A. S. Mezei: Cukrászda
Ülök a kocsiban; várok. Várok valakire, aki késik. Megint. Mint mindig. Mit mond ez nekem róla? S a kapcsolatunkról? És főleg rólam? Nem tisztel? Az időmet semmiképpen. Rám unt, vagy sosem érdekeltem? Meglehet; sok év telt el együtt. Nehéz megújulni; úgy pláne, ha észre sem veszed, hogy meg kellene. Ha nem szól, nem jelez a másik, vagy érdektelenséged mocsarának párás kigőzölgésén át már észre sem veszed, mi az, mi hiányzik, vagy fáj. Én meg tűröm. Eltűröm, hogy várat. Mindig várok rá. Miért? Miért kell várnom? Miért várat? Kell várnom? Kell, vagy csak én akarom várni hűvös alkonyokon, napsütéses délben, párás hajnalon, csillagos éjben? S mégis várom nap nap után, hónapról hóra, s évek tucatján.
Épp rálátok szemben a cukrászdára, hol a teraszon ketten ülnek, két nő, épp odalép hozzájuk a pincér, tálcáján kávét s desszertet egyensúlyoz. Az egyik talán capuccino, nagyobb a csészéje; csokitorta, esetleg lúdláb és valami világos, mondjuk Esterházy, a kedvencem. Figyelem, amint a nő villájával szájához emeli a falatot, behunyom a szemem, érzem a diót a nyelvemen.
Konyakot rendelnek, látom a pohárról. Előtte vizet ittak, leöblíteni az édeset, s ellensúlyozni a kávé vízhajtó hatását; ahogy kell. Ezer éve nem ittam konyakot; nem szeretem. Régi emlék, fiatalkori dőreség, bulizáskori túlkapás. Inkább egy vízszín vodkát képzelek magamnak; semleges íze simulékonyan gördül le képzetem torkán, s érzem, amint ereje szétárad nyelőcsövemben, majd gyomorszájamban.
Beszélgetnek, sőt veszekednek. Talán. Nem hallom őket; a gyér forgalmú úttest elválaszt tőlük, s az ablakom is fent van, ne dőljön be a zaj s a benzingőz. Az egyik mintha kioktatná a másikat, aki szemlesütve hallgat, forgatja poharát, néha beleszagol, apró kortyocskákat szippant. Egyidősek, negyvenesek. Csinosak; blúz, szoknya, körömcipő rendben, haj frissen fodrászolva, körmök kifestve, arcok kikészítve. Ez egy drága cukrászda, nekem nem is lenne rá pénzem. Nem gond, mi úgysem járunk ilyen helyekre. Sőt, inkább sehova sem járunk.
Most a másik próbál közbe vágni a beszédnek, felemeli ápolt kezét, mint ki szót kér vagy türelmet, talán csendet, pillanatnyi lélegzetet, mit vesz, mielőtt megszólal, s ontja búját könnyes tekintettel. A másik türelmetlenül legyint, átveszi újra a szót, feldúltan magyaráz, míg a szolid nyugalomra inti.
Jön a pincér, hozza a számlát; külön fizetnek. Persze telefonról. Kicsit még ülnek, rápihennek az édességre, s a konyakra, melyet ennyi év után tán már megkóstolhatnék végre. Épp felállnak, mikor nyílik a kocsiajtó az anyósülésnél, s beszáll Ő. Futó csókot váltunk, s míg indítok, lopva a teraszra nézek, hol a nők megölelik egymást, majd elsétálnak ringó, feszes csípővel, kopogó sarokkal, egyenes háttal, míg én indexelek, s besorolok a sávba valakivel, aki mindig megvárat.