A. S. Mezei: A nagyvilág

Szűknek érezte a világot.

Elutazott a hegyek ormára, s a tenger mélyére vágyott.

Látott messzi tájakat, s az otthon ízére gondolt.

Ült a szobában, s a tavaszi kert vonzotta.

Futott, rohant, vezetett, repülőn ült, hajózott, s mindig menekült előre.

Frusztrált volt és haragos, vádolt s önvádtól hajladozott.

Szűknek érezte a világot.

A gondtalanság kerülte, a gondatlanság folyton megtalálta, s kérdőre vonta, de ő nem felelt.

Önző önzetlenséget nem ismert, mindig csak ő ment elsőnek.

Szíve titkait elhagyta, elméje börtöne rácsok közé szabta.

Szűknek érezte a világot.

Mindig többet akart s nagyobbat.

A szokásokat uralta, s azok őt…

Képzelete messzire ragadta, a logika lehúzta.

Próbált élni boldog boldogtalanul, s boldogulni unos-untalan.

Kötötte magát máshoz, s saját magához.

Lerombolta önnön falait s a világét támadta vádlón.

Sírt, üvöltött, nevetett, ha kellett, s ha nem, meggyötörte a csendet.

Élte, holta nem számított, a világ elrobogott.

Szűknek érezte a világot.