A. S. Field: Másvilág II. - Tolvajok

Zora leállította a kis egyszemélyes kőfejtő motorját, és a reflektorral bevilágított a sötét folyosóba. Maximumra állította a fényerőt, majd kiszállt a vezetőfülkéből, és óvatosan kerülgetve a törmeléket beljebb sétált. Elment egészen a fénycsóva végéig, de nem talált semmilyen omlásveszélyre utaló jelet, annak ellenére, hogy a befalazott járatra ezzel a felirattal tettek ki táblát évekkel ezelőtt.

Sok hetet és hónapot töltött a régen veszélyesnek ítélt, és lezárt alagutak megnyitásával, és átvizsgálásával. Kereste azt az egy bizonyosat, amelyen át, hite szerint, Lukas a magokat megszerezte. Persze ezt mindenki előtt titokban tartotta; még apja, a Főtanácsos sem tudott valódi indítékáról, így csak a fejét csóválta, hogy egyetlen lánya Előkelő vére ellenére munkát vállalt a barlangvárosban.

Kiváltságos volt; a legfelső kaszt legmagasabb rangú tagjának családjába tartozott, de két fivérével ellentétben, őt nem vonzotta a semmittevés, sőt, mondhatni örökmozgónak számított, s ezzel agyon idegesítette melankolikus édesanyját, így inkább lekötötte duzzadó energiáját és tettrekészségét.

Apja révén bármilyen felszereléshez hozzá jutott, és mindenhova bejárása volt a mára kissé zsúfolttá vált barlangrendszerben. Saját lakrészt is kapott a munkások szárnyában, és ez megváltoztatta gondolkodását, s mint később rájött, egész életét, mert az önállósággal feladatot is kapott; ő legalábbis meg volt róla győződve, hogy szent küldetése megtalálni Lukas járatát.

Szerinte már az sem volt véletlen, hogy éppen az évekkel ezelőtt eltűnt fiú szobáját kapta meg, és ettől a gondolattól nem tudta eltéríteni az sem, hogy a szoba azért állt üresen, mert senki nem mert benne lakni, miután megtalálták az ismeretlen eredetű magokat a takarók alatt. Féltek a sugárzástól, fertőzéstől; a kinti lét tabuja lepecsételte az ajtót, míg megérkezett Zora, és éppen nem volt másik üres lakrész, amit neki adhattak volna, s ő kegyesen intett, hogy megfelel neki a szűk cella.

Eleinte lelkesen bővítette a járatokat a többi kőfejtővel, ám a gondolat, mely kicsírázott elméjében hamar utat talált a megoldáshoz. Mindennek utána járt; addig nyüstölte apját, míg kiszedte belőle Lukas történetének minden részletét. A kevéske adatmorzsa, mely rendelkezésére állt, számára egyértelműen azt jelentette, hogy a Tanács hatalmas hibát követett el, amikor nem járt végére a magok eredetének. Apja szerint a magokat, szigorúan lezárt laborokban megvizsgálták, majd miután felismerték, hogy rég elfeledett élelmiszerek magjai, igyekeztek növekedésre bírni őket, de kudarcot vallottak. Némelyik ugyan kicsírázott, de néhány nap után mégis elhaltak, s egy idő után már nem volt több, mellyel próbát tehettek volna, s így a lehetőség elillant, mintha sosem létezett volna.

Zora meggyőződése, miszerint Lukas kint járt, és kintről hozta a magokat, apját elborzasztotta, s egyszersmind teljesen lehangolta, mert lánya ötlete akkora képtelenség volt szemében, hogy könyörögve kérte, ne beszéljen róla senkinek, ne hozzon szégyent fejükre, s mi még rosszabb, ne zárassa magát az elmeháborodottak részlegébe.

A kinti világtól való rettegés az emberöltők alatt erős tabuvá érett, melyről szinte még suttogni is féltek. Már rég nem szerveztek kirándulásokat a kupolán kívülre, már rég leszoktak a csillagok fürkészéséről, s talán ő volt az egyetlen, ki lelkében sóvárgott egy ismeretlen álomvilág után, melyben fénylő nappalok és koromsötét éjek váltják egymást, s szabadon járnak, friss levegőt szívnak az emberek.

Elhatározását hamar tett követte, s apja talán még örült is, hogy hóbortja elválasztja lányát a kőfejtőktől, kik igen furcsának találták, hogy egy nemesi vér köztük vert tanyát. Mindent megadott lányának, kőfejtő gépektől, reflektorokon át, a Háromszög viseléséig, ezzel próbálva, hite szerint, megvédeni másoktól, s leginkább önmagától; Zora pedig élt a lehetőséggel, és bőven kihasználta apja aggodalmát és szeretetét.

Immár hónapok óta módszeresen tárta fel a régen lezárt alagutakat, s már kezdett elkeseredni, mert mindegyik valóban használhatatlan volt, kivéve ezt az egyet, melyet ma talált meg. Nem véletlenül találta furcsának a befalazott részt, melynek szélén, egy keskeny részen nem volt habarcs, a köveket csak saját súlyuk tartotta, mellyel egymásra nehezedtek, s egymásnak feszültek. Mily szép is lenne, gondolta arca koszrétegén át mosolyogva, ha éppen ma, a születése napján botlana a megoldásba. Végre nem hóbortos fruskának gondolnák, valakinek, aki csupán családja révén ér valamit, de neve összeforrna a Tabu ledöntésével, s ezzel tizenkilenc év gyötrődése után összhangba kerülhetne önmagával, megváltoztatva magáról az emberekben kialakult képet.

Visszasétált a kőfejtőhöz, majd a tolólapáttal megtisztította a bejáratot, hogy a géppel beóvakodjon a szűk járatba, s lassan, szinte méterről méterre előrébb jusson. Úgy érezte, már órák óta araszol a sötétben, hol csupán a gép kisteljesítményre visszavett lámpája világította be előtte a padlózatot. A járat többször elkanyarodott, de leágazásnak nem volt nyoma. Egyszer ugyan talált egy kőtörmelékkel teli, oldalirányú aknát, de túl szűknek ítélte bejáratát, és légfuvallatot sem érzett, így elvetette a gondolatát, hogy mögötte esetleg újabb járat lehetne. S akkor, a hosszú, várakozással teli út után, a következő kanyar mögött egy újabb befalazott szakaszt talált, mely tövében felborulva ott volt megint az omlásveszélyre figyelmeztető tábla.

Ezt furcsának találta, mert ha a külső bejárat már le volt zárva, akkor itt, száz méterekkel beljebb minek egy újabb fal, s leginkább, ha az előző tábla tévesen figyelmeztetett veszélyre, akkor ennek az egésznek mi értelme? Kiszállt a gépből, s alaposan megvizsgálta a falat, de az előzővel ellentétben, ez teljesen szabályosan volt megépítve. Levette sisakját, s kulacsából megnedvesítve kendőjét, átdörgölte poros arcát, centisre nyírt haját, s ivott is pár kortyot, majd leült a földre megenni a magával hozott pár falat ételt.

Gondolkodott, s miközben rágott és nyelt, gondolatban végigment az összes, eddig feltárt alagútszakaszon, mely az apja által mutatott térképen szerepelt. Igazából mindegyik ténylegesen veszélyes volt; egyáltalán nem lehetett őket még tárolásra sem használni, nemhogy lakócellákat létesíteni bennük; kivéve ezt az egyet. Megítélése szerint ezzel a szakasszal egyszerűen minden rendben volt, s kiszélesítésével még nagyobb tér létrehozására is alkalmas lett volna. Nagyon stabil, repedésmentes volt a fal minden négyzetcentimétere.

Egy sejtés körvonalazódott benne, de még nem tudta, mi lehet, csak halványan érzékelt egy gondolatot tudata mélyén, ám nem tudta elkapni, újra és újra kicsúszott elméje hálójából, így jobb ötlet nélkül, lebontotta ezt a falat is, és bosszúsan nézte mögötte a járat végét. Tömör sziklafal mindenhol; sehol egy nyílás, repedés. Valaki a bolondját járatta vele, hogy egy méterrel a természetes fal előtt épített egy álfalat. Ezen elgondolkodott, ezen az álfal megoldáson, és hirtelen megragadta a sejtést, mely most határozottabban suhant át elméjén.

Talán valaki nem bolondozni akart, hanem nagyon is komolyan akart üzenni. Üzenni vagy még inkább eltitkolni valamit. Agya lázasan járt. Üzenet, titok, rejtély. Tabu. Ez az, gondolta, a Tabu. A kintlét tabuja, és hogy még szóba hozni sem illendő. Lukas, kintlét, magok, tabu. Eszébe jutott apja kétségbeesetten könyörgő tekintete, amint kérleli, hogy hagyjon fel a kérdezősködéssel, a kutatással. Hát, igen, Lukas és a tabu. Lukas nem eltűnt, hanem elment, és mindent megtett, hogy szerény eszközeivel eltitkolja, merre tartott.

Nagy nehezen megfordult a géppel a járatban, s amennyire túlerőltetés nélkül lehetett, gyorsított, hogy minél előbb visszaérjen az átsuhanó gondolata adta helyhez. Sietségében majdnem elment mellette, de még épp időben lassított, hogy jobban szemügyre vehesse a falat, és hamarosan meg is találta, amit keresett. Úgy állította meg a kőfejtőt, hogy a reflektor a kőtörmelékkel eltorlaszolt nyílásra világítson. Méretét nézve, őrültségnek tűnt, amire készült. Vastag kesztyűs kezével kikotorta a törmeléket, és felkiáltott a meglepetéstől; egy vödröt és szerszámokat talált a szűk járatban. Izgatottan kiemelte az erősfényű kézi lámpát a fülkéből, nadrágja oldalzsebébe becsúsztatta kulacsát, majd négykézlábra ereszkedett, és pillanatnyi hezitálás után megindult, maga előtt tolva egyetlen fényforrását.

Térde sajgott, bánta, hogy a fülkében hagyta térdvédőjét, izzadt, és alig kapott levegőt. Hogy elterelje gondolatait a szűk térről, elképzelte a fiút, akinek hátrafelé kellett haladni, mert miután eltorlaszolta a bejáratot, nem fordulhatott meg, vagyis tudta, hová tart, tudta, mi vár rá, ez pedig csak egyet jelenthet, mégpedig azt, hogy nem először tette meg az utat. Többször is járt valahol, de kétszer mindenképpen, és nemhogy túlélte, de önként visszament oda, majd lezárta maga mögött a járatot. De miért? Amennyiben veszélyes helyet talált, nem ment volna vissza, és a barlangrendszer felöl zárta volna le a járatot, hogy megvédje otthonát és az embereket, majd eleget téve kötelességének, jelentette volna az esetet, tehát ezt a lehetőséget kizárta.

Ezek szerint a járat veszélytelen helyre vezet, legalábbis ezzel nyugtatgatta magát, miközben lassan araszolt előre, azt fontolgatva, miért nem szólt Lukas senkinek arról, amit talált, mert bármi is legyen a járat végén, arról joga van tudni mindenkinek. Mire idáig jutott az okfejtésben, a tér tágult körülötte, és épp csak kicsit kellett meggörnyednie, majdnem felegyenesedve haladhatott tovább. Az apró, vékony termetnek is van előnye, mosolygott magában.

Öröme nem tartott sokáig, mert a keskeny folyosó egyszer csak véget ért, helyét egy minden eddiginél szűkebb járat váltotta fel. Elszörnyedve bámulta az alig emberméretű nyílást, melynek mélyén elveszett lámpája fénye. Leült pihenni, és átgondolni, mi tévő legyen, a vizes palackot homlokához nyomva próbált bátorságot gyűjteni a lehetetlen vállalkozáshoz. Vajon mi vitte rá azt a fiút, hogy bepréselje testét egy ilyen helyre? És ha beszorul? Nem, egy fiú biztosan termetesebb nála, még ha olyan sovány is, mint a kőfejtők általában, tehát ha Lukas átjutott, neki is sikerülni fog. Próbált ebbe a gondolatba kapaszkodni, amint kulacsát és lámpáját betolta a nyílásba, majd maga is utánuk mászott.

Hosszan, nagyon hosszan kúszott könyökén, a fényt és a vizet maga előtt lökdösve. A levegő kiszorult tüdejéből, csípős verejtéke szemébe és orrába folyt, hogy alig látott, s lélegezni sem bírt az amúgy is levegőtlen, szűk katlanban. Könyöke vérzett, agyára árny borult. Nem gondolt már Lukasra, a kötelességre, csak egyetlen mondatot mantrázott magában. Mindjárt véget ér, mindjárt véget ér, s próbálta elhinni, hogy így lesz, hogy mindjárt véget ér a kín, s hogy ő lélegezhet, s felállhat.

Csak húzta, és tolta vékony testét egyre erőtlenebbül, míg érezte, nincs tovább. Tüdeje égett, szeme előtt fekete karikák ugráltak, s mind több az árny előtte s benne. A sötét elborította kívül-belül, néha nem érezte testét, mintha lebegett volna, majd kidörzsölt könyöke és térde sikoltva követelte a pihenőt, tüdeje zihálva tátogott levegőért, s hirtelen megszűnt minden; jóleső csend és sötétség vette körül.

Megrázta fejét, nem tudta, meddig feküdt ájultan, mozdulatlanul, percek vagy órák teltek el. Érezte, elgémberedett tagjai hosszabb időről tanúskodnak, de lámpája még világít, bár jóval gyengébben, mint induláskor. A rettegés, hogy bent reked a sötétben új erőfeszítésre sarkallta, s nyögve, nehézkes, ólmos tagokkal megindult újra. Mindjárt véget ér.

A cső oly hirtelen ért véget, ahogy kezdődött, s megkönnyebbülve, levegőért kapkodva bukott ki belőle fejjel előre, őrült módjára húzva ki testét a halál torkából. Hanyatt feküdt, lihegve pásztázta maga felett a mennyezetet, erőtlen keze kulacsáért tapogatózott, s csak miután oldalra fordulva ivott pár kortyot, ült fel, s világított körbe a kiszélesedett járatban, hol végre felállhatott, kinyújtóztatva merev tagjait.

Csak egyetlen út vezetett valahová, így legalább azon nem kellett gondolkodnia, merre induljon, ám néhány lépés után újabb megpróbáltatás várta. Mintha sűrű kocsonyában haladt volna, a levegő megsűrűsödött körülötte, szinte tapinthatóvá vált. Összeszoruló szívvel lépett előre újra és újra, nem mert megállni, s újra kezdte a mindjárt véget ér mantrát, ám a furcsa "fal" a következő lépésnél már mögötte maradt, s ő ott állt egy hihetetlenül egyenletes falú alagútban, melyben oly szédítően sok volt a levegő, hogy megtántorodott, s a falnak támaszkodott. Milyen finom munka, gondolta, s végig simította tenyerével, meghitten, mint gyermek fején a selymes hajat.

Sűrűn kanyarodó kaptatón haladt. Egyszer leült pihenni, majd újra neki indult az erőlködéstől remegő lábakkal, ziháló tüdővel, s mikor már úgy érezte, képtelenség tovább mennie, meglátta a halvány, sejtelmes pislákolást a távolban, mely hívta, csalogatta. Lekapcsolta lámpáját, s erejét megfeszítve próbált sietni egy fiú után, kit sosem látott, kit nem ismert, ám kinek álma egy jobb életre benne élt tovább.

A járat végén korhadt faágakon mászott át, miközben szemét a sötét égboltra meresztve bámulta a csillagokat, melyek ragyogásukkal minden mást kizártak fáradt elméjéből. Mélyeket lélegzett a mámorítóan tiszta levegőből, mely párás melegével fátylat vont bőrére. Körbevilágított, s csak lombos faágakat látott, melyek, mint eleven fal állták útját pihenés után áhítozó lábainak. Visszamászott a korhadék védelmébe, s fáradt, boldog mosollyal dőlt el, álmában beszívta az eddig csak képeken látott erdő mohaszagú illatát.

[folyt. köv.]

Másvilág I. - A barlang itt olvasható:

https://asfield.webnode.hu/a-s-field-masvilag-i-resz-a-barlang/