A. S. Field: A futár

Phil dupla bogra köti a bakancsa fűzőjét, majd felveszi a golyóálló mellényt, s csak ezután fordul meg, és biccent társának, akivel néhány hete együtt dolgozik. Tom visszabólint, aztán egyszerre indulnak ki az öltözőből, majd végig a folyosón a rácsos ajtóhoz, melynek ablakán át, aláírás után, megkapják a fegyvereket és a tárakat.

Megszokásból emeli kezét, aztán eszébe jut, hogy füles már nincs, a beültetett interfészen keresztül kommunikálnak egymással. Elméjében elsorolja a kódszámot, mire azonnal hallja a másik zsörtölődését, hogy már megint egy átkozott hétfő. Csak mosolyog, Tom már csak ilyen. Ha nem zúgolódna valami miatt, azt hinné, beteg.

Komoly arccal mennek az autóig, ahol kibiztosított fegyverrel várják az ügyfelet. Pontosan érkeznek. Ők és az ügyfél szinte egyszerre érnek a járda széléhez. Ők öten állnak enyhe félkörben, míg az ügyfél autója megáll, s a középkorú, öltönyös férfi átszáll az ő golyóálló furgonjukba a csuklójához bilincselt aktatáskával.

Ketten a fülkébe szállnak, a sofőr, és aki fedezi, ők hárman pedig a raktérbe az ügyféllel, akit beszíjaznak a golyóálló háttámlával ellátott biztonsági ülésbe. Ő Tommal szemben ül, ahogy szokott, mellette egy új srác, a nevét sem tudja, és aki idegesnek látszik. Nyugi, nem lesz gond, mondja neki, s kiadja az indulási parancsot.

Nem tudják, kit szállítanak, azt sem közlik velük, mi van a táskában. Csak egy érkezési címet kapnak minden alkalommal, ahova az ügyfelet és terhét le kell szállítani, akár az életük árán is. Phil elégedett ezzel a munkával. Eleinte úgy érezte, többre hivatott, hogy mintha nem lenne a helyén, idővel azonban megszokta, sőt megszerette. Semmi extra, csak egy szimpla szállító cég, ahol soha semmi bonyodalom nem szokott lenni. Mindenki profi, mindenki tudja a dolgát, és senki nem kérdez semmit.

Tőle sem kérdezték, miért, hogyan került ide. Nem érdeklődnek egymás családja iránt, vagy ki hogyan töltötte a hétvégét. Nem kell beszélnie a válásról, nem kell magyarázkodnia, vagy úgy tennie, mintha sajnálná, hogy így történt. A múltja teljesen érdektelen a többiek számára, és ez megkönnyíti az egész életét.

Az utóbbi időben, szinte már ő maga sem emlékszik rá, bár álmában néha bevillan egy s más, mely reggelre csak, mint könnyű pára a víz felett, mi elillan a nappal, tovatűnik, s nem marad utána csak valami tompa keserűség, némi ábrándos csodálkozással, hogy valaha más ember volt. A reggeli kávé s a tíz kilométeres futás után a zuhany alatt azonban már újra ez az állig felfegyverzett, éber testőr, aki meggyőző komolysággal villantja rövid mosolyát a pániktól csillogó szemű ügyfélre.

Valaki követ, zökkenti ki a sofőr hangja a fejében, s ő kihúzza magát ültében. Látja, Tom ugyanígy reagál, ám az újonc épp ellenkezőleg, kissé meggörnyed, s fegyvere után kap. Leinti. Csak egy kocsi? Igen, négyen ülnek benne. A hőkamera mindent lát. Még azt is, hogy az anyósülésen lévő üldöző idegesebb, mint a másik három.

Bizonyosodj meg róla, hogy tényleg követ, üzeni gondolatban, miközben hátra megy, hogy a furgon ajtajába épített kémlelőn át kinézzen. Több utcán át élesen kanyarognak összevissza, ám a sedan marad, és tartja a távolságot. Ő már a hangtompítót csavarja a csőre. Nem szeret zajt csapni, ha nem muszáj. Az emberek tűrőképessége már így is kimaxolva az utóbbi években. Van elég erőszak az utcán.

A kontinensek, majd a városok köré húzott falak nem védtek meg senkit. Egy idő után már a városokon belül is falak választottak el egymástól egyes negyedeket, amelyeken csak érvényes papírokkal lehetett átjárni. Senki nem bízott senkiben, az emberek többsége csak magára számíthatott. A munkanélküliség az egekben, virágzott a végrehajtók birodalma, mely szerteágazó kartellbe rendeződött, s örök harcban állt a vele ellentétes őrzők csoportjával.

Az egész csak a pénzről szólt. Ők megtámadnak valakit, mások megvédik az illetőt. Időnként a határok elmosódtak, nehéz volt eldönteni, ki melyik oldalon áll egy-egy ügyben. Philt is megkörnyékezték, mint a legjobbat a szakmájában, s csak nehezen tudta bizonyítani lojalitását a bíróság előtt. Soha nem állna át a rossz oldalra. Utolsó csepp véréig harcolni fog a rosszak ellen, s védeni fogja a jót, vagy inkább, azokat, akiket cége annak ítél, s ezért őrá bízzák életét. Az ügyfél az első, ez volt jelszavuk, kivéve, ha az ügyfél másképp nem rendelkezik. Büszke volt, hogy futár lehet. Töretlenül hitt abban, hogy jót cselekszik, s bármit megtett volna, hogy megvédje az ügyfelet. Erre a cégnek még csak kérnie sem kellett.

Kettőt eresztett a kocsiba. Az elsőt a bal első kerékbe, a másodikat a sofőr mellébe, s elégedetten konstatálta, hogy a kocsi nekifut egy szemetes konténernek, majd felfordulva, pörgő kerekekkel hever az út szélén. Még látta, amint a helybéliek körbe állják, s feltépik ajtaját, hogy végezzenek a benne ülőkkel, s átkutassák az utasteret, mielőtt esetleg felrobbanna az egész jármű. Kész, üzente gondolatban, amikor fülsiketítő robbanás rázta meg a furgont, mely vészesen oldalra dőlt, hogy aztán felborulva az oldalán csússzon még métereken át.

Három másodpercnyi fülcsengés, szédülés, aztán valahogy talpra evickélt. Mindenki megvan, üvöltötte teli torokból, de csak Tom válaszolt. Elsőnek az ügyfélhez tántorgott, de neki már nem kellett segítség. Aztán felrántotta a fülkét elválasztó fémlemezt, s látta, hogy szabályosan kivégezték a két embert, kik valaha a társai voltak. Az új fiúnak is annyi. Szerencsétlen nem sokat dolgozott a cégnél, de legalább többé nem kell félnie. Ketten maradtak és a táska, melyre vigyázniuk kell bármi áron, mert az ügyfél így rendelkezett.

Csak mi vagyunk, üzente Tomnak, s már ütötte be a kódot a táskát tartó bilincsen, s áttette a maga csuklójára az értékes rakományt. Addigra Tom is leporolta magát, s bólintva jelezte, hogy mehetnek. A hőkamerával ellenőrizték, hogy senki nem áll a furgon mögött, majd kinyitották a biztonsági ajtót. Egymást fedezve ugrottak ki, előbb Tom, aztán ő. Befutottak a pár lépésre nyíló sikátorba, miközben Tom leadta a vészjelzést a cégnek. Innentől csupán öt percig kell kitartaniuk, hogy jöjjön az erősítés.

Öt perc. Ennyi az élet, gondolta, s válaszul Tom rávigyorgott a simléder alól. Rákancsintott, na, most légy tökös, ember, míg egymásnak háttal állva, fedezékbe vonulva haladtak kiutat keresve. A karjára csatolt tájoló elágazást jelzett az utca végén. Legalább nem zsákutca, gondolta, de Tom mindjárt kontrázott, hogy ja, simán lesben állhatnak.

Igen, ez igaz, de nincs más út, csak az előre. Tudom, gondolta társa, hiszen mindketten tudták, csak egy irányba mehetnek, ami sosem jó jel. Ha nem te választod meg az utat, hátrányban vagy, az ellenfél diktál. Átvágjuk magunkat, hallotta agyában társát, s bólintott, remélve, hogy el tudja nyomni kételyének hullámait.

Helikopter ért föléjük, tüzet nyitott, s épp csak be tudtak húzódni egy kapualjba, s futottak fel az emeletre a síkos, fényesre koptatott, töredezett lépcsőn, miközben szívdobogásuk egy ütemre vert a mögöttük csattogó bakancsok hangjával.

A tetőre nyíló ajtó le volt zárva. Gondolkodás nélkül lőtte szét a lakatot, rúgta be a fémet, s rohant ki mindjárt lebukva a helikopterből áradó golyók elől. A liftakna mögött találtak két másodpercnyi szünetet. Megvagy, kérdezte. Eltaláltak, válaszolta Tom, s ő megdöbbenve nézte, a görnyedő alakot.

Hárman rontottak utánuk, az elsőt sikerült lelőnie, a másodikat megsebezte, de nem tette harcképtelenné. A harmadinak volt ideje félreugrani, s egy szellőző mögé bújni. Kifogytam, üvöltötte Tomnak. Fedezlek, jött a válasz, s felugatott mögötte a nehéz Deagle. Kiugrott a lift mögül, meggörnyedve futott, s a szellőző mögé kerülve, hátulról vesén ütötte a nagydarab fickót. Nem is hagyott neki időt felocsúdni, megsorozta hátulról. Térdhajlatába talpalt, majd jobbról halántékon ütötte, ám ekkor halk neszt hallott, s alig volt ideje egy félfordulattal kivédeni a rátámadó, megsebzett ellenfél ütését.

Az idő lelassult, megdermedt, mint pára a jeges ablakon. Látta, mégsem hitte, hogy balról puszta karjával kivédett egy machete vágást. Ellenfele szeme tágra nyílt a csodálkozástól, ő pedig ámulva nézte, amint az éles tárgy behatol húsába, s megáll a csontnál. Se vér, se fájdalom, s még alkarja is megvan. Adrenalin. Ez volt első gondolata. Azért nem fáj. Agya kiiktatta a bénult akaratot, vitte tovább a begyakorolt, rutinos mozdulatot, s előre lendülve teljes súlyával rontott a másikra, kicsavarva kezéből a fegyvert, s már emelte a magasba, hogy jól szabott precizitással a halálos csapást kimérje, s lemetsze ellenfele fejét, ám hirtelen megdermedt, s elméjére sötét hullt, mint régen, mikor egy műtétnél altatták.

*****

–Állj! Ennyi. Vidd vissza addig, amikor egyetlen ütéssel lezúzta a második támadót. Miért nem vette észre a harmadikat? Tom hol volt? Miért nem fedezte?

–Addigra meghalt.

–Értem. Akkor állítsunk a hallási tartományon! Állítsd maxra az elsődleges hallókéreg alapfrekvenciatartományát és a hangosság észlelést! Az elsőbbségi effektust csökkentsd harmincötről húsz másodpercre! A rezgéstartomány legyen húsz alatt és harmincezer felett! A hangerősséget állítsd húsz és százötven decibel közé!

–De főnök, az túl sok, attól károsodhat a…

–Carla jól van?

–Mi?!

–Na, ha jól van, és szeretnéd, hogy ez így is maradjon, tedd százötven fölé!

–…Rendben, főnök! Megvan.

–Na, akkor, ha mindenki készen van, indítsuk újra a delikvenst!

–Szimuláció kétszázötvenkettő indul!

–Gyerünk Phil, ne hagyj cserben. Intézd el végre azt a férget!

*****

Phil dupla bogra köti a bakancsa fűzőjét, majd felveszi a golyóálló mellényt…