A. S. Mezei: Álláshirdetés 

     Jókedvűen ébredt; hanyatt fekve kinyújtóztatta tagjait, kedvtelve nézegetve közben formás, vékony bokáját, izmos lábikráját és combját. A húszévesek ruganyosságával és önbizalmával pattant ki az ágyból, már kávéfőzés közben rágyújtott. Kitárta a konyhaablakot, hogy kimenjen a füst, és örült, hogy nyár van, hogy fiatal és szép.

     Tusolás és hajmosás után egy lenge miniruhát vett fel és magassarkú szandált. Hosszú, hullámos haját kissé nedvesen hagyta, úgyis megszárad a napon, és úgy a hullámok is szebbek benne. Parányi ridiküljébe bedobálta a szükséges holmikat; cigit, két öngyújtót, a sárgát tartaléknak, mert a pirosban már alig volt gáz, pézsét, szőlőzsírt, bérletet. Gyorsan feldobott egy szemceruza csíkot, a spirállal végig futott hosszú pilláin, és olcsó parfümöt spriccelt loboncára, hogy a szellő szárnyán szálljon az illat léptei nyomán, majd rámosolygott tükörképére, és kilépett az ajtón.

     Tegnap hívták fel telefonon, na, nem őt, neki nem volt készüléke, de a szomszéd néninek igen, ő már kivárta az éveket, hogy jogosult legyen, persze csak egy ikervonalra, nem sajátra. Behívták az állás miatt egy személyes elbeszélgetésre. Nem nagyon volt kedve ehhez a munkához, de próbálta fiatalságából és szépségéből a legtöbbet kihozni, és nem értett semmihez, így gondolta jó lesz ez, amíg nincs más; a lényeg, hogy legyen saját keresete.

     Nagyon szerette a szép ruhákat, cipőket, és főleg azt, hogy mindenki őt nézi, amikor végig lejt bennük az utcán. Szeretett eljárni hétvégente szórakozni, mint minden fiatal; szeretett ülni a homályos presszók bokszában, szerette, a cigarettafüstös levegőt, az állott sör szagát, a barátai nevetését, a férfiak félénk próbálkozásait, a nők irigy, sőt gyűlölködő tekintetét; és ez bizony pénzbe került, sok pénzbe.

     A hirdetést az Expressz Újságban találta, nem sok reményt fűzött hozzá, hogy gyakorlat hiányában behívják. Két hete adta fel postán szegényes önéletrajzát, szinte már el is felejtette az egészet, igen meglepődött, amikor a néni becsengetett, hogy egy nagyon kellemes hangú úriember keresi telefonon. Kedvesen felelgetett a kérdésekre, hogy hány éves, milyen magas, milyen testalkatú és milyen színű a haja. Mondjuk, nem igazán értette, hogy egy fagyizó pultos állására miért fontos annyira a külseje, de a tényleg nagyon kellemes hangú úriember elmagyarázta, hogy ez egy belvárosi exkluzív fagyizó, ahol sok a külföldi vendég, ezért szeretnének prezentálni a személyzettel is, nem csak az árukínálattal. Így mondta, exkluzív és prezentálni, ami nagyon imponált neki, mert az ismerősei közül senki nem ismert ilyen szavakat.

     A fagyizót könnyen megtalálta; a belvárosi sétáló utca egyik sarki üzlete előtt hosszan kígyózott a sor, mert itt legendásan finom fagyit adtak, bár ő vidéken evett már sokkal jobbat a Mici néninél, aki igazi, halványsárga, házilag főzött vaníliát árult kissé kesernyés csokival párosítva, de hát, az mégsem a belváros.

     A pultoslány kihívta a főnököt, egy harmincas férfit az irodából, aki új címet adott meg neki, a következő mellékutca első kapuját, ahol a fagyizó feliratú kaputelefon gombját kellett megnyomnia. Ezt furának gondolta, mert tapasztalatból azt gondolta, hogy majd beállítják a pultba, ahol kiszolgál néhány embert, miközben a főnök figyeli, hogyan kanalazza a fagyit, hogyan mosolyog, beszél az emberekkel, aztán pedig elküldik, ahogy már több másik helyről az előző hónapokban. Pedig próbált mindig nagyon ügyes és kedves lenni, nem értette, mi a baj, míg az egyik helyen a főnöknő unottan mosolyogva felvilágosította, hogy túlságosan kilóg a sorból. Kérdő tekintetére csak nevetett, és odavetette az ítéletet, túl jól nézel ki szivi, melletted a többi lány, mintha nem is létezne.

     Megnyomta a kapucsengőt, majd a berregő hangra kinyitotta a súlyos fakaput, és belépett az előcsarnokba. A liftben gyors pillantást vetve az ajtó üvegében mosolygó tükörképére beletúrt hajába, és kilibegett a kopott kövekre, hogy megkeresse a hetes lakást a folyosó végén balra.

     Eltűnődött, csengessen vagy kopogjon, de hivatalosabbnak érezte a csengőt, elvégre állásinterjúra jött, nem a barátaihoz bulizni. A kopogtatás intim dolog, mely előre tudatja a bentiekkel, hogy ki áll a küszöbön. Máshogy kopognak a határozott, életerős férfiak, máshogy az idős szomszéd néni, máshogy a fiatal lányok. Lehet kopogni szolidan, félénken, hogy alig hallani, de lehet vidáman, szinte trillázva, erőszakosan, türelmetlenül, vagy lehet dühösen dörömbölni, ököllel verni az ajtót, netán csak az ajtófélfára koppintani párat, mintha elnézést kérne a zavarásért.

     Hallva a bentről közeledő lépteket, legszebb mosolyát vonta magára, majd jólesőn konstatálta az ötvenes férfi arcán, a sorstársain már oly sokszor látott döbbent álmélkodást, amikor az meglátta parányi barackszínű ruhájában a barnára sült bőrű szőke sellőt. Mindig minden férfi így nézett rá már kamaszkora óta, meg sem lepődött, sőt, várta azt a kis vibráló érzést, a bizonyosság tudatát, hogy gyönyörű és kívánatos. Látta rajta, hogy egyből szoros lett a nyakkendője, kényelmetlen a zakója feszülése a hátán. Látta, mennyire zavarba hozta megjelenése, a puszta létezése. Látta a karikagyűrűt az ujján, a drága órát a csuklóján.

     Megállás nélkül mosolygott, kedvesen, szinte duruzsolva beszélt, mert tudta, ez mindig beválik, miközben fogva tartotta a nagy férfikezet, mely megszorítani sem merte az ő vékony ujjait. Kecsesen leült a felkínált fotelbe, de italt nem fogadott el, csak egy pohár vizet kért, minden esetre. Megvárta, míg a férfi is leült a szemközti karszékbe, csak aztán vetette át formás bal lábát a jobbon, majd úgy tett, mintha szemérmesen megpróbálná lejjebb simítani az alig valamicske ruhaaljat. A fotel túl mély volt, hogy hátra dőljön, de egyenes háttal sem akart ülni, mint egy karót nyelt vénlány, ezért átmeneti megoldásként jobb karjára könyökölt, így akaratlanul is felvéve egy laza, kihívó, de nem túl direkt testtartást.

     Hamar oda jutott a beszélgetés, hogy lenne egy másik állás is, nem csak a pultos a fagyizóban. A férfi felvázolta, hogy sok olyan jómódú barátja van, mint ő maga, és szeretnek közösen szórakozni, amely programokra fiatal kísérőket keresnek, de ezt mégsem akarták újságban meghirdetni. Kérdés nélkül is folyt belőle a szó, hogy munkájából adódóan gyakran jár külföldre, ahová a felesége sosem megy vele, így a lány mehetne mindenhova, és persze időnként el kellene viselnie a baráti társaságot is. Felajánlotta, hogy szinte bármit kérhet; a ruhákat, ékszereket, amiket kapni fog a prezentálásokra megtarthatja, ha szeretne tanulni, azt is megteheti, a férfi kifizeti a tandíjat, és természetesen bérelni fog neki egy belvárosi lakást.

     Itt azért érezte a bizsergést; a lakás és a tandíj hallatán majdnem elbizonytalanodott, és persze a külföldi utak, a suhanó kocsi a sztrádán. Látta magát hosszú estélyiben egy jacht fedélzetén pezsgőt kortyolgatni, a pálmafák alatt a homokban heverni a tűző napon. A külföldi nyaralás az emberek többségének csak álom maradt, neki még útlevele sem volt. Egyetlen ismerősének sem volt útlevele. Nekik a Balaton a Riviéra, a sátor a hotel, a langyos sör és zsíros lángos az ebéd a strandon állva a fák árnyékában. A rajta lévő magassarkúra három hónapig spórolt, a barack ruhát barátnője adta neki, mert már nem szerette a színét.

     Megállás nélkül mosolygott, a férfi pedig megállás nélkül beszélt, ő pedig annyira elandalodott a pálmafák képétől, a koktélok képzelt ízétől, hogy alig hallotta, a megnézném mondatot. Még mindig mosolyogva kérdezett vissza, elnézést, mit mondott, mire a férfi egészen halkan megismételte, megnézném ruha nélkül, ha nem gond.

     Pár másodperc villant át az idő szövetén, míg agya felfogta a hallottakat, és reagált az udvarias, szinte félénk kérésre. Először kissé megdöbbent, aztán elámult, alig hitte, hogy ez vele történik, majd vetélkedett a harag, a felháborodás és a megszeppent, ártatlan gyermeki lélek, ki nem érti, hogy jutott idáig, hogy helyüket átvegye a miért is ne, carpe diem diadalittas életöröme.

     Kimérten átemelte lábát, majd még mindig szüntelenül mosolyogva felállt, apró terpeszbe helyezkedve a lakozott parkettán, és lassan, kényelmesen felhúzta magán a ruhát, szabadon hagyva meztelen testét, melyet csak egy egészen aprócska hófehér tangabugyi takart. Ledobta a ruhát a földre, körbe forgott, majd egy merészet gondolva letolta a bugyit a bokájáig, és állt pőrén, fiatalon, gyönyörűen, vidáman, szégyenlősen, önnön hatásában elmélyedve.

     Szíve a torkában dobogott, de meglepődve érezte, hogy nem a félelemtől, inkább az újdonság izgalmától kigyúlva. A soha ezelőtt ősi érzete bugyogott ereiben, a friss, üde életerő, mely vénáján száguldott. Tudta, hogy most gyönyörűbb, mint valaha, hogy bátor és meggondolatlan egyszerre; érezte, hogy ebből még bármi lehet, jó vagy rossz, ki tudja, de nem érdekelte.

     Úgy élte meg a pillanatot, ahogy még soha. Egyszerre volt öntudatos és ösztönös minden mozdulata. Azt kívánta, bárcsak lenne előtte tükör, egy fényképész lencséje, hogy megállítsa a pillanatot a rohanó időben; hogy megőrizze üde, tiszta szépségét, mit az élet úgyis elrabol tőle.

      Csak állt, mosolyogva nézte a komoly férfi arcot, mely dermedt maszkká vált ragyogása erejétől.

     Csak állt, és Shakespeare-re gondolt; az vagy nekem, a kedvenc szonettje. Igen, most megértette, a szerelmet, mely nem máshoz, de önmagához fűzte. Látta a férfi szemében a szomjúságot, érezte agyában a részegséget, mely elöntötte elméjét, szívét, és futott, robogott, mint hullámvasút a lejtőn, ő pedig sikoltva emelte feje fölé kezét, és kacagott, kacagott.

     Csend dermedt közéjük, a falon óra tikktakkolt, kint autó dudált; nem tudta, egy perc vagy egy egész élet pergett le; a hullám elült, helyére az elvesztett ártatlanság szomorúsága tolakodott, és most először elkomolyodott. Riadtan nézte, amint a férfi felállt, és közelebb lépett. Bőre libabőrjén át érezte leheletét, szeme sarkából leste mozdulatát, a felemelt, kézben tartott ruhát. Olyan közel álltak, arcuk szinte összeért; savanyú, pállott szájszagot érzett, izzadt inget, keserű, rég elhalt vágyat látott.

     A varázslat eltűnt, messze szállt. Elvette a ruhát, csendben kiment az előszobába, ott vette fel a bugyival együtt. A férfi utána hozta a parányi ridikült, és tenyerébe csúsztatott egy elegáns névjegykártyát, majd kinyitotta az ajtót. Csak bólintottak egymásnak búcsúzóul. Már a lépcsőn ment lefelé, mikor hallotta, háta mögött kattant a zár. Még lejjebb ment egy fordulót, de ott megállt, remegő kézzel fogta a korlátot, bámulta a simára kopott, foltos lépcsőfokokat.

      Ez mi volt, ki volt, aki odabent létezett, és hova tűnt, hova lett, és eddig merre bujkált; ki hívta, ki akarta, eredete meddig nyúlik vissza; és mi lesz most vele nélküle? Akarta azt a másikat, azt a bátrat és vidámat; akarta életerejét, nemtörődömségét, miközben félt tőle, hogy mire lenne képes, ha hagyná. Megélte önnön kettősségét, a jót és a szunnyadó rosszat, ki nem is biztos, hogy rossz, csak tán eltökéltebb, tudatosabb, mint gyenge, hétköznapi énje, ki alávetette magát a minden irányból ráomló elvárásoknak és tündérmeséknek.

     Megrémült, hogy olyan akart lenni, mint ő. Megrémült, de miért; gyávasága, hogy nem meri vállalni szinte jobban rémítette, mint az a másik, ki a homályból előtört. Lassan lépkedett, mélázva gondolt a nyárra, mely várta ott, a kapun túl, de addig még el kell érni, addig még menni kell a lépcsőn lefelé, mint Hádész bugyraiba a csoszogó holtak, kik karjukat maguk köré fonva haladnak önmaguk magányába fúltan.

     Az utolsó fokon megállt, izzadt tenyerében a névjegy, mint istenkáromlás rágta magát lelkébe egyre mélyebbre és mélyebbre; és akkor hirtelen kivágódott a kapu, egy gyermek szaladt be nevetve, nyomában a fény, a meleg, az utcazaj, mi eltörölte benne a kételyt. Az előcsarnokban kikereste a megfelelő postaládát, majd bedobta a ketté tépett, gyűrött fecnit, és felszabadultan, mosolyogva kilépett a légbe.

     Szinte suhant az utcán, szandálja sarka kopogott a forró aszfalton; majdnem cafka lett, vagy az lett egészen? Hol a határ, mit átlépett vagy nem, ki dönti el? Fejét felemelte, haját hátra dobta, egyenes gerinccel, feszes vállal ment, riszált, kopogott, mosolygott, és kedvesen bólintott a szembejövőknek. Megmérettetett, és… Érezte, várja az élet.

                                                                            *****

     Igen, várta az élet. Az édes, aranyló nyár, majd a következő, mikor a körúton sétálva, valaki a nevét kiáltotta, bár először nem gondolta, hogy neki szól, csak midőn lihegve utolérte, és megérintette karját, fordult meg, ki lehet az. Hirtelen meg sem ismerte, aztán pedig nem akarta megismerni, de a férfi izzadó homlokát törölgetve térdre hullva megragadta kezét, és nem törődve a járókelőkkel, hadarta érveit, ígéreteit, hogy bármit, bármit, csak ne menjen el, csak nézzen rá úgy, mint előző nyáron, olyan üdén, tisztán és bátran, szinte szemtelen pökhendin. Ő meg csak állt, és nem bírt ránézni; zavartan forgatta lehajtott fejét, szégyellte a jelenetet az idegenek előtt, kik egyre inkább körbe állták őket, lélegzet fojtva figyelve.

     A férfi csak mondta és mondta, mint ki beszédét egy évig gyakorolta, és akkor a hetes busz épp megállt, ő kivárt, míg mindenki leszállt, majd hirtelen kezét kitépve a tenyérből, két szökelléssel a buszra ugrott, vissza sem nézett. Hallotta háta mögött a dörömbölést, a nyissa ki, nyissa ki kiabálást, de a sofőr nem törődött vele, vagy ki tudja, tán ő is látta a jelenetet, gondolta segít vagy sem, haladni kell.

    Állt a buszon, belsejét rázta a láthatatlan, néma zokogás. Sajnálta, de mit? Sajnálta a férfit, az esélyt, magát, a lányt, ki volt, a rosszat és a jót, ki lehetett volna, ki mégsem lett, ki helyette más lett, vagy ki itt áll mára öregen, ráncos bőrét nézve a kerek tükörben.