A. S. Mezei: Az útitárs (Életképek)

Épp elérte a buszt, de nincs ülőhely, pedig sokat megy, nehéz lesz végig állni. Gondolatnyi sóhajjal kitámasztja magát a forgóban, és kalapját levéve stabilan elhelyezkedik, felkészülve a félórás ácsorgásra a kanyargós úton.

A második megállónál aztán szerencséje van, mert leszáll egy hölgy, így felszabadítva egy ülést, amire nyomban lecsap, pedig tudja, hátrafelé nézve lehet, rosszul lesz, de még mindig jobb, mint állni, és esetleg elesni.

Mellette, az ablaknál fiatal lány ül, gimnazista forma; ölében tankönyv kinyitva, meredten bámul a lapokra. Néha felemeli tekintetét, és nézi az elhaladó lakótelep tömbházait, a beton placcokat, aztán újra a könyvre veti szemét, de nem lapoz, csak ül, talán memorizál, vagy mélázik valamin; egy fiú mosolygós szemén, egy rosszul sikerült dolgozaton, esetleg a jövő útjain, a továbbtanuláson, mely majd meghatározza éveit.

A férfi kalapját kezében tartva maga is épp ily gondolatokat pörget elméjében. Eszébe jut egy régi nyár, Gizike kék szeme, a szótlan séták a Margit-szigeten, hol először merte megfogni a lány kezét, de ránézni közben nem mert; félt látni, mit vált ki tétova mozdulata. Aztán az első, bátortalan csók, inkább csak puszi a piros ajkakra, majd a mozi félhomálya, a Gellért-hegy piros hintái és a Rókus kert árnyas fái alatt tett séták.

Úgy érzi, Gizike szőke fürtű feje még most is vállán pihen, pedig két éve már, hogy letették a földbe, s vele együtt ötvenkét évüket, melyet szépen, csendben éltek le. Oly erősen érzi vállgödrében a nyomást, hogy lepillant meggyőződni róla, nem csalják érzékei, és lám, egy copfos fejecske pihen édesdeden a szürke zakón.

Tanulás közben elaludt a lelkem, gondolja mosolyogva, és nem mozdul, nehogy megzavarja álmát, mely hirtelen meglepte a májusi melegben. Szeme elréved a tájra, itt a temető, hol leszállni tervezte, meglátogatni Gizikét, kit minden héten felkeres. Remélte, a kapunál kap még tulipánt, mi kedvence volt, de ha nem, jól lesz bármi, csak fehér szirma legyen.

Gördül a gép tovább, erre még nem is járt; sosem ment túl a temetőn, hát, most legalább egy kis újdonságot lát. Visszagondol az esküvőre, a gyerekek születésére; a télre, amikor Katinka, a kisebbik lázasan feküdt, a melegre Pistike ballagásán, hogy folyt az izzadság a hátán. Ezen mosolyog, mert míg ő feszengett a meleg zakóban, Gizike toporgott a szűk magassarkúban, miközben halkan odasúgta, ha ezt túlélem, kidobom ezt a cipőt; én meg a zakót, mondta derülten, de neje lehurrogta, hogyisne, majd Katinka esküvője után.

Nagyot döccenve állnak meg, a lányka felriad, könyvét leejtve zavartan szabódik, korán kelt, fáradt. Végállomás mondja a sofőr, ő pedig kalapját fejébe nyomva feláll, kezet csókol a kisleánynak, hölgyem, részemről a szerencse, hogy tarthattam fejét, míg könnyű álmot csent szemére a fáradtság s a meleg.

Óvatosan lépked le a lépcsőn, nézi, a busz csak húsz perc múlva indul vissza. Végül is, annyira nincs meleg, azt a két megállót igazán lesétálhatja vissza Gizikéhez, és addig a mézesheteket is átgondolhatja.