A. S. Mezei: Holt lelkek dala

Míg lobog a láng – élünk.

Míg gondolsz ránk – fénylünk.

Míg részeid vagyunk,

ott bent, legbelül,

Míg álmodsz velünk,

s riadtan keresel hajnali ködben,

Míg szíved dobban értünk,

s elméd felénk hajol –

nem válunk semmivé,

kósza, szélfútta felhőkké,

ám ragyogunk,

s óvunk,

mint védangyal a szakadék fölött.