A. S. Mezei: NagypéntekI.
A. S. Mezei: Nagypéntek I.
Nemsokára el kell indulnia, de azért még van pár perce üldögélni a langymeleg napon a kerti székben. Még friss a levegő, a tavaszi sugárnak nincs ereje, ám ez is oly jól esik a szürke, jeges téli bágyadtság után, mely csak kuckózásért kiált, párnákért és puha plédekért, melyekkel lábát takarja olvasás közben, míg a kandalló lángja ugráló fényekkel tölti meg a szobát.
Arcát a gyenge napsütés felé fordítja, igyekszik kiélvezni minden percét, mielőtt elindul az állomásra; délutánra esőt írtak. Talán előtte még haza érnek, ha a vonat nem késik, és a Nagyi nem hoz húsz kilónyi ételt; mintha éheznének. Hiába mondja neki, hogy nem kell semmi, csak önmagát hozza, a szavak úgy peregnek róla, mint máló vakolat a présház oldaláról, mit tavaly felújítottak.
A három kutya, pofájukon agyaras vigyorral versenyt fetreng a fűben, majd Bözsi felpattan, szalad egy kört a nagy boldogságtól, mely úgy tűnik ragadós, előbb Feri, majd Zolka is neki iramodik, hancúrozva követik szürke társuk körbe-körbe a szilvafa alatt. Ő meg nevet rajtuk, velük; tapsol nekik, közéjük dobja a labdát, mely focizásra csábít, baráti lökdösődésre. Mit bánják ők, nevük micsoda, ember név vagy bármi más, a lényeg a jó szó, a vacsora; hol együtt ülnek az asztal alatt, mellett, ki hova tud helyezkedni, persze minél közelebb, hogy jusson mindenből pár kósza cafat.
Ránéz az órára, hamarosan megérkeznek a gyerekek is, ki innen, ki onnan jön, kocsival, mi mással; csak Nagyika használ már vonatot, hisz neki ingyen van. Mosolyogva gondol rá, a töpörödött, élettől elnyűtt testre, a ráncosan is kedves arcra, az eres, szorgos kezekre. Nem sütött süteményt, tudja, úgyis lapul majd a gyerekek kedvence a kosár aljában. Megsüti még Isti kedvencét is, pedig már hány éve nincsen; kiteszi a tálra a szeleteket, s akkor hallgatnak egy sort, főhajtással adóznak a csendnek, mely maradt utána, s velük lesz örökre.
Nagyi fogja keverni, szaggatni a nokedlit, nem engedi másnak; úgyis övé a legjobb, se kemény, se lágy, épp oly ruganyos, mint fiatalon járása. Figyel mindenre, a lobogó vízre, a sóra, tésztára; rutinnal keveri főzés közben, ne ragadjon össze, de leszűrni már nem tudja, nem bírja a terhet, a forró fazekat, hogy megemelje, így Julcsi, a legidősebb gyermek mellette topog, parancsára várva, most, most, öntsed, ne várj pillanatot se vele. Neki nem marad semmi más, csak a forró, kizsírozott serpenyőben ráütni a tojást; a friss tavaszi saláta ecettel már behűtve, tálalásra készen várja helyét az asztal közepében.
Boris addig terít, Gyurka öccsét dirigálja, ne oda, nem látod, emide tegyed, segíts az abrosszal, tedd a poharakat, míg ő maga a tányérokat, evőeszközöket áttörölgeti. A kutyák majd kint ülnek a verandán, sóváran bámulják az asztalt, húzzák seggük Nagyi elől, ki türelemre intve a konyharuhával hessegeti őket, eriggy, eriggy, várjál mán, te.
Végül mind leülnek, ő meg szedi a tálból a nagypénteki étket, tojásos nokedlit, ecetes salátával; Gyurkának persze uborkasaláta jár, mert neki mindig ki kell lógni a sorból, nem is ő lenne, ha nem. Nagyi és a lányok intenek, elég lesz, bezzeg a fiú, sajnálod, kérdi nevetve, míg már negyedik merítést rakja elébe. Utoljára lerakja a kutyák tálját a földre, s azok várják a jelet, s amint véget ér az ima, megvolt az áldás, mohón vetik magukat az ünnepi ebédre.
Mosogatás után ülnek a verandán, élvezik a csendet, az áztatós esőt, melynek illata visszarepíti régre, mikor Isti épp Nagypénteken térdelt elébe. De rég volt, gondolja, s arcát megdörgöli; májusi meleg Húsvét volt bárányfelhős éggel; Papa is itt volt még, s a szomszéd Tóni bácsi, ki mondta a köszöntőt poharazáskor. Pálinka most is lesz, de vajon Gyurka mond köszöntőt, vagy ezt is Julcsira hagyja; talán elhagyják egészen.
Na, idő van, látja az órán, indul a vonathoz; jók legyetek, mingyán jövök, kiáltja hátra, s azok hárman farkcsóválva állnak.