A. S. Mezei: Barátság
Meleg van. A tanyaudvaron gémeskút, szikkadt, kirepedezett homokos föld. Sok év alatt sok láb tapodta keményre. Odébb, a nagy vályogház nyári konyhájában az ebéd végéhez közelednek. Zsíros tányérok, üres poharak, kenyérmorzsa az asztalon, melyre még abrosz sem került. Szegénység van. Meg paraszti zsugoriság. Spórolás. Aki élt a nagy háborúban, már csak ilyen maradt.
Négy felnőtt és egy gyerek ül az asztalnál, olyan három éves forma. Nem is gyerek, csak lány az istenadta. Unatkozik, a fa hokedlin ülve lógázza a lábát. Az anyja halkan rászól, simogatón lefogja az apró cipőket, de az unalom nagyúr egy ilyen csöpp embernek. Elpilledt a szokatlan, nehéz ebédtől, de aludni nem akar, túl sok az élmény. Túl sok a szag, a felnőtt beszéd, a sosem látott tárgyak, melyek a polcokon sorjáznak, a falakon lógnak. A kis lábacskák újra kezdik táncuk, maradj má', rivall rá az apja, hagyd mán, suttogja az anyja.
Az apja csúnyán néz, összehúzza szemét, nagybátyja házában még vendégnek sem tűrik az ilyen viselkedést. Kimész az udvarba, kérdezi az anyja, mire a kis csillagszemek felragyognak. Csúszik le a székről, szoknyája felakad, de már fordul ki az ajtón, csak fél füllel hallja, a jószágot hagyod, kiáltja a gazda.
Panni már szalad, öleli a kutyát, mely bozontos homlokát arcához tolja. Szöcsi, Szöcsi selypegi a kislány, miközben a nagy kutyanyelv takarja az arcát. Együtt fedezik fel az udvar csodáit, kotyogó tyúkot, csámpás kacsákat. Az ólban egy malac, az eresz alatt fészek, a vályúban langyos a víz pacsálásra készen. Saraz is Panni, keni mindenhova, kezére, lábára, aranyló hajára. Aztán elunja, szétnéz, mit tehetne, amott egy létra, uccu, felmegy rajta. Követi a kutya, hűséges fajta, lábát óvatosan rakja. De Panni megijed fent a sötétben, visszafordul, majdnem le is esnek. Kapaszkodnak bőszen, Szöcsi a fogával, Panni kis kezével a létra fokába. Leevickélnek, ki tudja hogyan, szemük összevillan, ebből sem lett baj.
Lihegnek, nevetnek, szaladnak pár kört, verik a port az udvar hátuljában. Kimelegszik Panni, nézi, hol van árnyék, amott a kutyaól jó helynek látszik. Beül Szöcsivel, szorosan bújnak, öleli Panni a meleg kutyatestet. Örül Szöcsi nagyokat sóhajtva, ilyen jóbarátja nem volt még soha. Panni puszilgatja, belefúrja orrát, szagolja a koszos kutyabundát.
Hazaviszünk téged, jelenti ki bátran, majd mesélni kezd a szürke kutyának. Mesél lakótelepet, emeletes házat, homokozót, hintát, tűzpiros csúszdával.
Ámul Szöcsi nagyon, ásít is hozzája; telik az idő, Panni hangja halkul, Szöcsi tartja vállán a motyogó kis fejet, delelnek a kacsák, elfeküdt a disznó.
Készülnek a népek, vége az ebédnek, mennek hazafele, estére megtérnek. Mennek az udvarra, sehol a gyerek, az anya elsápad, vajon merre lehet? Keresik szerteszét, pincétől padlásig, disznónál, tyúkólban, kútnak legalján. Nincs itt sem, ott sem, sehol az ebadta, az anyja zokog, magát ostorozza.
Nyitva a kapu, kiáltja az apja, futnak izibe', de se híre, se hamva. Hol van a kutya, kérdezi a gazda, szilaj tekintetét körbepillogtatja.
Szöcsi, Szöcsi ordítja tüdőből, de a kutya lapul, nem jön elő egyből. A kutya megtalálja, állítja az ember, de hol lehet, nem látják semerre. Hívják, hívogatják, előbújik Szöcsi, mellette a kislány, bolhával teli.
Ihol mindkettő, vidámodnak nagyon, de sír a gyermek, zokog. Öleli barátját, cseppet se ereszti, bújik hozzá Szöcsi, fejét is leszegi. Befelé mosdani, te kis átokfajzat, anyádra a bánat súlyát raktad.
Szétválasztják őket, a gyerek a házba, kutya meg az ólba. Szomorú Panni, hároméves bánat, vonyít nagyon Szöcsi, már az ostort látja.
Ülnek a kocsiba, járatják a motort, gyökeret, répát kosarakba tesznek. Szöcsi az ólban, Panni az ülésben, elaludt sírtában, nyála állán folyik bőven. Holnapra feledi, reméli az anyja, persze, hogy így lészen, morogja az apja.
Panni sóhajt nagyot, az albumot bezárja, harminc év eltelt, de mégis nagyon bánja. Bánja a Szöcsit, illant gyermekévet, forró, szöcskés nyarat, tepertős pogácsát, és hogy egy nap alatt így ért véget egy igaz barátság.