A. S. Mezei: A csend

Az első, akivel együtt volt nem volt valami rendes srác. Tizennyolc évesen egy buliban nagyon berúgott, járni is alig tudott – ez tudta, az ő hibája volt –, amikor az a vadidegen srác kivitte a parkolóba, és megdugta az anyósülésen.

Ma már egyértelmű, hogy ez simán erőszaknak számított, de a nyolcvanas években ez senkit nem érdekelt, sőt. Az áldozat hibáztatása akkoriban, és sajnos manapság is teljesen bevett szokás volt. Minek ittál annyit, minek voltál szexisen öltözve, minek mentél el vele, ilyeneket mondanak az emberek.

Minek ment el vele? Járni is alig tudott! Az egészből csak arra emlékszik, hogy ül a hátra döntött ülésen, a srác meg rajta van, és a fülébe szuszog. Motyogott valamit, hogy még nem volt senkivel, de az kiröhögte. Szerinte nem volt szűz, mert nem vérzett.

Az állítólagos barátai mindezt hagyták, sőt teljesen megsértődtek, mert szerintük nélkülük akart lelépni a buliból egy idegennel, miközben ő a parkolóban ült a földön bugyi nélkül egy kocsinak támasztva részeg ájultságban, tenyerében egy esemény utáni tablettával.

Itt eléggé szétcsúszott az élete, mert annyira bántotta az élet galádsága, hogy néhány hónap alatt több pasival is lezavart elég gyors és egyirányba tartó "randikat". Többek között a buliban megismert srác átpasszolta az öccsének, majd volt egy kollégával, annak egy, két haverjával, majd hármójukkal, majd az egyik barátnőjével, aztán mind együtt. Volt egy kolléganő barátjának a barátjával, a munkahelyén néhány ügyféllel, akkor még, net hiányában, újsághirdetésben megismertekkel, szórakozóhelyeken felcsípettekkel.

Olyanok is vannak a listáján, akiket a név alapján már alig vagy semennyire sem tud beazonosítani. Van köztük egy taxis, valakinek a haverja, sőt, több mindenkinek a haverjai, akiknek sem az arcára, sem a nevére nem emlékszik, csak valami rémlik, hogy tolták a lerobbant kocsit hajnalban diszkó után; ő körömcipőben, szűk szoknyában, a fiú meg… szőke volt.

Volt gyúrós, aki mindig a tükörben nézegette magát és kiadagolta az ételt. Ráadásul a túlzott fehérje fogyasztás gázokat generált, a szteroidoktól pedig rémálmai voltak, de leginkább izzadt és bűzlött a sok koksztól.

Rászokott a cigire és a bulikban ivott keményen. Enni nem evett, hogy szép vékony maradjon. A cigi és az örökös másnaposság egyébként is elvette az étvágyát, de a biztos hatás kedvéért még napi két–három órát edzett heti hatszor, vasárnap pedig úszott ötven hosszt. Az eredmény nem is maradt el, százhetven centijéhez alig ötven kiló volt.

Minden nő irigyelte az alakját, és persze mind utálta miatta. A pasik sorba álltak előtte bárhová ment, és bármit megadtak volna egy fordulóért. Szánalmasnak látta őket. Önmagát pedig még inkább, de képtelen volt leállni. Igazából ez az egész semmit nem jelentett számára. A teste elvégezte a "dolgát", nem gondolt sokat vele. Érezte, hogy ez hatalom; ha megadja vagy megtagadja, térdek rogynak a porba.

Annyi esze volt, hogy ne próbáljon ki semmilyen drogot. Látta, mi lesz azokból, akik éltek vele, és nem akarta úgy végezni, mint ők, ezért soha egyetlen egyszer sem próbált ki semmit, még a legenyhébbeket sem, amiket pedig mindenki tolt. Alkoholista sem akart lenni, de minél kevésbé akart megvetett apjára hasonlítani, annál inkább olyan lett, és annál jobban gyűlölte őt és önmagát is.

Végül szerencséje lett, és megundorodott a saját életvitelétől. Egyik este egy szórakozóhelyen, egy akkoriban divatos rockkocsmában, ahol éjjel egykor egyedül ő volt józan a "baráti" társaságban, de lehet, hogy az egész kócerájban, ült egy bárszéken és a cigarettája füstjén át nézte, amint a sok részeg ember dülöngélt a zene ütemére, vagy üveges szemmel meredtek a semmibe. Egyszerűen nem értette, mit keres ott, hogy miért van egy ilyen helyen, miközben csak egy rendes fiúra vágyik, akivel leélhetné az életét és ilyet itt biztos, nem talál.

Beült egy taxiba, hazament, és néhány hét múlva, amikor felvették az egyetemre már egy menő cégnél volt gyakornok. Ekkor még csak a húszat töltötte. Most negyven múlt, szépen haladt a ranglétrán, de a társát még mindig nem találta meg. A keresésbe már évekkel ezelőtt belefáradt, de azért még mindig várja, hátha egymásba botlanak. Közben pedig? Csak a magány csendje veszi körül.