A. S. Field: A vágy anatómiája
Melegre riadt és levegőtlenségre; csatakos testéről ledobta a koszos plédet, mely hosszú hónapok és végtelen lassú évek szagát hordozta durván szőtt, kibolyhosodott anyagában. Már majdnem visszaaludt, hosszú haja nedvesen tapadt álomittas arcára, amikor meghallotta a motorzúgást egészen közel a házhoz; talán már itt áll a sarkon. Éber lett és óvatos, nem mozdult, nem csapott zajt, csak fülelt, vajon tovább hajt az éjjeli utas?
Leállt a motor, a kocsi még gurult, az abroncsok alatt csikorgott az apró kavics, amint a szemek súrlódtak a durva homokon, aztán tompa zaj, neki ütődött valaminek, majd néma csend, melyet csak félve kieresztett, visszatartott lélegzete tör meg, alig-alig emelkedő, riadt mellkasából pillekönnyen távozva.
Szinte súlytalan léptekkel lopózik, hova éjjelente aludni behúzódik, a pincéből felfelé a falépcsőn, gondosan kerülve a nyikorgó fokokat, melyeket csak ő ismer, gyermekkora óta koptatva a tákolmányt, mely csoda, hogy még áll, s elbírja súlyát. Mezítláb oson az ajtóig, izzadó tenyere szorítja a puskát; még mindig remeg tőle a keze, a gyomra, pedig az elmúlt években többször is használta; kényszerszülte gyilkos módra.
Kintről semmi zaj, nesz sem hallatszik, azért hosszan várakozik, sovány kis testével, a szürke póló alatt meztelen mellével nekidőlve a deszkaajtónak, baljával markolva a kilincset, bátorságot keresve valahol mélyen megbújva korgó gyomrában. Óvatosan emeli le a keresztrudat, feltárva a házat a csillagos ég előtt, hol a fénylő hold megvilágítja a tájat, láthatóvá téve a darab sötétet, mi a ház sarkának futva áll némán, fényszórójával megtörve a máló vakolat salétromos mintáját.
Egy embert lát, testével rádőlt a kormányra, feje oldalra bicsaklott, karjai lecsüngnek; talán halott. Reméli, hogy az. Halottnak nem kell segíteni, csak elássa hátul a többi mellé, és nincs rá gond; ám ha él, nem tagadhatja meg tőle a gyógyírt; köti az eskü, mely e világban már mit sem ér, ő, a környék egyetlen doktornője mégis tartja magát hozzá.
Bosszúsan érzi, van pulzusa; alig csekélyke, de mégiscsak esély. De mire, az életre, vagy inkább a lassú kínhalálra, melyet manapság létnek neveznek? Az Összeomlás óta nincs értelme semminek. Mindenki tengődik, mint partra vetett tengeri moszat a szélben. Száradnak, aszalódnak, éheznek, öldökölnek. Fekszenek, s kelnek napszaktól függetlenül; nappali hőségben, s hűvös éjben forgolódnak álmatlan álmosan, saját kipárolgásuktól bűzösen, mint tengő, sorstalan állatok, mik várják a bárdot, mikor csap le.
*****
Minden erejére szüksége volt, hogy bevonszolja a magatehetetlen testet a házba, kezét az asztallábhoz, lábát az ágyéhoz kötözte, s most, mint padlóra döntött, keresztről leemelt Jézus fekszik előtte a férfi, mellén a csíkos ing véresen, nyakánál szétnyílva tapad a bőrre, mely megbabonázza tekintetét. Gombolja, elsimítja a vásznat, nem lát sérülést; alányúl, hátát tapogatja, végig a gerincen futnak vékony ujjai, jéghidegen a rémülettől a nyári hőségben.
Szétvágja a foszló, szakadozott nadrág szárait, de az izmos, munkához szokott lábakon is csak rég begyógyult vágások nyomait találja, így marad a fej, melyen hátul jókora dudor, vérző seb tátong, melyből szivárog a meleg vér, alvadt csomókat hagyva az összevissza lenyírt hajon és az erős, napsütötte nyakon.
*****
Nézi, ahogy lassan eszmél, szeme hunyorogva nyílik, tudata lassan pislákoló, alig libbenő gyertyaláng elméje peremén. Fejét elfordítja a redőnnyel sötétített ablaktól, míg ő a széken kucorog, biztos távolban, puskája az asztalra fektetve, készenlétben; onnan figyeli a lekötözött, nedves ronggyal úgy, ahogy megtisztogatott férfit.
Gondolja, fáj a feje az ütéstől, melyet rámértek más emberek, s kiktől elmenekült, vagy kik ott hagyták halottnak gondolván. Egész éjjel feküdt ájult álomba hullva, ő meg őrt állt, ha netán üldözték volna; el-elbóbiskolt a kemény széken ülve, egyszer puskáját is elejtve őrizte magát, nem a menekvőt, ki kéretlen betört életébe, s most itt pislog az árnyékolt nappali fényben.
Lecseréli a kötést, megitatja, letörli a hányást álláról, szakálláról; agyrázkódás.
*****
A kocsival beállt a színbe, a házhoz vezető keréknyomokat faággal elsimította, a véres, szertevágott rongyokat elégette, a napégette bőrt kenőccsel lefedte, s a szürke tekintetet a pincébe száműzte; összekötött kézzel-lábbal levonszolta, ágyba segítette, majd köteleit kioldva rázárta az ajtót, s naponta egyszer megetette.
Keze gyakran tévedt nyaktőnél vállára, hol a kiszáradt, cserepes ajak érintette, míg ő sebkötözni fölé hajolt, váratlan, kiszámított vagy elkeseredett támadó hálaként égetve bőrébe a kínzó vágyat, mely nem hagyja aludni, sem enni, csak váratja magára, a sötét pincében erőtlen feküdve, míg ő odafent a körmét rágja.
*****
A csók vállát, mint a billog, úgy égette; többé nem bírt nem gondolni rá.
Nem bírt nem gondolni a szakállból kivillanó hófehér fogakra, a komoly, szürke tekintetre, melynek mélyén a többé már semmire sem jó élet teljes reményvesztettsége nézett vissza az ő mindenből kiábrándult, tengerkék szemébe.
Sosem gondolta volna, hogy a naptól cserzett bőr, vagy egy félrecsúszott ingből kibukó kulcscsont ily vonzó lehet; hogy az erős, széles, izzadságtól fénylő nyak ennyire magára vonja figyelmét, hatása alá kényszeríti elméjét; megbizsergeti ujjait, melyek úgy áhítoztak a napégette, feszes bőrre a domború mellkas felett, mint étlen szomjazó sivatagi vándor egyetlen korty víz után, mely itatja magát, s mindig többet s többet kíván.
*****
Mereven, háttal ül, míg ő sebét tisztítja, átköti, s alig tudja leplezni magát. Úgy érzi, szapora légzése, remegő ujjai mind árulók, mik felfedik akaratát, mely nem hagyja nyugodni.
Végül felé fordul; a végtelen mély, szürke szempár égeti, mint ajka a vállát, míg sovány keze végig simít a gyér szakállon, le egészen a nyakán át a kulcscsontig, s a napégette bőr a mellkason lúdbőrözik, amint az erős, forró férfitenyér a combján időzik.
[Inspired by "The Rover" with Guy Pearce 2014]