A. S. Mezei: Uborkaszedés (Életképek)
Melege van, és elege van. Még csak nyolc éves, mégis ott hajlong a felnőttekkel a porban a tikkasztó napsugarak alatt. Árnyék sehol. Álmos, sajog a dereka, és az uborka szőre beeszi magát zsenge ujjain a bőre alá.
Hajnalban keltek, s ő álmosan nézte a nyári konyha ablakából, amint nagyapja a verandán cigarettára gyújt a kávé mellé. Nagyanyja reggelit tesz a faasztalra, melyen, hétköznap lévén, még terítő sincs, majd egy méretes fonott kosárba pakolta az asztalkendőbe borított elemózsiát, melyet magukkal visznek a határba, hogy legyen ebédjük mindhármójuknak.
Arra gondolt, anyja vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy dolgoztatják, napszámba járatják, mint valami cselédet, pedig nyaralni küldték ide, ami szerinte nem fér össze semmiféle munkával. Persze jól tudja, mit mondana. A munkába még senki nem halt bele, neked sem fog megártani egy kis friss levegő.
A kutya ott sündörög az Öreg körül, vár egy jó szót, simogatást, netán falatka szalonnát, de megelégedne a serclivel is, ha kapna. Vén már, mint az országút, pofája megőszült, vaksin hunyorog az épp csak felkelő nap fényében.
Egy falatot sem tud leküzdeni, teste még az álom fogja. Majd elájulsz nekem, morogja nagyanyja, egyél egy keveset, akkor is, ha nem kell. Forgatja a szalonnát, töm mellé kenyeret is jó darabot, hátha az leviszi a zsíros katonát, végül rágás nélkül lenyeli egyben. Érzi, jön visszafelé a nehéz étel, gyorsan nyel még két töret kenyérbelet, aztán lenyomatja a forró teával.
Menjünk, mondja betérő nagyapja, mán Piriéknél jár a kocsi; hát mennek sarkukban a loncsos kutyával. Mire bezárják a kaput, a kocsi épp megáll. Jóreggelteznek a népek, míg felkapaszkodnak a platóra, aztán indulnak ki a határba, az uborkaföldre.
Addig a nagy diófáig szedjük tíz sorban, mutatja az Öreg, estig meg kell lennie. Nehezen telik az idő, lassan érnek délig, mikor pihenőt tartva ebédelnek. Nagyon éhes, a kenyér nem telíti gyermeki gyomrát, a szalonnát, kolbászt ki nem állhatja, büdösnek és zsírosnak, ehetetlennek érzi. Úri gyerek, kényes a gyomra, nevetnek rajta, míg a bicskák a katonákkal szaporán járnak a szájakig.
Izzadt bőrét csípi a por, gyomra korog, ujjai sebesek, viszketnek és égnek egyszerre. Ő ide többé nem jön nyaralni, az biztos. Bezzeg a Lacika szüleinek Balatonalmádiban van nyaralójuk, ott élnek a nagyszülei is, egész nyáron strandolnak, lángost esznek, és a vurstliba járnak. Lacika olyan barna ősszel iskolakezdéskor, mint akit bekentek festékkel. Vendégül látják Pistikét és Gyurkát is, persze őt is hívták, de neki segíteni kell a nagyiéknak, legalábbis Anyuka ezt mondta Lacika édesanyjának az évzáró ünnepségen.
Ne, igyál kis vizet, nyújtja felé a fém ibriket a szomszéd Bözsike néni, mire megáll, kiegyenesedik, s nézi a diófát, mely alig közeledik. Hej, hogy lesz ez meg estig, gondolja, aztán… fekszik az árnyékban, felette a fa lombja lágyan ringatózik a magasban. Ne ülj fel, feküggyél, hallja nagyapja hangját, ki szájához tartja a vizes edényt. Elájultál a napon. Mondtam nagyanyádnak, hogy nem fogod bírni, de csak erősködött, hogy mink is bírtuk, te is bírni fogod. Hiába, a városi embert más fából faragták. No, pihenjél csak.
Egyedül fekszik, az Öreg már visszaállt a sorba. Estig megszedik a tíz sort a diófáig nélküle is. Mindenki csendes a platón, jóccakáznak, kalpagolnak. A kutya futkos örömében, várja a vacsorát, ő meg a verandán mosdik a lavórból a kúthideg vízben. Nagyanyja szemrehányó tekintetétől kísérve besündörög a nyári konyha hűvösébe, piszkálja a híg levest, keze remeg a kanálon. Nekem nem kell ilyen gyenge legény, hallja az ítéletet, míg az öreg kezek szelik a kenyeret, ő meg arra gondol, akkor jövőre talán a Balatonra mehetek.