A. S. Field: Drunken Angel

Tony a széles párkányon ült. Lábát a mélybe lógatva beleszívott az erős dohánnyal töltött cigarettába. Élvezte, ahogy kaparja a torkát, és köhögésre ingerli az eltelt évek alatt megfáradt tüdejét. Évek óta nem szívott már igazi cigit, így most elzsongította agyát, melyet egyébként is homályba vont a drága whiskey fanyar íze.

Bal kezével a terasz korlátjához erősített kandeláberbe kapaszkodott, míg jobbjával a mélybe pöckölte a félig szívott csikket. Óvatosan, szinte gyengéden félretolta a majdnem kiürült üveget, aztán lassan, a lámpavasat ölelve felállt, és mélyet szippantott a friss hajnali levegőből.

Behunyt szemmel élvezte a lassan ébredő város távoli moraját. ám hirtelen megszédült, s a magasban uralkodó szél belekapott kigombolt zakója éjfekete szövetébe, mitől egy pillanat töredékéig úgy érezte, teste vészesen kileng, erőtlen keze lecsúszik az izzadtra markolt fémről, őmaga pedig aláhull a kelő nap fényéből a szürke betonra.

Aztán mégsem billent át, épp megúszta, s a váratlan megkönnyebbüléstől hangosan felnevetett.

*****

Tudta, hogy nem értékes, sőt, hogy teljesen és visszavonhatatlanul értéktelen. Ezt szülei már egészen kisgyermekkorától rendszeresen tudatosították benne. Apja különösen élvezte, ha megalázhatta, ám anyja, a maga nárcisztikus mártír módján jóval finomabb módszert alkalmazott.

Később tanáraitól évekig hallgatta, hogy bezzeg a két bátyja mennyire jó minden tantárgyból. Szüleik büszkén feszítettek az évzárókon, míg a tőle három évvel idősebb ikrek nagyjából tudomást sem vettek véletlenül becsúszott öccsükről.

A fogantatás óta köztük feszülő lelki szimbiózis megakadályozta őket bámely empátiában. Soha senkivel nem alakítottak ki semmilyen kötődést. Vele ellentétben minden helyzetet jól kezeltek, minden versenyt megnyertek. Tony, tudva, hogy esélye sincs, soha meg sem próbált velük csapatot alkotni.

Kiközösített helyzete annyira nyilvánvaló volt, hogy még külső szemlélőknek is azonnal szemet szúrt. Élete első és utolsó szerelme is az ikrek által elhagyott, szomszéd házbeli szőke Mila lett, akiről azt gondolta, teljesen jogosan, hogy csupán azért van vele, mert így a két csodapasi közelében maradhat. Ezt elég nyilvánvalóvá is tette esküvőjükön, amikor nem sokkal a szertartás után Tony rajtakapta az édeshármast az étterem mosdójában.

Onnantól egyre többször nézett a pohár fenekére, folyamatosan dohányzott, míg egy szép napon nem tudott bemenni a közös lakásba, mert bájos neje lecseréltette a zárat. A család persze őt hibáztatta. Reggelig várta a kapu előtt, csak beszélni akart vele. Elmondani, mennyire szereti, hogy bármit megtenne és eltűrne érte, ám helyette őrjöngött, és megütötte, mert mire Mila kilépett a házból, ő már annyiszor elsorolta magában sérelmeit, hogy képtelen volt higgadtan gondolkodni.

Persze Mila feljelentette, és azonnal beadta a válókeresetet. Tony pénzén nagyszerű ügyvédet fogadott, aki mindenéből kiforgatta, amit addig keresett. A rendőrségi ügy miatt munkahelyét is elvesztette. Eleinte olcsó motelekben aludt, majd hajléktalanszállókon, végül az utcán, mert sehol nem tűrték a piásokat.

Ebbe az elegáns szállodába úgy sikerült bejutnia, hogy mindenféle abszurd ígéretekkel elcsalta a portást a közeli sikátorba, ahol leütötte, majd ruháját magára öltve besurrant a személyzeti lifthez, onnan fel a nyolcvanötödikre, ahol találomra bekopogott egy szobaajtón.

Jóképű öltönyös férfi nyitotta ki, mire Tony szó nélkül benyomult, rövid dulakodás után megkötözte, és betömte a száját. Első útja a minibárhoz vezetett, majd telefonon rendelt egy egész üveg whiskeyt. A kérdésre csak annyit felelt, a legdrágábbat.

Színültig engedte a kádat fürdősótól illatozó forró vízzel. Már a gőzölgő párában kinyitotta az üveget, s nagyokat kortyolva boldogan mosolygott a plafonra. Nem gondolt semmire, csupán élvezte a pillanat gyönyörét, mely régmúlt életére emlékeztette. Fütyörészve megborotválkozott, haját nedvesen hátra simította, mint kedvenc színésze abban a csapnivaló filmben. Milyen jóképű volt.

Ráksalátát rendelt és bort, aztán visszatért a whiskeyhez. Átnézte a gardróbot, ahol az egyik fekete öltöny zsebében megtalálta a drága cigarettát, melynek egzotikus illatától összefacsarodott a szíve.

Először csak lehunyt szemmel megszagolta. Lassan szívta be édeskeserű illatát. Felidézte, mikor utoljára volt a zsebében, s aromája átjárta a finom szövetet. Ezért választotta most is ezt az öltönyt, pedig mindig utálta a feketét. A gyász jutott róla eszébe, nem az elegancia. Mintha viselője temetésre menne, vagy maga lenne kiterítve a ravatalon, hogy elnyelje a föld sötétje.

Erre a gondolatra megborzongott, ám gyorsan orrához tartotta újfent a jólismert dohányt, s végre megadva a módját, kényelmesen rágyújtott.

Az első slukk úgy megütötte, mint egyik bátyja gyerekkorukban, mert Tony nem tűrte, hogy elvegye új tolltartóját. Persze akkor is ő veszített. A második már kedves ismerősként simította elméje zegzugát, s a harmadik, mint régi szerető rutinja zsongította agyát.

Szédült, hát kiment a hatalmas, hajnalpírba öltözött teraszra. Alatta az alvó város épp csak készült ébredni, s ő lehunyt szemmel merült régmúlt délibábja vibráló képébe, s nyelte a füstös italt, szívta az illatos dohányt, míg úgy érezte, elméje elmerül a rózsaszín égbolt felhőtlen szépségében.

*****

Egyes szemtanúk szerint zuhanás közben hangosan nevetett, míg mások az életükre esküdtek, hogy nem emberi lény volt, ki lebukott a felhők közül, s zuhantában kibontotta hatalmas, fekete tollakkal borított szárnyát, és elrepült messze fel a hajnaltól vérző felhők közé.

*****

[Inspired by Ambrose Bierce: A Bagoly-folyó – "Minden írásom, mint önmagába forduló, Möbiusz folyó, innen ered, és ide tart vissza." – A.S. Field]