A. S. Mezei: Virrasztás (Életképek)

Oldalukon fekszenek mindketten; barna szeme a smaragdszínű szempárba mélyed, mely üvegesen mered a semmibe. Könnyei elhomályosítják tekintetét, alig látja a barna cirmokat a zöld íriszen. Tenyere, mint pilleszárny érinti a selymes bundát, erősen kell figyelnie, hogy érezze a gyenge mozgást, melyet a rekeszizom süllyedése és emelkedése kelt.

Már három nap és három éjjel fekszenek így, a hűvös lepedő átmelegedett testük alatt. Reszkető hangon suttog a hegyes fülekbe, ne menj még, maradj, ne hagyj itt, szükségem van rád; de a befelé révedő tekintet nem reagál, önmagába mélyed.

Három nap és három éjjel. Közel hetvenkét óra. Négyezerháromszázhúsz perc óta várja, hogy hasson a gyógyszer, melyet a stroke után adott az orvos, és amióta visszagondol az elmúlt húsz évre, melyet együtt töltöttek.

Emlékszik az első alkalomra, amikor magához ölelte a könnyű kis testet; hogy vert a szív, reszketve pumpálta a vért, ösztönből féltette puszta létezését. Az első hónap kálváriája, mikor az új jövevény napközben aludt, éjjel zsákmányra éhesen rohangált a sötét lakásban, már alig rémlett neki. Inkább emlékezett az álmatag összebújásokra a hideg téli napokon, fáradt munkanapok után a pihenés lágyságában.

Mennyiszer ébredt arra, hogy a meleg, érdes nyelv arcát szántja, a puha talpak lába után kutatnak a paplan alatt. Behordott a lakásba tücsköt, bogarat, egyszer még egy földigilisztát is, amire mezítláb rátaposott, és iszonyattal felkiáltva majdnem hanyatt esett, szétkenve a parkettán a lágy testet. Hogy pofozta, piszkálta a pacát, nem értette, az előbb még mozgott, most hova lett a tekergőző élet?

Néha mellkasára feküdt, mikor hanyatt aludt, ő meg félálomban átölelte a pézsmásan parfümillatú melegséget. Máskor meg összevesztek, ki-ki sértődött a maga elvei mentén. Harcoltak, birkóztak, párnacsatát vívtak, kergetőztek a parányi lakásban. Nem ette csak a legdrágább ételt, abból sem volt mindegy milyen az íze vagy állaga. Nem ivott a tálból, csak a fürdő csapjából. Felugrott a vécére, onnan a mosdóra. Gyakran fogadta a gyanútlan betérőt türelmesen várakozó szobormerev tartással, szemrehányó tekintettel, csak most jössz, hát, mióta várok?

Galambot kergetett, s csak Isten tudja mi mentette meg a többemeletnyi zuhanástól az erkélykorlátról. A külső ablakpárkányon napozott, ő meg pisszenni sem mert, nehogy megijessze, csak csendben várta, amíg elunta, s befurakodott az ablakkeretnél a tízcentis résen.

Befeküdt a ruhásszekrénybe vihar idején, tűzijátékkor, összeszőrözve minden zokniját. Bokszolni szeretett legjobban, hanyatt fekve rugdalni páros lábbal, játékból fújva; vadulva harapni, karmolni.

Olyan is volt, hogy ellopta a sült gesztenyét a papírzacskóból, csak a héját hagyta meg. A gyapjúpulóvert addig dagasztotta, míg szétszedte egészen. Hiába hozott haza fakérget, sőt egész rönköt, vett kaparófát, durvaszövésű padlószőnyeget, csakazértis a tapétát tépte az előszobában, betonig csupaszítva az elgyötört falat. Haragudott, persze, hogy igen, de aztán leült a kanapéra, a kis szőrcsomó pedig ölébe bújt, meghitten dorombolt, pofácskáját arcához dörgölte, és máris szent volt a béke.

S most itt fekszenek három nap és három éjjel várva a csodát, a gyógyulást, melyhez nem sok reményt fűz az orvos, s a család, ám ő mégis kitart, hátha a szeretet legyőz minden gátat, s ím, itt is az eredmény, a zöld szemek megrebbennek, s tisztán tekintenek könnyel teli, mosolygós szemébe.