megölte a fehérvér, nem volt családom, így ötéves koromig a kicsik közös termében éltem, azóta pedig ez a kétszer három méteres cella az otthonom, amit csak azért kaphattam meg, mert az előző fiú, egy védő, meghalt egy kirándulás során. Kőbe vájt polcomon még mindig ott vannak a kis kövek, kavicsok és apró edénykében a fekete homok, amiket a kupolán kívül gyűjtött.

Míg éjjelente csendben osontam a folyosókon, nappal szabadon mozoghattam, hiszen viseltem a Háromszöget, a járőrök nem állítottak meg sehol, hogy helyemre küldjenek dolgozni. A távoli, még lakatlan, feltáratlan járatokban nem mászkált senki, mert amíg egy új alagútszakasz nem lett biztonságosnak nyilvánítva, addig tabunak számított, senki nem tehette be a lábát a kőfejtők vezetőin kívül.

Hosszú ideje bolyongtam már kincseket keresve és próbálva elfeledni Shira gyönyörű arcát és kislányos termetét, amikor egy szűk járatra bukkantam. Alig volt akkora, hogy négykézláb haladjak benne, aztán újra kiszélesedett, hogy görnyedten járni tudtam. Egy helyen annyira összeszűkült, hogy elgondolkodtam a visszaforduláson, de valami erő vagy érzés hívott, csalogatott előre, ezért tovább szuszakoltam magam könyökömmel húzva, cipőm orrával tolva sovány testemet. Szerencsére csak rövid szakasz volt ilyen szűk, hamarosan újra térden araszolhattam előre, de már nem tudtam volna megmondani, mióta mászok a járatban; teljesen elvesztettem időérzékemet.

Kezdett elönteni a félelem, hogy beszorulok, és megfulladok. Agyamat egyre inkább beborította a pánik, és már halálos rettegésben, levegő után kapkodva, zihálva és verejtékezve, alig haladva vergődtem az üregben. Amikor szinte már megbénított a félelem, józan eszem maradékával érzékeltem, hogy tágul körülöttem a tér, és sokkal könnyebben lélegzem. Végre fel tudtam állni, és kinyújtóztattam görcsbe merevedő tagjaimat, verítékkel borított hátamat; de alig pár lépés után a levegő hirtelen sűrűvé vált körülöttem, szinte tapintható lett. Kezemet előre nyújtva botorkáltam fejlámpám egyre gyengülő fényénél, ám a láthatatlan massza oly hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött, és szinte kibuktam belőle, mint egy képlékeny falból. A levegő teljesen más volt, mint a járatokban vagy a barlangvárosban. Nem tudtam volna megmondani, mitől furcsa, de még sosem éreztem ilyennek.

A járat kanyargóssá és meredekké vált, de elágazások nem voltak benne, így nem kellett a jelek kirakásával bajlódnom. A kaptató eléggé megviselt, kapkodtam a levegőt, mintha kevés lenne belőle. Úgy érzékeltem, mintha ritkulna a sötétség is. Kikapcsoltam alig pislákoló lámpámat, és akkor megláttam a fényt a távolban. Alig látszott, mégis határozottan ott volt. Nem is a fényt láttam, inkább csak tükröződését a falon. El sem tudtam képzelni, mi lehet az. Vajon veszély vagy sem? Még soha senki nem talált a kupolaszintre vezető kijáraton kívül másik felszíni szakaszt. Terjedtek legendák más barlangvárosok létezéséről, de ezeket senki nem igazán hitte el; és most itt állok, és fényt látok egy eddig feltáratlan járatban.

A félelem és izgalom kettős borzongása futkosott gerincemen, szám kiszáradt, szívem hevesen vert, míg testem izmai pattanásig feszültek. Ha találok másik kijáratot vagy barlangot emberekkel, akik ott élnek, biztosan bekerülök az Igazak Társaságába, ahova csak a legnagyobbak kerülhettek, vagy legalább a Hősök Csapatába, akik valami erőn felüli teljesítményt tudtak nyújtani, mint Aiden, aki alig huszonegy évesen élete árán megmentette az egész kupolát és ezzel a barlangváros lakóit a Nagy Támadáskor; és akkor biztosan feleségül vehetem Shirát. Feltéve, ha túlélem ezt a kalandot. Viszont ha meghalok, eltűntnek nyilvánítanak, és máris kiutalják a cellámat egy másik fiúnak, Shira pedig soha meg sem tudja, hogy léteztem.

Leguggolva füleltem, de semmi neszt nem hallottam. Óvatosan haladtam előre, minden lépésemre gondosan ügyelve, nehogy zajt üssek, lábamat törjem, vagy aknába essek. Egy idő után már ki tudtam venni a barlang falát, ami nagyjából két méter magas és ugyanolyan széles lehetett. Falai a padlóval és a mennyezettel együtt teljesen simák voltak. Sosem láttam még ilyen szépen megmunkált járatot. Mi az ósdi gépekkel, ha megfeszülünk, sem tudunk soha ilyen sima felületeket kialakítani. Tenyeremmel végig simítottam a felszínét, és sehol nem éreztem rücsköt, gödröt vagy kiszögellést.

Folyamatosan felfelé haladtam, combizmaim sajogtak, vádlim égett, torkom már teljesen kiszáradt, hogy nyelni is alig tudtam. A fény egyre erősödött, miközben azon gondolkodtam, mitől más a levegő, mi lenne rá a jó szó, hogy otthon majd le tudjam írni, amikor beszámolok a Tanácsnak felfedezésemről. Szememet megigézve meresztettem a fénybe, mely már erősebb volt, mint a kupolán kívüli nappali sugarak. Olyan vakítóan éles volt, hogy a barlang kijáratától pár méterre be kellett hunynom a szemem, mert féltem, megvakulok erejétől.

Sokáig kucorogtam a járat szájánál csukott szemmel mozdulatlanul a falhoz lapulva, szinte eggyé válva a hűvös kövekkel. Féltem kinyitni a szemem. Féltem a fénytől és féltem attól, amit látni fogok, bár fogalmam sem volt, mi lesz az. Arcomon fényt és kellemes meleget éreztem, bőrömön könnyű légfuvallat játszott. Sosem hallott, ismeretlen, idegen hangokat, neszeket hallottam. Végül összeszedtem minden bátorságom, és lassan, óvatosan felemeltem pilláimat.

A látvány teljesen letaglózott. Amit láttam, nem bírtam felfogni, mert nem voltak rá szavaim, érzéseim; nem volt hozzá tudásom, tapasztalatom. Sűrűn pislogtam, verejtékeztem, tagjaim dermedtségbe meredtek, zihálva kapkodtam a másmilyen levegőt. Nem tudtam mozdulni, elfutni, pedig agyam folyamatosan azt üvöltötte, hogy fuss, rohanj, menekülj; de az első döbbenet múltával már nem csak a félelem bénultsága tartott vissza.

Az ősi emberi kíváncsiság, mi létünkből fakad akadályozta lábaimat a futásban, és igen, Shira mosolygós arca, melyre csak úgy lehet esélyem, ha legyőzöm félelmemet, és bátor leszek. Ott és akkor, a vakító fényben a sima kövön kucorogva eldöntöttem, hogy vagy Shira és egy új élet, vagy a halál; és lassan, erőnek erejével, minden lélekjelenlétemet összeszedve kiegyenesedtem, és tágra nyitottam szemem, hogy emelt fővel befogadjam a csodát, melyet még sosem láttam élőben, csak halvány mását gyerekkoromban a dajkák vetítette megkopott diákon, és amit úgy hívunk, szép.

Agyam lassan összekapcsolta a szemem elé tárult valóságot a régi képekhez kötött szavakkal, melyekre már alig emlékeztem. Fény, kék, zöld, fa, levél, virág, madár, erdő. Csak álltam, és képtelen voltam betelni a látvánnyal. Könnyeim sós árkot rajzoltak arcomra. Hiszen igaz minden a dajkák meséiből, a Tanítók történeteiből, a diaképekből, a mindenki által kinevetett legendákból. Minden igaz. Létezik a régi világ, és szebb, mint gondoltuk volna.

Az ég nem szürke, hanem kék. A nappali sugár nem kegyetlen gyilkos, hanem aranyló meleg simogatás a bőrömön. Léteznek fák zöld levelekkel, színes virágokkal. Fák, ameddig a szem ellát. Végtelen sok, egymásba fonódó zöld és sok más szín, és a fák között hatalmas, tarka madarak. Még sosem láttam élő madarat. Káprázatosak. Tudom, hogy tolluk van és csőrük, de látni ennyi elevenséget, ennyi életerőt, még sosem láttam. Tolluk hosszú és színes, csőrük nagy és horgas. Repkednek a fák között, vagy csőrükkel, lábukkal kapaszkodva másznak rajtuk.

Áhítattal léptem ki a barlangból. Nem tudhattam ér-e sugárzás, vannak-e szörnyek, de nem is érdekelt. Sőt, az ámulattól ezek a nálunk mindennapos veszélyek eszembe sem jutottak. Mélyen beszívtam a levegőt, és egyszeriben rájöttem, mitől más. Nincs benne por és hamu. Tiszta. Kezemmel megsimogattam a fák érdes kérgét, a mélyzöld leveleket, beletúrtam a porhanyós talajba. Nem szikla, kő vagy kavics, nem por és hamu, hanem omlós, zsíros tapintású föld, melyről tanultam, hogy ebben termesztettek növényt az ősök. Számba vettem, ízlelgettem. Érdekes íz, ami egyszerre savanyú, keserű és édes, kicsit dohos. Újra meg újra beletúrtam. Ujjaim között apró lények, pici, keskeny és hosszú testek sok lábbal vagy anélkül. A madarak fölém gyűltek, a fákon ülve forgatták szép kis fejüket, de nem ellenségesen, inkább ugyanolyan kíváncsian, mint én.

Estig maradtam, hogy láthassam a csillagokat. Itt még annál is szebbek, ragyogóbbak, mint amilyenek nálunk a kupolán kívül. Itt. Nálunk. Fogalmam sem volt, hol van az itt. A szónak megszűnt értelme lenni, mert el sem tudtam képzelni, hol vagyok. Ez itt a régi világ? De hogyan létezhet? Vagy eljutottam Túlba anélkül, hogy észrevettem volna? Testem beszorulva fekszik a szűk járatban, ahol megfulladtam? Minden oly valóságosnak tűnt, hiszen mindent meg tudtam érinteni; mindennek szaga, íze volt. Kupolát nem láttam, tehát ez itt biztos nem egy másik barlangváros főtere. Sem házak, sem emberek, sem bűz és piszok, csak a tiszta, gyönyörű és életteli Itt tárult elém. Ezt Shirának is látnia kell. Ó, Shira. Hogy fog csodálkozni. Szemei majd tágra nyílnak, és ragyognak, mint fent a csillagok.

Nem mertem tovább maradni, hátha itt is élnek éhes szörnyek, így elindultam vissza. Kiéhezve, szomjúságtól tikkadtan roskadtam össze cellámban, s két napig aludtam egyhuzamban. Mindenkinek azt mondtam, hogy beszorultam egy üregbe, ahonnan alig bírtam kimászni. A barlangszakaszt veszélyesnek nyilvánítottam, lezártam, amit mindenki elfogadott, hiszen viselem a Háromszöget.

Hónapokon át jártam a Zöld Világba, méterről méterre fedeztem fel csodáit, és ahogy teltek a napok és hetek, egyre kevésbé akartam megosztani mindenkivel. Sokat töprengtem a Tanítók történetein, hogy őseink lemészárolták az állatokat, kiszipolyozták a földeket, végül egymást sem kímélve gyilkos sugarakkal felégettek mindent, mert mohók és kapzsik voltak, mind többet és többet akartak, nem törődve a következményekkel. Lehet, nem csak őseink voltak ilyenek, hanem talán bennünk is ott szunnyad önpusztító hajlamunk; a gyilkos düh, hogy elpusztítsunk mindent magunk körül akkor is, ha ez saját halálunkat is okozza.

Végül arra jutottam, hogy csak Shirát hozom ide, senki mást. Csak még azt kellett kitalálnom, hogyan juthatnék a közelébe, hogy beszéljek vele. Reméltem, hinni fog nekem és leginkább, hogy nem fog elárulni, ha én kedvéért elárultam a Háromszöget, amit galléromon viselek. Órákig álmodoztam a kék égbolt alatt, hogy itt élünk kettesben, és kéz a kézben sétálunk bámulva egymást a madarakkal.

Mind messzebb merészkedtem a barlangtól jeleket hagyva a visszaúthoz. Egyik kirándulásom során eljutottam egy bővizű patakhoz. Hihetetlen, hogy létezik ennyi víz, és hogy fut, rohan, láthatóan határozott céllal tart valahova. Találtam egy lejtős részt, ahol a part kiszélesedett és lemehettem a vidáman csörgedező vízhez. Megmostam benne kezem és arcom. Most én is mosdott arcú vagyok, mint az Előkelők, mint Shira.

Sokáig bámultam vonásaimat a víztükörben, mit sok éve láttam utoljára. Otthon nincs tükröm, ahogy másoknak sincs, csak a Tanítók házában nézheti meg magát, aki időpontot kér. Végigsimítottam alig párcentis hajamon, rövidre nyírt, ritkás szakállamon, melyből még csöpögött a víz. Szemem kék, mint az ég, fogaim fehérek, mint a kavicsok a vízparton. Orrom egyenes, arcélem határozott. Fiatal fiúarc koravén, komoly nézéssel. Shirára gondoltam, hogy mosolyogni tudjak, de mintha nem is önmagamat látnám; a fásult, befelé figyelő tekintet a sajátom.

Hirtelen ötlettel ledobtam mocskos, szakadt ruháimat, és pucéran begyalogoltam a vízbe, mely hullámzón táncolt testem körül. Leguggoltam, hogy egészen ellepjen. Lélegzetem is elállt olyan hideg volt, de életemben először tiszta voltam tetőtől talpig. Nem volt kedvem visszavenni undorító ruháimat, így azokat is megmártottam, és nyomkodtam őket egészen addig, míg a víz koszos volt körülöttük, aztán kiterítettem mindet a napmeleg kövekre. Napmeleg. Ezt a szót akkor találtam ki. Sok mindenre nincs szavam, de minden nagyon tetszik.

Feküdtem a víz mellett, halk neszezése álomba ringatott. Hirtelen riadtam. A levegő lehűlt, besötétedett, de nem éjszaka lett, nem láttam a csillagokat. Gyorsan kapkodtam magamra ruháimat, indultam vissza a barlanghoz, de nem értem oda időben. Eső. Erről tanultunk. Radioaktív eső, mely egyenlő a halállal. Rettegve rohantam, de esélyem sem volt, olyan erővel esett, hogy alig láttam, alig bírtam lélegezni. A föld síkossá vált talpam alatt, többször elestem, míg a fák alá értem, ahol teljesen kifulladva leültem, hiszen már úgyis mindegy volt. Annyi eső hullott rám, amennyitől százan is meghaltak volna.

Így ültem estig, amíg rájöttem, hogy nem azonnal halok meg. A barlang mélyére húzódva, dideregve, és rettegve várakoztam másnapig, hogy megszáradjak, nehogy vizes rongyaim kérdéseket ébresszenek a többiekben. Csodálkoztam, hogy még élek. Éjjel borzalmas ordítást hallottam és valamiféle dörmögő, prüszkölő hangokat, mely kizárt, hogy embertől vagy madártól származott.

Két napig tartott összetákolnom egy csuklyás kabátot, mely leér a bokámig. Öt adag szinti kajáért sikerült szereznem egy elég jó magasszárú cipőt. Többé nem lephet meg az eső. Legnagyobb ámulatomra még mindig élek, és betegség tüneteit sem látom vagy érzem magamon, csak borzalmasan lefogytam, mert hónapok óta alig eszek, hiszen nem is vagyok a barlangvárosban.

Függő lettem. Mindig odaát akartam lenni, a barlangban többé nem bírtam létezni. Fuldokoltam. Sóvárogtam. Alig aludtam, alig dolgoztam. Mindig csak ott akartam lenni abban a csodálatos Zöld Világban, ahol egyszer csak megláttam őt.

Teljesen meztelenül állt az esőben, arcát és karját mosolyogva az ég felé nyújtotta. Dermedten álltam a fák között, az eső sűrűn dobolt csuklyás fejemen. Egy nő, aki mit sem tud a gyilkos esőről. A tény, hogy láthatóan önfeledten élvezte az esőt, és hogy mindezt teljesen pucéran tette, több mindenen elgondolkodtatott. Először is, az eső talán mégsem öl meg, legalábbis itt, a Zöld Világban nem. Másodszor, hogy itt is élnek emberek, tehát jó lesz vigyázni, amíg kiderül, kedvesek vagy sem; bár az éjszakai prüszkölő, ordítozó lény óta mindig hoztam magammal egy kalapácsot, biztos, ami biztos alapon, pedig mélyen elkeserített, hogy fegyverrel járok a szép Zöld Világban, mint egykor őseink a miénkben.

Végül, de nem utolsó sorban az is eszembe ötlött, hogy talán mégsem Shira a legszebb lány a világon. Otthon, a barlangvárosban gyönyörűnek számított, de emellett a nő mellett csak szürke egér lett volna, hiába volt kimosdott arca. A mi bőrünk teljesen fehér, sőt szürkésfehér, mint hamu a földön. Testünk sovány, karunk és lábunk vékony, inas, arcunk pedig sápadt, piszkos és beesett. Hajunk rövid és állandóan porlepte, melyet sokan, az Előkelőket kivéve, teljesen leborotválják, még a lányok is, hogy ne legyenek tetvesek.

Ezelőtt még sosem láttam meztelen nőt, de kétlem, hogy az otthoni csenevész lánykatestekhez olyan keblek tartoznának az ócska ruhák alatt, mint amilyenek ennek a nőnek voltak. Alacsony volt és vékony, mégis életerősebbnek tűnt bárkinél, akit eddig láttam. Válla, karja, csípője kerek, hasa lapos, melle telt és feszes; bőre aranyló borostyánszínű. Teljes felsőteste tele volt rajzolva sosem látott ábrákkal. Arca széles, kissé lapos, orra enyhén horgas, mint a madarak csőre. Vonásai idegennek tűntek a mi arcunkhoz képest, mégis ahogy mosolyogva az égre emelte fejét, szépnek láttam. Hosszú, fekete haja derekára omlott, s én ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megsimogassam, és felváltva bámultam peckes kis bimbóit és fekete szőrrel borított ágyékát.

Egész nap őt figyeltem rejtekemből, fel sem tűnt, hogy az eső már rég elállt. Úgy tűnt, semmi dolga, csak madarak tollát szedegette a földről, és kavicsokat gyűjtött a sekély vízben. Később ruhákat mosott, majd megfürdött, végül felvette egyszerű, ujjatlan ruháját, és egy dalt énekelve besétált a fák közé.

Még sosem láttam ilyen különös szépséget és nyugodt elégedettséget, mint amit ez a vadidegen, tőlünk teljesen eltérő ember árasztott magából. Persze még soha semmit nem láttam ezelőtt, amiket itt tapasztaltam, de ez a nő… énekelt. Nálunk mindenki boldogtalan, fásult, piszkos, és soha, de soha nem énekel senki munka közben. Dalokat csak a kötelező ünnepeken, megemlékezéseken énekelgetünk a főtéren, mert akkor muszáj, elvégre ott áll az emelvényen az egész Tanács a Főtanácsossal az élen, és az Előkelők mellett ott posztolnak a járőrök és testőrök. Olyankor senki nem mer nem énekelni; de munka közben…

Értetlenül ücsörögtem sötétedésig, megvárva barátaimat, a csillagokat, aztán visszasétáltam a barlanghoz. Próbáltam énekelni, de reszketeg hangom idegenül csengett a zöld fák sűrűjében, és egyébként sem ismerek dalokat a néhány kötelezőn kívül, melyek még annyira sem illenek ide, mint jómagam, így csak igyekeztem kipréselni magamból valami dallamtalan zümmögést.

Csak hetente egyszer jött el a vízhez ruhákat mosni, tollakat gyűjteni. Néha más nők is jöttek vele, akik ugyanolyan szépek voltak, mint ő. Még az idősebbek is egyenes tartásúak, széphajúak voltak. Időnként a gyerekeiket is elhozták magukkal, de férfiakat sosem láttam velük, pedig kell, hogy legyenek, ha vannak kicsik. Munka közben mind mosolyogtak, énekeltek; a gyerekek pacskoltak a vízben. A pacskolás szót is most találtam ki, mint a napmeleget. Teljesen természetes módon vetkőztek egymás előtt meztelenre, felfedve bájaikat és telerajzolt bőrüket.

Egy nap úgy döntöttem, követem őket. A víz nem volt mély, csípőmig sem ért, ahogy átgázoltam rajta. Nem sokat kellett menni otthonukig, csak rövid sétára laktak a víztől. Hatalmas síkság terült el a fák között, melynek szélein kicsi és egyszerű fából készített, közepén pedig hatalmas kőből épített házak álltak. Felmásztam egy fára, hogy jobban körül nézhessek, de azért eltakarjanak a levelek, és szám is tátva maradt az elém táruló csodálatos látványtól.

A tisztás közepén álló hatalmas házhoz rengeteg lépcsőn kellett felmenni. Olyan volt az egész épület, mint egy hatalmas háromszög, aminek levágták a csúcsát, hogy oda építsék a házat. Arra gondoltam, biztos ott lakik a Főtanácsosuk, mert a miénk is a kupolaszint legmagasabb emelvényén él családjával. Voltak körülötte még hasonló, lépcsősoron megközelíthető, szögletes kőházak, de egyik sem volt olyan magas, mint ez az egy. A lépcsőkön, ajtófélfákon szinte minden talpalatnyi hely díszítve volt faragásokkal, szobrokkal, de ilyen messziről nem tudtam kivenni, mit ábrázolnak. A házakat kővel kirakott széles utak kötötték össze.

Sok ember jött-ment mindenfelé, mintha mindenkinek a tisztás távolabbi pontján lett volna dolga, mint ahol éppen volt. Végre láttam férfiakat is, akik nem sokkal voltak magasabbak a nőknél, de válluk és mellkasuk széles, izmos volt, amilyen otthon senkinek nincs. Arcuk ugyanolyan szép, mint a nőké. Álluk határozott, orruk horgas, pillantásuk büszke. Ők is hosszú hajat viseltek, melyet koromfekete fonatként hordanak fejük körül, vagy összekötik, mint a nők; és az ő borostyánszínű bőrük is tele volt rajzokkal.

Mindenki hosszabb, rövidebb ujjatlan ruhát viselt vagy félmeztelen volt. Legnagyobb ámulatomra még nők is járkáltak fedetlen kebellel, ami mindennapos lehetett, mert láthatóan sem őket, sem a férfiakat nem zavarta. A gyerekeknek csak egy kis rongy takarta ágyékát. Hajukba mind madarak tollát, színpompás virágokat tűztek, karjukon és lábukon, sőt nyakukon is karikákat viseltek.

Csodaszépnek láttam őket. Mind büszkén, emelt fővel jártak, gyakran megálltak beszélgetni, főleg a nők, és mind mosolyogtak egymásra. A gyerekek szaladgáltak, és hangosan nevettek. Még sosem láttam hangosan nevetgélő, vidáman futkározó gyerekeket. Nálunk a kicsik csendesen, lehajtott fejjel teszik a dolgukat, végzik a számukra kijelölt munkát. Az ittenieknek láthatóan semmi dolguk vagy gondjuk nem volt.

Ezután rendszeresen leskelődtem különböző fákról körbejárva az egész tisztást. Tanulmányoztam lényüket, életüket, de nem találtam semmi magyarázatot arra, hogy létezhet ennyi életerő és szépség a mi nyomorult tengődésünk mellett. Hogyan lehet itt a Zöld Világban ennyi fa, ennyi víz és madár; hogyan lehet kék az ég, tiszta a levegő, porhanyós a talaj. Mindez oly erős ellentétben állt otthonommal, mint a borostyánbőrűek egészséges külseje és vidám elégedettsége népem állandó keserűségével, lehorgasztott fejével, vézna és fehér testével.

A rejtély, melyre a választ még most sem tudom, olyannyira lekötötte elmémet, hogy otthoni munkámat szinte teljesen elhanyagoltam. Épp csak átadtam néhanap a kőfejtőknek egy rövid szakaszt a barlangokban, lehetőleg minél távolabb az én járatomtól. Egyre kevésbé akaródzott szólnom felfedezésemről a Tanácsnak. Minél tovább néztem a borostyánbőrű embereket, annál inkább úgy éreztem, népeink nem illenek össze. Nem feledkeztem meg azonban Shiráról, és szép kis tervet ötlöttem ki meghódítására.

Kifigyeltem, hogy a feketehajúak, akiket Szépek Népének neveztem, növényeket termesztenek a földben, mint őseink. Rengeteg volt nekik egy hosszúkás, sárga növényből, ami magas, kemény szár tetején nőtt és sötét magokból, melyekből valami módon innivalót készítettek. Elhatároztam, hogy szerzek a magokból, hogy mi is termeszthessük őket, és jusson étel bőven mindenkinek. Nem mellesleg pedig abban reménykedtem, hogy mint a barlanglakók megmentője, hős leszek, és megkérhetem Shira kezét.

Elhatározásomat tett követte, és egy erdőszéli kis faházból sikerült kisebb batyu sárga és sötét magot szereznem. Igaz, végrehajtás közben volt egy kis fennakadás, amit talán égkék szememnek köszönhetően, szerencsésen megúsztam, és végül sikerrel jártam, így most a magok itt várják sorsukat kis cellámban a takarók alá rejtve.

Egyre kevésbé akartam Shirával a kupolaszinten élni, sokkal inkább magammal akartam vinni őt a Zöld Világba, hogy fürödjünk a vízben, és gyermekeink hangosan kacagva szaladgáljanak körülöttünk. Arra még gondolni sem mertem, hogy szerelmem esetleg szóba sem akar állni velem, elvégre nem ismertük egymást, alig néhányszor láttam ünnepnapokon, akkor is csak messziről. Ahogy ott állt a többi Előkelő között megmosva és mosolyogva, felemelt állal, vállig érő haja összekötve, szép volt, de szépségében, mosolyában szomorúság és elveszettség bujkált. Legnagyobb megdöbbenésemre arcát egyre gyakrabban szorította ki álmaimból a fekete hajú nő képe, amint az esőben állva, mosolyogva felém int, mintha magához hívna.

Épp huszadik évembe léptem, amikor pletykákból megtudtam, hogy Shira, életének tizenhatodik évében eltávozott a Túlba. A fehérvér vitte át a fénybe és szabadságba, mint szüleimet is. Hetekre gyászba süllyedtem. Betegnek mondtam magam, és nem dolgoztam, amin valójában senki nem csodálkozott, mert időről időre sokunknál előfordult ilyesmi. A Gyógyítók szerint a barlang miatt van. A sötétség és bezártság a monoton munkával és a cél nélküli, reménytelen mindennapokkal szövetkezve kikezdi az embert, hogy idő előtt a Túlba juttassa. Sokan önként mennek oda, mert a Sámánok tanítása szerint a Túl napfényes, ahol mindenki a szabad ég alatt élhet szörnyek és munkanapok nélkül.

Napokig kóboroltam a barlang járataiban. Nem akartam a Túlba jutni, de nem tudtam, mit kezdhetnék a Zöld Világban Shira nélkül. A bánat és reményvesztettség annyira maga alá temetett, hogy eltévedtem, mert elfelejtettem kirakni az útjelzőket az elágazásoknál. Elvesztettem tájékozódási képességemet és időérzékemet, már nem is tudtam, mióta kuporogtam a földön a keserűség nyálát forgatva számban. Elaludtam vagy sem, de egyszer csak a fekete hajú nő mosolyogva nyújtott felém egy kis tálkát, benne sötét folyadékkal. Ivott belőle, majd intett, hogy én is tegyek így. Az ital sűrű volt és mindenféle ízű. Egyszerre volt keserű, édes és még sok minden más, amire nem volt szavam. Mohón nyeltem, egy része kifolyt szám sarkán, ragacsos lett tőle arcom, kezem. Melegség áradt szét gyomromban, erő járta át testemet.

Nehezen ocsúdtam fel, még az álomtól kábán meredtem a sötétbe, mely körül folyt csendjével és reménytelenségével. Ám hirtelen ébren is éreztem gyomromban a melegséget, számban a leírhatatlan ízeket, és elöntött a tettvágy, az élni akarás. Már teljes bizonyossággal tudtam, mit fogok tenni, ha vissza tudok keveredni az ismert járatokba.

Hevesen dobogó szívvel indultam útnak, amerre ösztönöm vezetett. Nem tudom, meddig bolyongtam elcsigázottan, de Életünk Őre, a mi Legfőbb Védelmezőnk tervezett velem, mert vakon botorkáló lépteimet visszavezette a barlangváros már feltárt járatai felé, ahol az első kihelyezett jelnél hosszan görnyedve rebegtem hálát nyomorult életemért, amit húsz évem alatt most először komolyan is gondoltam.

Cellámba érve ettem, és aludtam, hogy összeszedjem erőm és bátorságom nagy elhatározásomhoz, miszerint örökre elhagyom népem és otthonom. Tervem szerint a magokat itt hagyom cellámban, hogy megtalálják, és reményeim szerint, felhasználják. Remélem, elszaporodik, és bőven jut belőlük mindenkinek, hogy soha többé senkinek ne kelljen éheznie, vagy azt a borzalmas, se íze, se bűze, ételnek csúfolt szinti kaját ennie.

Nem adom át személyesen a Tanácsnak szerzeményemet, mert meg kellene mondanom, hol találtam, és ezt akár kínzással is kiszednék belőlem. Nem áll szándékomban elárulni a Zöld Világot még úgy sem, hogy ezzel elárulok mindent, amit a Tanácstól kapott Háromszög jelent, és elárulom saját népemet és otthonomat. Az érzés, hogy népeink nem tudnának békében élni, egyre erősebb bennem. Nem tudom megmagyarázni, vagy okát megmondani, de ahogy bíztam ösztöneimben a járatban mászva, amikor először tettem meg az oda vezető utat, úgy most is bízom megérzésemben, hogy meg kell őriznem a borostyánbőrűek titkát.

Mindent előkészítettem, így már csak a végrehajtás maradt, s ezzel lezárul életem egy korszaka, hogy új kezdődjön egy ismeretlen földön. Hetekig hordtam az innen-onnan összeszedett kőtörmeléket a két világot összekötő járat bejáratához, s írtam egy táblát omlásveszély felirattal. A járatot már befalaztam, épp csak akkora nyílást hagyva, melyen átfér lesoványodott testem, s amit utólag, belülről majd szintén eltorlaszolok, örökre elzárva ezzel népemet a jobb élet reményétől, s magamat a nyugodt lelkiismerettől, melyben, mint árulónak, már soha többé nem lesz részem.

Most pedig itt ülök a földre terített takarón, hátamat a kőnek döntve várom, hogy a járőr léptei elhalkuljanak, én pedig végleg átmenjek a fényes, Zöld Világba, ahol ott vár rám ő, aki rajta kapott a lopáson, mégsem árult el, hanem meleg, mélybarna tekintetét égkék szemembe fúrva megsimogatta arcomat, és mosolyogva tartotta elém a tálkát, ajkaival különös, ismeretlen szót formálva: sokoatl.

(folyt. köv.)