A. S. Field: Vér és sár
Izzadtan ül az ágyon; kába, álomittas fejében próbálnak felsorakozni a kósza gondolatok, de rendezésük nem egyszerű. Mintha egy földgyalu ment volna keresztül az agyán, képtelen értelmet találni, fogódzót a valóságban. Érzi görcsbe rándult izmait, pulzusa heves lüktetését, melybe szíve, e riadt izomköteg őrületes tempóban pumpálja a vért.
Jeges veríték lepi testét, csípi szemét, sós léként folyik szájába, s reszket, míg gyomra összerándulása vészjelet nem küld agyába, hogy kapcsoljon sebességbe, és cselekedjen. A második összehúzódásnál már áll ágya mellett, talpa alatt érzi a hűvös követ, s mintha futna rajta, meztelen talpa csattog, bár a valóságban csupán támolyog a mosdó felé, hol évtizedes megszokásból fordul balra a küszöbön, nyitja fel a vécé tetőt, s már térdel, és öklendezi ki, mit napközben befogadott.
Epét hány végül, öblögeti száját, nem múlik a keserű íz, mire rájön, lelke keserűsége tolul fel benne, azt érzi szűnni nem akaró, tolakodó, erőszakkal nyomuló, támadó ellenségként tör előre, lelke sötét bugyraiból szökik feljebb, torkán át a külvilág felé, hogy ott, mint vinnyogó, szűkölő állat kuporogjon a kövön, a fajansz mellett, nyálát csorgatva, felhúzott térdét ölelve, önmagát ringatva.
Mióta már, hogy hazatért, s mégis minden este ugyanaz a műsor; már fél aludni, lefeküdni altatóval sem mer. A porok és drogok nem akadályozzák a fertelmes álmokat, csak megnehezítik az ébredést, a kilökődést a felszínre, mint most is, kábává, tehetetlen ronggyá silányítják testét. Nem segít a terápia, a pszichomókus, a rengeteg edzés, a kézművesfoglalkozás, melyre beiratkozott érdeklődés nélkül.
Sacha is elhagyta; visszaköltözött szüleihez, úgymond, átmenetileg, amíg kissé összeszedi magát, de mindketten tudták, hogy ez oly végleges, mint a halál ellenfelei néma sikolyba torzult arcán, melyből üvegesen bámulnak semmibe a már nem rettegő szemek.
Lelkiismeret. Egyetlen szó, mely, mint duzzadó folyó szertefutó ágai, miknek nem állhat ellen se beton, se kő, tönkre tette életét, s nem csak övét, de közvetlen környezetéét is, mert, mint ragacsos lépesméz bevont, beborított mindent, mihez hozzáért. A legbelső kör is megingott már, a viharban hánykódó hajó széttört a sziklákon, s elmerült Sacha kék tekintete a salakban, melyet emlékezetének kohója öklendezett közéjük nap, mint nap.
Nem tudott szabadulni; ébren és álmában is látta az élve rettegő, vagy halott sápadtságba dermedő arcokat, melyeken megtapad vér és sár; s a kifordult tagok, tépett, foszló ruhák, félpár cipő, játékbaba s élő, anyja karjában soha fel nem növő, kifejletlen bábként. Sikolyok, fúló hörgések, jajok és makacs hallgatások kergetik egymást elméje útvesztőjében, míg ő, mint tébolyult élőholt rója a kilométereket, futócipőjében rakosgatva lábát a forró aszfalton, míg ereje fogytán leroskad, ám agya tekervényei még ekkor sem hagyják, keresztre feszítik, karóba húzzák.
Egyedül talán könnyebb lesz, társ nélküli magánya remélte, békét teremthet, de nem jött, hiába várta, ahogy az álom sem szemére, még segítséggel sem. Marad a memodel, hónapok óta tartogatott vészkioldója, mely töröl minden bút s bajt, a bűnt, mit mások parancsba adtak holmi csenevész haszonért, földbéli kincsekért. A jövőért szállnak harcba, a családért, s hazáért, Isten nevében, császárért, királyért, utódok jogáért, elek igazáért, s hazugság volt minden, későn, de már látja, hitszegővé lettek a fennkölt álmok s remények. Csalóka csalódás, bűvös búbánatos bűnbánás, harag, szégyen, öldöklő öklendés, életre szóló eleven, heg nélküli gennyes seb, mi lelkén, mint oszló hullafekély kínozza, miközben vérrel borított kezét sárral tisztogatja.
*****
Eső hull, folyik az ablakon, ő meg nézi a homályos üvegen aláfutó patakok sorát, s mosolyog; nem bántja bú és gond, nem gondol gyökerivel, elei hamvával, utódai értelmével, a vérrel és sárral. Töröltetett mindent, új életet kezdett, csak valami keserű mellékízt érez, folyton folyvást iszik, gargalizál, öblöget, hasztalan, mint a szavak, miket Sacha sírt remegve, csuklodva, s mik nem találtak partot dúlt elméje üres habjain.