A. S. Mezei: Utazás (Életképek)

Állt a metrón, hátát neki döntötte a fal felőli ajtónak, ne húzza annyira vállát a hátizsák. Elnézte az embereket, és kényszeredetten megállapította, hogy régen sok időset látott, most viszont épp fordítva, mintha mindenki fiatal lenne. Talán, mert régen fiatal volt, és mindenki más idősebb volt nála, mostanra pedig ő lett öreg, és mindenki más fiatalabb.

Erről eszébe jutott, hogy harmincas éveiben volt néhány esztendő, amikor úgy érezte, csupa terhes nő jön szembe vele mindenhol. Mintha mindenki szülői örömök elé nézett volna, kivéve őt magát.

Megigazította a ridikült a vállán, folyton lecsúszott; a hátizsák pántja túl széles volt, lenyomta a kis táskát. Végül, hogy megoldja a dilemmát, átvetette a vállán a hosszú pánttal, így már minden súlyt félig a nyakára terhelve. Mindegy, a dereka is fájt az örökös cipeléstől, és persze a lába is, bár az inkább a túlsúlytól.

Állt, és miközben majd megsült téli kabátjában, arra gondolt, hogy elment az idő. Már rég túl van a delelőn, a B oldalt pörgeti, ahogy mondani szokás. Sokan azzal vigasztalják magukat, hogy a legjobb számok a B oldalon vannak, de igazából mindenki tudja, hogy a nagy slágerek mindig az A oldalra kerülnek fel.

Elnézte a fiatalok mosolygós arcát, a lendületes beszélgetéseket és gondtalan nevetéseket. A copfokat, festett körmöket, csinos ruhákat, menő farmereket és cipőket. Hogy szeretett ő is öltözködni! Helyes és csinos volt, ha szép vagy különleges nem is, és bizony jól álltak rajta is a mini szoknyák, szűk nadrágok.

Pontosan emlékezett, mikortól vették semmibe a férfiak. Emlékezett arra a nyári napra, amikor már hiába vette fel a miniruhát és a tűsarkút a moziba, még partnere is a fiatal farmeres, edzőcipős lányokat nézte meg, nemhogy az idegenek. Pedig akkor még nagyon is csinos volt, csak már nem volt húszéves.

Fiatalon mindenki azt gondolja, az ő élete más lesz, mint szüleié volt; hogy ő majd többre viszi, sőt, ő viszi majd a legtöbbre, mindenki másnál magasabbra törve az élet megmászandó dombján. Aztán ahogy telnek az évek, egyre inkább látja, mennyi minden lemaradt, elmaradt, sőt elveszett egészen. Látja, amint semmit vagy alig haladt kezdő helyzetéhez képest; s hogy a régmúlt álmok nyomába sem érnek a valóságnak, mely megbonthatatlan kötelékként öleli fojtogató burokba, így egyszerre védve, de elszigetelve és gátolva mindentől, ami ember, lehetőség, sikeres élet.

Sikeres élet. Milyen szubjektív kifejezése egy kollektív értéknek. Mert mi neki a boldogság maga, az másnak mit sem ér; mégis minden egyén érzi, sőt tudja, hogy mely fokán helyezkedik el a társadalom ranglétrájának, melyen mászik, csak mászik egész életében, vagy míg el nem unja, és nehezen, kínlódva el nem engedi a következő fokot, hogy megálljon, csak míg kifújja magát, míg erőt gyűjt. De jaj! Közben lehagyják mások, hát összekaparja akarata morzsáit, és fáradtan cipelve életútja zsákját próbál végsőkig kitartva kapaszkodni, húzódzkodni, unottan erőtlen lábával feljebb lépni, míg végül csak azt hallja, végállomás, kiszállás.