A. S. Field: Nyomot hagyni

2475. Valahol a Jupiter "mellett"

Lanvi tűnődve hallgatta a csendet, mely körülvette, míg várta, hogy felforrjon a víz a teának, s közben a megszokottnak kijáró közönnyel szemlélte az ablakon túli fekete mélységet, melyben csak a távoli csillagok ezreinek szikrázó pontjai látszottak.

Vaníliás szilva ízű filtert dobott a törhetetlen bögrébe – itt minden törhetetlen volt –, persze nem az eredeti Földről származót, hanem annak az ízesített teacserjének egy génmódosított változatát, amelyet a Marson termesztettek. Ez kissé fanyarabb volt, ami jobban megfelelt ízlésének. A túl édes aromák elálmosították, pedig nem azért vonult vissza több hónapnyi magányba, hogy aludjon, amit egyébként megtett az első időben, hogy aztán annál tudatosabban szentelje éberségét eredeti céljának, hogy további életének értelmet nyerjen.

Idén ünnepelte kétszázadik születésnapját, s már legalább fél évszázada úgy érezte, semmi új nem történik vele. Az életesemények, a tapasztalások, sőt saját gondolatai is mind előző történések, érzelmek és gondolatok rekombinációi voltak. Egy ideig fel sem ismerte, vagy legalábbis nem vette komolyan fontolóra, mi lehet a probléma, csak csodálkozott életenergiája, tettrekészsége, egész életében jelen lévő kíváncsisága hanyatlásán, amelyet eleinte életmódváltással, utazgatással, új ismeretségekkel igyekezett felpörgetni, míg végül kénytelen-kelletlen be kellett látnia, hogy egyedül nem boldogul, és segítségre van szüksége.

A méregdrága pszichológus által felvázolt ötlet nem tetszett neki, ezért faképnél hagyta a csinos, alig hatvan éves nőt, és még két évig erőltette autodidakta módon felkutatott saját módszereit, de nem járt eredménnyel. Az utóbbi időben már a szex sem érdekelte, pedig régebben…

Elmosolyodott az elméjében megvillanó képek láttán, majd hatalmas sóhajjal kényelmesen elhelyezkedett a több méteres panorámaablak előtti szófán. Micsoda ősi szó. Már senki nem használta, de ő kedvelte. Leginkább persze azt kedvelte, amikor az ilyen, a közös nyelvből már régen kiveszett szavait senki nem értette, ő pedig büszkén és boldogan magyarázta jelentésük, eredetük, s az emberek ámulva hallgatták, és tudásáért nagyra tartották.

De hát, ez is csak olyan, az utóbbi húsz évben divatossá vált, semmire sem jó tudás volt, mint oly sok minden, aminek mára semmi értelme vagy jelentősége nem volt az emberiség hétköznapjaiban, pláne történelmében. Ő mégis szerette ezeket a diaszpóra előtti földi dolgokat.

Sok szakmát, nyelvet kitanult élete során, csak úgy a maga kedvére. Elsajátított különféle sportokat, kézműves technikákat. Éveket töltött el Új-Angliában, hogy kitanulja a szabás-varrás fortélyait, majd három évig élt Dél-Európában, ahol régi divat szerint készült olasz bőrcipők készítésével foglalkozott egy idős mester mellett, akinek családja nemzedékek óta ismerte és őrizte az elegáns lábbelik titkát. Néha már maga sem emlékezett, mennyi mindent kipróbált, megtartott s elengedett.

Szeretett extrém sportokat űzni, és ügyes is volt bennük. Ebben született tehetség volt, és mozgáskoordinációját tökélyre fejlesztette az életében folyamatosan jelenlévő új és újabb kihívások sorozata. Alig néha érte kisebb-nagyobb baleset. Leginkább a tanulási időszakban akadtak ilyen esetek, de ezeken mindig könnyedén tovább lendült. Igaz, egyszer amputálni kellett a bal lábát térdtől lefelé, mert az aszteroida övben hódolt egy akkori trendnek, mely során minél gyorsabban kellett körbe száguldani egy-egy kijelölt kisbolygón egyszál űrruhában, hatalmas szökkenésekkel loholva egymás nyomában. Az élbolyban futott, s a tudat, hogy a jóval fiatalabbak között is versenyképes, vakmerővé tette, túl nagy ugrásra késztette, kisodródott, s mire észbekapott, már jócskán eltávolodott a sziklás felszíntől. Jeladója nem működött, így napokon át lebegett a fagyos semmi közepén, várva, hogy valami csoda folytán megtalálja egy mentőhajó, amelyet minden versenyen készenlétben tartottak.

Eleinte nem izgult, nem az a típus volt. Biztos volt benne, hogy megtalálják. Valójában az első néhány órában nem vette észre, hogy a ruha helyzetjelzője nem működik. Érdeklődéssel szemlélte az egyre távolodó tájat, viccesnek szánt kommenteket fűzve hozzá a rádióban, ám amikor egészen közel suhant el mellette egy-két kisebb törmelék, majd idegesítően közel került egy méretes sziklatömbhöz is, amely megpörgette, mint tollpihét a szél, s húzta magával a semmibe, riadtan sürgette a segítséget. Az igazi pánik akkor tört rá, amikor rájött, hogy jeladó nélkül itt ragadt a halál torkában.

Most vette csak hasznát mindenféle ősi tudásának, melyek hosszú órák sikertelen próbálkozásai után végre segítettek neki megjavítani a jeladót. Sajnos addigra már nagyon messzire sodródott a verseny helyszínétől, egy szinte alig látható törmelék pedig kilyukasztotta ruháját, amely automatikusan lezárta a sérült részt, ezzel elhalásra ítélve bal lábszárát.

Mire a mentőhajó orvosa kezelésbe vette, már alig pislákolt benne az élet. Szerencsére szervezete jól reagált az őssejtes terápiára, így egy új saját láb növesztése nem okozott különösebb gondot. Egész teste már akkor is kész orvosi műremek volt, némi fantomfájdalmat és viszketést leszámítva részéről tűrhető volt egy újabb testrész csere. Mára ez is már csak emlék, mint annyi minden más is.

Sosem volt olyan, aki sokat mereng a múlton, bár gyakran érzett nosztalgiát a jelen iránt, mert úgy ítélte meg, hogy az évtizedek sokkal gyorsabban peregnek, mint ahogy szeretné. Legnagyobb gondja pedig már régen nyilvánvalóvá lett számára, s nem vigasztalta a tudat, hogy ez másokkal is gyakran megesik. Hosszú élete és ebből fakadó rengeteg tapasztalata ellenére sem tudta önmaga létét egységes egészként kezelni. Úgy érezte, mintha sok különálló életet élt volna le, amelyek nem képesek egyetlen összetett eggyé tömörülni. Ráadásul még mindig meg akart élni mindent, pedig tudta, hogy ez már nem lehetséges, hiszen a legtöbb tapasztaláson már többször is átesett. Ezért várta, figyelte, szomjazta az új találmányokat, az új sportokat, az új élményeket.

Az emberek többségéhez hasonlóan még az űrben is számon tartotta az időt, s ő is kétféle mértéket számolt. Egyrészt voltak a dolgok, amiket mindig sürgetni akart. Sürgette volna, ha módjában áll egy-egy szervcsere után a rehabilitáció folyamatát, egy-egy új kaland kezdetét, más oldalról viszont sokszor szerette volna, hogy az idő lelassuljon, sőt akár megálljon. Akkor a fia még mindig élne; a baleset, mi kioltotta fiatal életét, meg sem történt volna. Gyönyörű és okos lánya pedig még nem utazott volna el az első útnak indított flottával új rendszereket felfedezni, hogy még oly hosszú életük ellenére se találkozzanak soha többé.

Ennél a pontnál megállt kezében a töltőtoll, majd megpihent a vajszínű, elegáns papíron, amint a vastag könyvet ölébe engedve, kibámult az ablakon.

*****

Az űrhajónak átalakított kisbolygó vezérlő egysége felkapcsolta a világítást, és feljebb vette a fűtést, de Lanvi még nem bújt ki a meleg takaró alól. Megvárta, amíg a levegő kellemesen felmelegszik, s csak azután sétált át a fürdőbe, majd főzte le a kávét. A gép szinte dühösen berregett, mint "aki" zokon veszi, hogy nem pusztán szóban utasította az erős ital elkészítésére, hanem saját kezűleg töltötte be a kapszulát, és nyomta meg a gombot.

Ellenőrizte az útvonal beállításokat, az aszteroidákat kivédő pajzs épségét, készletei mennyiségét, a panoráma ablakot úgy állította be, hogy folyamatosan a Jupiter felé nézzen, majd kényelmes kezeslábast vett ki a szekrényből, és elfoglalta mostanra már megszokott helyét az ablak előtt. A kis asztalkára helyezte a forró kávét, s felemelte a naplót, melyet az orvos tanácsára vezetett gondolatairól és érzéseiről. Mosolyogva emlékezett vissza, mennyire csodálkozott a doki a papír és a toll láttán, s hogy megdöbbent, amikor elmagyarázta neki a tárgyak nevét és funkcióját. Csak hümmögött, s kételkedett benne, hogy ezek az ósdi dolgok egybevágnak az ő modern módszereivel.

Sosem döntötte el, miről fog írni a naplóba, egyszerűen csak hagyta, hogy elméje gondolatfoszlányai kóboroljanak koponyájában, és ha valami érdemleges bukkant fel a mélyből, azt lejegyezte. Úgy érezte, ebben is egy kis rutinra tett szert az elmúlt hónapok során.

Az első hetekben szinte semmit nem írt. Aludt és bámészkodott.

A leharcolt Földről indulva, a Luna mellett szállt át a bérelt "hajóba", amelyen több hónapot előre kifizetett, hogy orvosi utasításra magányosan ténferegjen a kisbolygó testébe vájt meglehetősen nagy élettérben, gondolkodva életén, s leginkább hogy találjon valami új célt, amit követhet.

Miután elhagyta a terraformált Mars zöld-barna látványát, és keringési pályára állt a Jupiter körül, hol a csillagokat, hol a gázóriáson tomboló viharokat figyelte. Időnként főzött, máskor csak folyékony táplálékot vett magához. Egyszer-kétszer kissé többet ivott a kelleténél, egyszer pedig jóval többet. Akkor tette az első bejegyzést a naplóba, ami így hangzott: "Egy mesterséges intelligenciával ellátott droiddal együtt lenni, szexuális aktus vagy csak az önkielégítés egy új formája?"

Amikor másnap felébredt, ki akarta tépni az oldalt, de akkor magyarázkodnia kellene az orvosnak, hogy miért tette, és addig-addig kérdezgetné, míg végül úgyis bevallaná, mi volt oda írva, így hát, hagyta, és most ott "díszelgett" a nem túl intellektuális kérdés rögtön a legelső lap felső harmadában azzal a gyönyörű folyóírással, amit oly sokat gyakorolt fiatal éveiben.

"Neurotikus". Ez volt a hivatalos orvosi szakvélemény az elmeállapotáról. Bővebben: "Rossz gondolatokra való hajlam". Még bővebben: "Olyan személy, aki túlzott szorongás-vezérelt reakciókat mutat a környezeti hatások irányába." Azt gondolta, hogy ez bárkire ráillik. Minden ember, akit megismert hosszú élete során mutatta az enyhébb vagy súlyosabb tüneteket. Persze mindig voltak kivételek, de róluk az volt a véleménye, hogy nem egészen látják át az élet összefüggéseit, vagy pusztán elbagatellizálják azokat saját jólfelfogott érdekükben, hogy megvédjék magukat a valóság elméjükre gyakorolt negatív hatásaitól. Elvégre az egész élet a kritikus helyzetek okozta szorongások hálózatának csapdája, melyben, mint hal a hálóban vergődik az ember.

A Föld, az emberiség szülőbolygója – bár mostanában erősödött az a nézett, hogy távoli rendszerek szülöttei jutottak ide valamilyen formában, de ezt senki nem tudta még bizonyítani – egyszerre testesíti meg a jót és rosszat, az édenkertet és a poklok poklát. Lanvi szerint a természet képviselte a menyországot a maga összetett, bonyolult és gyönyörű módján, míg az ember legtöbb cselekedete mintha a pokolból származott volna. S mivel az ember a nem túl távoli közelmúltig nem létezhetett a Föld nélkül, együtt alkották meg az ősi mítoszok pozitív és negatív pólusát. Persze erről ma már senki nem beszél, elvégre a vallásokat már a huszonegyedik század nagy világégése után hivatalosan is eltörölték, sőt betiltották, előtérbe hozva ezzel az ökoszisztéma helyreállításának fontosságát.

Az emberiség először a Lunát célozta meg, mint a bányászat és ipar fellegvárát, de nem kellett sok évtized, hogy székhelyüket áttegyék a Marsra. Amint befejezték a terraformálást, a Földet rezervátummá minősítették, hogy a kihalt növények és állatok újra telepítésével megőrizzék az érintetlen természet szépségét az utókornak. Legalábbis azokat a területeket, amelyeket nem foglalt el az a néhány nagyváros, amely nem került víz alá a felmelegedés időszakában. Minden más földrajzi helyen ökoparkokat hoztak létre, az ipart száműzték, közlekedni a városok között kizárólag mágnesvasúttal lehetett, a városokban pedig mindenki biciklizett, sétált, vagy a felszín alá száműzött földalatti siklókon utazott. Minden talpalatnyi helyen közparkokat létesítettek, önkeringető rendszerű szökőkutak hűsítették a forró nyarak vibráló levegőjét, a házak tetejét bezöldítették. Virágzott a coliving, az egészséges életmód, és úgy tűnt mindenki boldog.

Ám az ember úgy tűnik nem képes hosszú távon jól érezni magát, ha nincs túl sok teendője, így hamar újfent bebizonyosodott a régi tézis, hogy a jólét nem azonos a jólléttel. A kötelezően bevezetett alapellátás rendszere valójában kissé rontott a helyzeten. A nagymértékű robotizáció eleinte jótékony hatással volt az önkifejezés igényének megvalósítására, ám végül henyélésre késztette az emberek többségét. Az évtizedek múlásával egyre erősebb lett a hedonizmus térnyerése, az unalomnak és cselekvésképtelenségnek az egyik legöncélúbb kiteljesedése. A tudás már rég megvolt szinte mindenhez, mégsem cselekedtek, mert a cselekvéshez motiváció, akarat, bátorság és kitartás szükséges, amit – úgy tűnt – a földi emberek elfelejtettek.

Nem így a Marsra települtek utódai, akik emlékeztek és hívek maradtak az első telepesek jelmondatához, a "Cselekedj, hogy szükség legyen rád!" szállóigévé vált felszólításához. Lanvi, földi eredete ellenére, mélységesen egyetértett a marsiakkal, akik végül elunták a földiek tunyaságát, és kiléptek a Világszövetségből, hogy új, önálló életet kezdjenek, s az addig természetesnek vett nyersanyagszállítást a Földre szigorú kereskedelmi megállapodások közé szorították. A Marsra áttelepülést vagyoni kvótához kötötték, az egyénnel szemben a közösséget helyezték első helyre. Teljes mértékben szakítani akartak a Föld évezredes hagyományaival, és ezt mostanra, 2475-re nemhogy megvalósították, de a Naprendszer új hegemóniájaként meghódították a Merkurt, a Vénuszt, majd útnak indították az első flottát idegen világok felé.

A Mars virágzott. A bányászat központja immár a két legbelső bolygó lett, míg a Föld a marsi emberek kedvelt üdülő településévé "züllött". Az egykori vörös bolygó immár csodálatos zöld és barna színekben pompázott, sajátos faunája pedig kezdte utolérni a földi változatosságát. Lanvi boldog volt, hogy hetvenéves korában lehetőséget kapott az áttelepülésre. Mérnökökre mindig szükség volt. Sajnos egyetlen fia addigra már nem élt, a későbbi boldog években született lánya pedig amikor Lanvi betöltötte kilencvennyolcadik évét, elhajózott a messzeségbe.

Az elmúlt száz évben úgy döntött, nem alapít családot. A házasságot a marsiakhoz hasonlóan ugyanúgy idejétmúltnak érezte, mint a birtokos szerkezet nyelvtani alakjait. Az emberiség marsi ága az orvostudomány életmeghosszabbító eljárásainak köszönhetően felismerte, hogy egyetlen kapcsolat sem tartható fenn egészséges keretek között örökkön örökké.

Nem voltak halhatatlanok, de sokan voltak Lanvival közel egyidősek, sőt idősebbek is egyre többen akadtak köztük, amelyet elősegített a kalóriaszegény és vitamindús táplálkozás, a földitől eltérő kisebb gravitáció, az egészséges környezet és természetesen a hihetetlen ívet befutó modern orvostudomány.

Nem élethosszig, hanem adott életszakaszra választottak partnert. Ezek a kapcsolatok fenntarthatók voltak néhány évig, évtizedig anélkül, hogy bármely fél személyes története sérült volna. Amikor valaki új célokat tűzött ki az életében, nem kellett korlátoznia magát a másik fél más irányú elfoglaltságai miatt. Egyszerűen szép csendben elengedték egymást, hogy új céljuknak megfelelő új környezetükben új ismeretségeket kössenek. A diaszpóra előtt ez a felfogás a Földön is elterjedt a globalizáció időszakában, de a huszonkettedik század eleji háborúk és éhínség korában a személyes kötelékek ereje újra felerősödött, s ez így is maradt mostanáig.

Letette a tollat, és kibámult az ablakon. Éppen elhaladt a Nagy Vörös Folt felett, s egy darabig figyelte az örvénylést, a színek játékát, majd korgó gyomrára hallgatva úgy döntött, összeüt valami könnyű salátát, ezzel persze újfent vérig sértve a "hajó" vezérlőegységét.

Ebéd közben azon töprengett, hogy azért most már jó lenne valami érzelmesebb kapcsolatot kialakítani valakivel. Utolsó házassága óta voltak ugyan futó kalandjai, néhány évig tartó partneri egyezségei, de hosszú évek óta egyedül taposta az élet ösvényét, s vágyott valakire, akivel komolyan tudna beszélgetni, akivel összebújva suttoghatna, s aki néha meglepné valami egyedi gondolattal. Néha úgy érezte, a sok tapasztalás legnagyobb hátránya, hogy már semmin nem tud meglepődni, hogy már semmire nem tud rácsodálkozni. Akart egy másik perspektívát, egy másfajta gondolatvilágot, szemléletet látni. Osztozni akart a saját és a másik elméjének kivetülésein, a rég elfeledett érzelmeken.

Azt kívánta, hogy a másikkal való beszélgetések jelentsenek számára valamit. Valami többet, mint amit az elmúlt években megszokott. Évekig tartó beszélgetésekre vágyott, melyeken keresztül megismerheti a másikat, és az is őt. Tudta, hogy a teljes megismerés sosem lehetséges, nem ismerheti a másik gondolatait, csak az általa kimondott szavakat hallhatja, ami nagy különbség. Soha senki nem képes legbelsőbb gondolatait, logikai következtetéseit, agyának zegzugos tekervényei suhanó villanásait teljes mértékben feltárni mások előtt, és senki nem képes ezekbe a foszlányokba teljességgel bele látni, így valójában ott bent, legbelül mind egyedül, magányosan evezünk álmaink és terveink tengerén, ám mégis, az osztozás óhaja és kísérlete, mint kézfogás a sűrű ködben, képes pillanatnyi kapcsolódást létrehozni, s ilyenkor az ember megérti, hogy mily nagyszerű teremtmények vagyunk a magunk módján.

Vágyott a szerelemre. A heves érzelmekre. A megkívánás és beteljesedés örömére. Akarta ezt a zavaros, csak rövid ideig fenntartható lángolást. Akarta, hogy önmagáért szeressék, azért aki ő ott legbelül. Nem akart partneri egyezséget, sem futó viszonyt, baráti összeborulást. Égni akart. Elhamvadni. A másik tüze által kigyulladni. Vágyott valakire, akit jobban szerethet, mint önmagát. S vágyott rá, hogy a másik forrósága hűsítse lobogó magányát.

Az emberi értelemnek szüksége van az érzelmekre. Érzelmeinken át szűrjük meg a világot, s érzéseinken keresztül tároljuk emlékeinket, alakítjuk ki véleményünket, s elengedhetetlenek, hogy a minket körülvevő világot értelmezni tudjuk, s benne döntéseket hozzunk.

A jó és rossz fogalma miként dől el? Minden attól csúszik erre vagy arra, ahogyan mi látjuk, mi érezzük, vagy ahogyan mások látják és meghatározzák számunkra? S mi magunk milyenek vagyunk? Amit mi gondolunk magunkról, vagy amilyennek mások látnak? Saját valónk még önmagunk előtt is rejtély, hiszen csak a tudatos gondolatainkat ismerjük, mely meglehet, csak cseppek árja a végtelen tengerben.

Az elvárt és elfogadott, vagy tiltott érzelmek folyamatosan változnak a történelem során, s azon belül a kultúrák is meghatározói. A földi és marsi kultúra eltávolodása egymástól szakadékot nyitott az emberiség alap érzelmeiben is, nemhogy az egyéni szokásrendszereken, melyek hamar kialakulnak, hogy az ismétlődő mintázatok védőburokként öleljék körbe az egyént és a társadalmat, hogy megvédjék a gyarló elmét a rohanó idő és a csüggedés ellen.

*****

Úgy érezte, ezt most már be kell fejeznie. Nem akart itt ülni a semmi közepén, bámulni a vörös kavargást, és hallgatni a zsörtölődő vezérlőegységet, amitől magányosabbnak érezte magát, mint valaha.

Magány. Hát, ez a gond, ismerte fel hirtelen. Amikor minden szükséglet így vagy úgy kielégítve, és mégsem jó semmi. Amikor ötlettelen, döntésképtelen, zavaros elmével reménytelen. Amikor látszólag nincs se előre, se hátra. Amikor nincs ötlet, mit tegyen. Amikor a jó sem kell, s a rossz tűrhető kínnak tűnik, mely, mint magáról megfeledkezett vendég, csak ül az asztal mellett, borozgat, s nem mozdul semerre.

A neurális háló elektromos kisülései, a glükóz- és véráram gondolatátvitelei, a szinapszisok mikéntje, a telomerek sérülése, a fáradhatatlan szív pumpálása, az agy apró műveletei, melyek koherens egésszé állnak össze az érzelmek diktálta sztrádán. Mind ott kavarogtak benne, s felismerte, hogy a leírt szöveg mit sem ér, hiszen kortársai mind tudják, amit ő, hát mit mondhatna nekik újat? Az írott szó, mint időkapszula várja, hogy egy új nemzedék megtalálja, s felnyitva a benne lévő tudást maga szája íze szerint elvesse vagy alkalmazza, hiszen nekik már szélesebb, kimértebb rálátásuk a távoli múlt elporladt eszméire, melyek könyvtárak mélyén porosodnak.

De ő még él. Eleven lélegzete ki-bejár tüdején. Cselekedni akart, nem naplót írni. Tanulni a múltból, megélni a jelent, s nem törődni vele, mit hoz a jövő. Ki tudja, hoz-e még valamit? Valamit és valakit. Valakit, kivel osztozhat az élet csodáján, kivel megélhet még ismétlődést vagy új varázslatot. Kinek mesélhet, s kit hallgathat. Ki mellé lefekhet, s kit testével betakarhat.

*****

A vezérlőegység boldogan duruzsolt. Lanvi szóban utasította, hogy induljon vissza a Marsra. Végre tehetett valamit, s hasznosnak érezte magát. Lanvi nem maga állította be az úticélt, de megbízta a koordináták betáplálásával. Erre tervezték. E célból alkották.

Lanvi tisztán látta maga előtt célját, az utat, mit be kell járnia. Tudta, eljött a cselekvés ideje. Nem sodródik ezentúl, mint évek óta tette, hanem választ, dönt és érez. Nem hagyja csak úgy megtörténni többé a dolgokat, amint gyermekei elvesztése után elengedte az életet. Ezentúl igyekszik többet kihozni magából, s megvalósítja a legjobb önmagát.

Folytatja, s egyben újra kezdi életét. Mindig ott lebeg majd felette a biztos halál tudata, de tudta, s érezte, hogy nem tehet mást, mint küzd önmagáért s ehhez társat keres.

Utoljára felütötte a napló vajszín lapjait, s bejegyezte: "A cél: nyomot hagyni valakiben, s elfogadni őt tisztán és szerényen."