Autodidakta

Anyja takarító, apja gyári munkás,

kinél nem is volt nagyobb piás.

Ivott örömében, vedelt bánatában,

a gyermekek hogy látják, sosem bánta.

Neje nem szólt érte, férje a fizetést leadta,

ő meg belőle a konyhapénzt szépen félre rakta.

Fetrengett, káromkodott,

vedelt, hányt napestig;

a munkából kitették, há' sértődött vérig.

Nem is ment keresni másikat egyhamar,

majd azt mondta, minek az.

Eltartotta neje, meg az egyik gyermek,

a másik menekült, esküvőre termett.

Nyögte a család durvaságát némán,

ki ellent mondott, megjárta bénán.

Végül megunhatta magát, vagy ki tudja,

szép májusi napon akadt szilvafára.

Örvendett a család, de azért titkolták,

hogy a szomszédok ne hallják a nagy ujjongást.

Legördült a nagy kő gyomruknak tájáról,

széjjel szórták hamvait a világtól távol.

Ne legyen sírja kutya egy embernek,

családját ki veri, szarral keveredjen.

A gyermeknek most nyílt ki a világ,

látott örömöt és ezer más csodát.

Megfogadta, ő így nem végezi,

iskolába jár, bárki is ellenzi.

Húszévesen Dosztojevszkijt vett,

Tolsztojt és Dumas-t,

kedvence Zola és Stendhal lett.

Dolgozott gyárban, hivatalban,

pincérkedett éjjel;

tűrte részegek fecsegését, takarított némán.

Gyűlt a pénz, a bátorság, hogy jelentkezzen,

ámbár egyetemre nem járt ele egy sem.

Munka mellett tanult éjszakába nyúlon,

nem aludt, nem evett, csak tanult, tanult, tanult.

Párja elhagyta, mindenki nevette,

mi végre diploma, nyelvvizsga, te kis te.

De ő tudta, csak így lehet boldog,

falta a könyveket, gyűjtött krediteket;

meg is lett, amit csak akart, ám döbbenetére

épp ezért hagyták el oly sokan.

Nem értették, mi végre e hasztalan, parttalan magolás, irkálás, tanulás;

nevették, cikizték, leszólták szorgalmát,

háta megett súgtak kegyetlen mókát,

szemébe mosolyogtak elhazudott szókat,

hátulról mellében forgattak karókat.

Nem értette őket, nem érti most sem,

mért baj az akarás, a haladás,

mért fáj nekik,

ha másnak jobb lett a sorsa,

talán irigyek, hogy nekik nem ment soha.

Nem volt akaratuk, tehetségük néma,

kedvességük bántás álcájában béna.

Sznobnak mondják, pedig elhihetik,

nem gondol ő jobbat, sem szebbet magáról,

csak boldog akart lenni, mit megkapott a tudástól.

Imhol áll egyedül, mint magányos bástya,

munkásból lett tudós, kit lenéz a fent, és kitagad a lent;

már nincs helye ezen a világon.

Félúton rekedt, se ide, se oda nem vezet sorsa.

Kiktől származik, kivetették régen,

kikhez tartozna, nem fogadják mégsem.

Fejét horgasztja, bánata óriás,

hiába volt minden,

eltelt a számadás.