A. S. Field: R.E.M.

A nevem Jalda. A Xenoron születtem, 2379-ben, a sármány havában. Magasságom százhatvankettő, súlyom ötvenhat, hajam színe fekete, szemem színe opál.

Türelmesen válaszolok a kérdésekre, miközben a falon lógó képre fókuszálok, s igyekszem rezzenéstelen, egyenletes tónusú hangot használni. Ezt ők kérték. Azt mondták, a gép így könnyebben megérti az akcentusomat, és nem kell ismételgetnem adataimat.

Végig kérdezik az én, majd családtagjaim adatait, melyet kinyomtatva elém tesznek, hogy ellenőrizzem le, s csak ezután adják át a vaskos szerződést, amit elolvasás nélkül írok alá. Felesleges vele foglalkoznom, hiszen úgysem érteném a benne foglaltakat.

Végül felolvasnak egy rövid nyilatkozatot, mely szerint önként, mindenféle külső kényszer hatása nélkül vetem alá magam a kísérletnek, mely során megőrülhetek, sőt akár kómába is eshetek. Ezt is alá írom, azután a hangfelvétel számára szóban is megerősítem akaratomat.

Hosszú, hófehér folyosón kísérnek egy hálófülkéig, melyben ott áll a kísérlethez szükséges, speciális ágy. Miután átöltözöm a kikészített, kényelmes trikóba és sortba, lefekszem, a köpenyes, maszkos személyzet pedig módszeresen elhelyezi fejemen és testemen az elektródákat.

A pénzre gondolok, amit az önkéntes részvételért adnak. A dicsőség, hogy agyam álomfázisának tanulmányozásával hozzájárulhatok az idegsebészet fejlődéséhez nem igazán érdekel. Karomba kanült ültetnek, melybe lassan csepeg a színtelen folyadék az ágy mellé helyezett állványról. Utolsó gondolatom, hogy az értesítendők neve rubrikát üresen hagytam, mert kit is írhatnék bele?

*****

Nagyon magas és jóképű. Így negyven körül már nem annyira kisfiús, inkább sármossá érett, borostával és kissé kiábrándult tekintettel fűszerezve. Öltönyben van. Imádom az öltönyös férfiakat. Főleg ha az öltönyben tartózkodó férfi nem csak megjelenésében, hanem viselkedésében is alátámasztja azt, amit egy jólszabott, háromrészes öltöny képvisel, miszerint úriemberrel van dolgunk.

Elegáns partneremről már lekerült a zakó és a mellény, nyakkendője kibontva, inge kigombolva, a nadrágból félig kirángatva lóg, amint lovaglóülésben pihegek rajta a fotelben, várva, hogy lehúzza vállamról a melltartó pántot, és lágy csókot leheljen mellemre. Szeretkezésünk vad és nem sokáig tart, a többhetes távollét rányomja bélyegét, mégis mindketten boldogan mosolygunk, mielőtt leoltjuk a lámpát a hálóban.

Idegen kertben ébredek, pucéran egy hálózsákban kora hajnalban. Mellettem egy hokedlin lavór, benne koszos víz, mindenfelé különböző tárgyak szétszórva a fűben és egy hátizsák. Csodálkozva nézem, hogyan kerültem a selyemlepedős ágyból szutyoktanyára hálózsákba. Az öltönyöst nem látom, nem értek semmit. Kimászok a zsákból, remélve, hogy nem jár erre senki ilyen korán, hisz' még alig virrad. Valahogy ruhát kellene szereznem, de a földön nincs, és a hátizsák is üres.

Pár méterre tőlem egy kalyiba áll. Szívem hevesen dobog, miközben egy téglával próbálom leverni a lakatot. Még sosem törtem be sehova, de most fázok, és nagyon félek, hogy meglát valaki. El sem tudom képzelni, hol vagyok és hogy kerültem ide. Bárcsak az öltönyös itt lenne, mert ő tudná a megoldást, az biztos. De nincs itt, így nekem kell rögtönözni valamit, de gyorsan.

Legalább ha lenne rajtam ruha. Ruhában az ember magabiztosabb, jobban tud gondolkodni. Ruhában még tehetetlenül álldogálni is jobban megy, mint pucéran. Egyhelyben toporgok, amikor meglátom az ajtófélfán lógó kulcsot. A meghökkenéstől hirtelen veszem a levegőt, az előbb még biztosan nem volt ott. Riadtan forgolódok, ki szórakozik velem, próbálom kézzel takarni meztelenségem, de sehol senki. Sehol egy fa vagy bokor, jól belátom az egész kertet és a kihalt utcát is. Teljesen egyedül vagyok, lélegzetem fehéren gomolyog, a csendet szinte vágni lehet, csak szívem dobog vadul, s fülemben a vér oly hangosan dobol, elnyom minden más érzékelést, neszt, mely agyamba hatolhatna.

Mire megfordulok, hogy bemenjek a házba, hátha találok valami ruhát, a düledező viskó szinte tyúkóllá zsugorodott hátam mögött. Teljesen pánikba esek, még a döbbent sikoly is bennem reked a látványtól, csak hátrálok és hátrálok, úgy érzem, megőrülök a félelemtől. Lábam megcsúszik a hálózsákon, elveszítem az egyensúlyom, és hanyatt esek.

Próbálom magamra húzni, mintha az bármitől megvédene, de mindenképpen akarok valami falat a világ és testem közé. Ahogy vadul rángatom az anyagot, kihullik belőle bugyim és trikóm, amiben este lefeküdtem aludni. Gyorsan magamra kapom őket, majd beletúrok a zsákba, de semmi egyéb nincs benne, továbbra is reszketek a hajnali hidegben. Félek, ki fogok hűlni, ezért összeszedem minden bátorságom, óvatosan kinyitom az ajtót, s lehajolok, hogy beférjek.

Hello, van itt valaki, kiáltom, de csak szürke betonpadló és máladozó téglafalak bámulnak rám. A kinti száraz idő ellenére esővíz csöpög a tetőn át, de ez szinte már nem is zavar. Visszamegyek a kertbe, az kevésbé tűnik nyomasztónak, mint a rozoga építmény, ami dohszagot áraszt.

Egy kutya áll velem szemben. Nagy, fekete, hosszú szőrű kutya. Dermedten állok, halálosan rettegek kifejezéstelen, komor pofájától, borostyán fénnyel izzó szemétől. Sosem volt kutyám, nem tudom, mit kellene tennem, vagy mit fejez ki tartása, mozdulatlan némasága. Lélegzetvisszafojtva hátrálok a házig, hátam az ajtónak vetem, s a hatalmas pokolfajzat megindul felém, lassan, kimérten lépegetve közeledik, míg feje kezemhez ér, megszagol, majd homlokát tenyerembe rejtve lábamhoz ül. Megnézem jobban, mintha most kisebb lenne, ülve épp csípőmig ér. Emlékeztet a nyárra, s a határra, hol valakivel sétáltunk. De kivel? Ő, a kutya és én.

Zajra riadok; látom, hogy overálos férfiak bontják a drótkerítést az utcafronton, s bennem egyre erősebb a gyanú, hogy az ingatlan az enyém, ők a betolakodók, nem én. Odarohanok az egyikhez, aki láthatóan a főnök, s izgatottságomban majd' egy oktávval magasabban és túl hangosan kérdezem tőle, mégis mit csinálnak az én kerítésemmel, de csak vonogatja a vállát, nekik az van kiadva, hogy a mai napon ezen a címen kerítést kell bontani. A felgyülemlett feszültség egyszerre kitör belőlem, sikítva ordítok, hogy azonnal hagyják abba, mert rendőrt hívok. Teli tüdőből üvöltök segítségért, hátha a szomszédok kijönnek, de egyetlen ablakban sem gyújtanak fényt.

Őrült tekintettel pásztázom a kertet, a férfiak abbahagyják a munkát, engem néznek. Egykedvű, szenvtelen tekintetükben van valami baljós vadság, amit nem akarok végig gondolni, mit jelenthet. A fűben szétszórt kacatok között észreveszek egy mobilt, diadalmasan odaugrok, de nincs térerő, nem jó semmire. Ekkor meglátom, hogy néhány munkás beteszi a kutyát egy kocsiba.

Mezítláb, alig ruhában rohanok feléjük, útközben rögtönözve az irányt, hogy épp csak egy méterrel, de elsuhanjak a legszélső férfi mellett a félig már lebontott kerítésnél, de mire a kocsihoz érek, beugrálnak, és elindulnak, én meg csak futok, és futok, egyre jobban lemaradva a távolodó kocsi után, miközben a könnytől és takonytól már lélegezni is alig bírok. A sírástól nem látok, megbotlok, elesek. Nincs erőm felállni. Hanyatt fekszem, zihálok, testem ragad a verítéktől, hajam csapzottan tapad arcomra. A rettegés és futás minden erőmet kivette, elmémet jótékony sötétség borítja be.

*****

Szüleim évek óta üresen álló lakásában, régi gyerekszobámban alszom, egy halk zajra felriadva lebegek az álom és valóság határán, csukott szemmel fülelve a neszekre, hogy meggyőződjek róla, érdemes erőt vennem magamon, hogy kibújjak a paplan kellemes melegéből. A zaj folyamatos, valaki csörömpöl a konyhában, és nem óvatoskodik.

Felkelek. Agyam az ijedtségtől oly hirtelen vált éber üzemmódra, hogy belenyilall a fájdalom. Kilesek az ajtón, s látom, amint apám pakol a konyhaszekrényben, mely már önmagában is furcsa, mert sosem tett odébb egy gombostűt sem. Engem azonban mégsem ez lep meg legjobban, hanem a tény, hogy életben van, pedig emlékszem, amint a gyönyörű májusi napsütésben ott állok hamvai szétszórásakor anyám és öcsém mellett, a magassarkú kegyetlenül nyomja a lábam.

Megdermedve kérdezem, hát te élsz? Miért ne élnék, kérdez vissza felém fordulva, én pedig érzem azt az őrületes félelmet és gyűlöletet, amitől torkom összeszorul, gyomrom görcsbe áll, kezem, lábam remeg, nem kapok levegőt. Érzem, a pánik kíméletlenül falja fel elmémet. Gyűlöletem sikítássá dagad, de hát eltemettünk! Biztosan csak rosszat álmodtál, feleli, miközben becsukja a felsőszekrény ajtaját. Indulhatunk, mondja, s értetlen bámulásomra fejcsóválva magyarázza, megígérted, ma megmutatod a házat, amit vettél valahol az Isten háta mögött, vagy a világ végén, vagy hol.

Folyatom magamra a hideg vizet. Már jó ideje állok a zuhany alatt, testem kihűlt, kezdek fázni, mégsem bírom leküzdeni az agyamat borító homályt. Nem értem, miért akarnék neki bármit is megmutatni. Egyáltalán mit keres itt? Tényleg csak álmodtam volna a temetést? De annyira határozottan emlékszem az egészre. Nem létezik, hogy csak álom volt. Annyira örültem, hogy meghalt. Tönkretette az életünket. Az nem lehet, hogy él, és tűrni kell tovább! Összerezzenek a dörömbölésre, igyekezz, sose készülsz el!

A ház nem túl extra, apám csak hümmöget. Szánalmas kis viskó, még a kerítés is hiányzik egy szakaszon. A füves udvaron egy felborult szék, egy lavór és kacatok szétdobálva. Az ajtó tárva-nyitva. Ez nem jellemző rám. Nem zártam be legutóbb… de az mikor is volt? Nem emlékszem, agyamon még mindig mintha köd ülne, de nem érdekel, csak szabaduljak meg végre ettől az embertől, aki papíron az apám, valójában viszont a megtestesült gonosz.

Elsétálunk a falu főterére, hogy lássa, milyen közel van a ház a központhoz, hogy legalább jó helyen van, ha már olyan kis szakadék. Kikanyarodunk a szűk kockaköves utcából a térre, ahol apám, na, végre, felkiáltással a templom melletti kocsma felé indul. Undorral nézek rá, és elakad lélegzetem, mert nem tudom, ki ez az idegen mellettem, aki cilindert és frakkot visel csíkos szövetnadrággal és kerek napszemüveggel, kezében vaskos sétapálca díszes fejjel.

Eddig fel sem tűnt, hogy így van felöltözve, mert nem nézek rá, ha nem muszáj. Régen mindig farmerben, ingben járt, fekete bőrcipőben, rövid derekú, pilótadzsekiben, és soha, de soha nem vett volna fel cilindert, pláne napszemüveget.

Döbbenten állok meg, ő felém nyújtja kezét, de nem merem megfogni, mert ha ez egy idegen, nem szabad vele elmennem, ha ő az apám, akkor pláne nem. A nap szemembe süt, szinte semmit nem látok az arcából, de végre jön egy kis felhőfoszlány, és akkor megértem. Igen, ő az. Gyomromból jegesen tör felfelé a félelem, a gyűlölet és undor keveréke. Keserű íze marja a torkomat; úgy érzem, menten elhányom magam, de csak arra van erőm, hogy felé köpjek, miközben próbálom magam büszkén kihúzni, hogy ne lássa, mennyire rettegek.

Mit merészelsz, üvölti felém gonosz vicsorba fúlt, sötét maszkká merevedett arca. Felém lódul, de megvetem a lábam, és nem futok el, mint régen. Rám sújt a sétabottal, felemelem karom, hogy védjem a csapást, de lendületével meglök, súlyával szinte elsodor; elvesztem egyensúlyom, a második ütés már hátamat éri. A harmadik a lábamat, megrogyok; a következő már a földre visz.

Záporoznak rám az ütések, módszeresen ver. A cilinder és a napszemüveg leesett róla, tisztán látom arcán a kegyetlen élvezetet, hogy megint ő fog nyerni. Sokkal erősebb, mint amire emlékszem, testem már kezdi feladni a védekezést, mégsem vagyok hajlandó könyörögni, ezt az örömöt nem szerzem meg neki.

Arcom, koponyám, egész testem zúzódásokkal teli, szemembe vér csorog, számban is érzem fémes ízét. Karom már rég eltört, nem tudom vele távoltartani a csapásokat, de már nem is akarom. Összeszorítom a szám, nehogy egy jajszó is elhagyja, mert látom, némaságom őrült haragra gerjeszti, de már nem tudok örülni a diadalnak, hogy bátor kitartásom fölébe helyez. Erőm teljesen elhagy, egyszerűen csak arra vágyom, hogy vége legyen. Az utolsó ütésnél eltörik fejemen a bot, őt lendülete előre löki, a csonk végig szántja halántékom; végre sötétség és csend vesz körül.

*****

Vonaton ülök, kaszálók és búzatáblák mellett haladunk el, melyeket néhol fűvel borított vasúti töltés és egy-egy kisebb állomás szakít meg. Amikor végre leszállok, egy igazi kis porfészek fogad, melyről a régi western filmek jutnak eszembe. Düledező állomás, ahol a bakter arra sem vette a fáradtságot, hogy kijöjjön integetni a vonatnak, és ahol én vagyok az egyetlen utas a peronon, aki leszállt.

Bármerre nézek, pusztaságot látok. A fű kiszáradt, a szél homokot hord, és ördögszekeret kerget. Nagyon lelombozó az egész, mégis gyakran eljövök, hogy egy kis időt nagyapámmal tölthessek. Még egy kis kalyibát is szereztem a faluban, közel a főtérhez.

Papa elém jött, mint mindig. Melegen átölel, és együtt sétálunk végig a főutcán, ahol a főtérig zárt udvaros házak előtt haladunk, melyek mind más színűre vannak festve, és szinte ragyognak a gyönyörű napsütésben. A téren ott magasodik a templom beárnyékolva a kockaköves utat és a paplak melletti kocsmát.

A főtér után már kevésbé szélesek az utcák, sőt, néhol egészen keskeny sikátorokat is látni. A házak külseje egyre szegényesebb, már járda sincs, és a kockakő olyan hirtelen ér véget az úton, mintha a munkások kifogytak volna belőle, és elfelejtettek volna visszajönni, hogy befejezzék, így már csak kitaposott földúton megyünk tovább.

Egész úton be nem áll a szám. Magyarázok, hogy mennyire hiányzik, és ide akarok költözni hozzá, itt akarok lenni vele, ő meg arról győzköd, hogy nem lehet, mert még ott kell lennem, ahol vagyok, és ki kell bírnom, amíg eljön az idő, amikor majd együtt lehetünk, de én nem vagyok hajlandó ezt elfogadni, így már sokadszor folytatjuk le ugyanezt a beszélgetést séta közben. Ő hajthatatlan, én makacs vagyok, nem tudunk egymásra hatni.

Oda érünk a kis vályogházhoz, mely az övé, és megáll pár méterrel előtte. A házikó nagyon pici, alig szobakonyha. Még saját udvara, kerítése sincs, csak úgy áll ott, magányosan az utca egy beugrójában, közvetlenül az út mellett. Elhanyagolt benyomást kelt; a tető megrogyva, a vakolat málik, a pici ablakokon nincsenek függönyök. Kicsit még beszélgetünk, kedvesen hadakozunk egymással, majd szeretettel megölel, és elküld. Hátat fordít, határozott léptekkel bemegy, és bezárja az ajtót.

Elveszetten álldogálok, nem tudom, hova mehetnék. Kihez forduljak, ha még ő sem enged be? Van saját kis kalyibám pár utcával feljebb a főtér felé, mely még az ő házánál is roskatagabb, de oda nem mehetek, mert apám kisajátította magának, pedig hogy pocskondiázta, hogy micsoda koszfészek ez a falu itt a világ végén, a ház meg csak rozoga kulipintyó. Aztán bevackolta magát, kijavította a kerítést, és botjával fenyeget mindenkit, aki arra jár.

Sokáig ácsorgok, hátha megszán, de semmi mocorgás nem hallatszik, a nap pedig lassan végéhez ér, vissza kell indulnom az állomásra, nehogy lekéssem az utolsó vonatot. Arra gondolok, amikor egy nap nem hagytam magam elküldeni, és belestem a küszöbről. Elborzasztott, és mélyen megindított, amit láttam. Kosz és sötétség volt odabent, mint ahol már hosszú ideje nem lakik senki. Kimondhatatlanul fájt, hogy ilyen elhanyagolt házban kell élnie, ahol ráadásul egyedül van; de ő mindig azzal vígasztal, hogy egy napon majd együtt leszünk itt, színesre festjük, és a mi házunk is ragyogni fog a napsütésben, csak türelmesen ki kell várnom, hogy eljöjjön ez a nap. Nem szabad sürgetnem a dolgok rendjét; minden meg fog velem történni a maga idejében.

Egyedül sétálok vissza a vonathoz. A nap már bukóban és nehéz, szürke felhők gyűlnek az égen; a levegő lehűlt és hűvös szél borzongat.

A vonaton pánikrohamot kapok; fuldoklom a borzalmas magánytól és tehetetlenségtől. Felalá járkálok a kupéban, a nyitott ablaknál lihegek, és olyan őrületes nyugtalanság ül lelkemen, hogy érzem, ki kellene mennem a szabadba, hogy fussak, rohanjak, míg csak erőmből telik, de csak a vonat robog velem vissza városi életem felé.

Amint közeledünk a végállomáshoz, egyre rosszabbul vagyok. Kétségbeesetten tépem magamról a ruhát, hátha kapok levegőt, fejem kilóg az ablakon, az se érdekel, ha leviszi egy oszlop, a menetszél jeges lehelete azonban csak tovább fokozza vágyamat a szabad levegőre. Mindjárt beérünk az állomásra, teli tüdőből együtt sikítok a vonat kürtjével.

Külsőm nyugodt, rendezett; egy vagyok az utasok közül, akik leszállnak, hogy visszatérjenek a rohanó, szürke hétköznapokba. Fáradtan mélázok, amíg a kijárat felé sodródom velük, vajon az ő hasukban is ott a kőkolonc, az ő gyomrukat is halálos szorításba markolja a félelem és keserűség? Az enyémből nem múlik el soha a nyomás. A kő a gyomromban, ahol a boldogság pillangóinak kellene táncolniuk, mindig velem marad. A magány az egyetlen társam, aki sosem hagy el.

*****

Fekszem a sötétben; lehunyt pilláim alól keserű könnyem hull. Érzem tagjaimon, megint vergődtem, nyöszörögtem; lehet rugdaltam, és sikoltoztam is. Senki nem vígasztal, az öltönyös persze sehol. Csak elmémben létezik, mégis szinte érzem orromban, bőre illata keveredik parfümjével, ahogy fölém hajol, és erős kezével végig simít combomon, mintha az őszi erdő takarna be jótékonyan lehullott lombjával.

Határozottan nem vagyok jól. Érzem, a pánik menten elönt. Melegem van, szinte meggyulladok, levegő semmi, sürgősen fel kell kelnem. Ki kell szakadnom az álomból, nehogy ébren is magával rántson a magány keserűsége. Ébren már megtanultam kezelni, de álmomban szorítja a mellem, súlya, mint az üllő, nem hagy lélegezni; fuldoklok vagy a félelemtől félőrülten sikítok.

Kelj fel, kelj fel, mantrázom agyamban, nehogy visszasüppedjek az öntudatlanságba. Összeszedem minden akaratom, lelököm magamról a paplant, felülök, kapcsolom a lámpát, nyitom az ablakot. Gyorsan, gyorsan a levegőre. Kihajolok egészen derékig, kezemmel görcsösen markolom a párkányt, nehogy kiessek.

Még nem szabad meghalnom, még itt kell lennem, és várnom kell, élnem kell. Nap nap után kapaszkodnom kell a reménybe, hogy életemnek van értelme; ha más nem is, de legalább az, amit én beleviszek. Nekem kell megtölteni tartalommal, történetekkel, jó érzéssel. Magamtól kell megtalálnom boldogságom kulcsát, és egyedül kell megtanulnom, hogy ne féljek a haláltól, hiszen az egyetlen, aki valaha szeretett ott vár rám. Várja, hogy odaérjek, amikor időm letelik, és kérges tenyerébe fogja majd kezem, ahogy távoli nyarakon a mezőn sétálva a nagy, fekete kutyával nyomunkban, mely nem maradt el gazdájától soha. Vár rám türelmesen, hát nekem is annak kell lennem. A kapocs köztünk oly erős, hogy sokszor ébren is érzem jelenlétét. Hiszem, és tudom, hogy itt áll mögöttem, és megóv, mint egy személyes őrangyal, aki féltőn tárja fölém szárnyát.

*****

Hallom, valaki azt mondja, nem reagál. Nagyon messziről jön a hangja, mintha egy egész óceán választana el minket, alig visszhang, a riadt női mondat. Két szó, amit egyre kétségbeesettebben ismételget, míg egy erélyes férfihang rá nem szól, hogy hallgasson.

A nevemet hallom. Valaki többször egymás után szólít, de nem ismerem, hangja nem hatol át zokogó lelkem fájdalmán. Hív, szólít, de idegen, nincs közöm hozzá. Én másra várok. Valakire, aki tudja az igazi nevem, melyen csak ő szólít, ő hív, de még nem most. Most csak vár, ahogy én is. Vár a közös létre, az angyali éterre, mely az álomtalan álmon túl tiszta, mint a nyári ég kékje.