A. S. Mezei: Sajttorta

Carla alig várta, hogy haza érjen. Egész délután a maradék sajttortára gondolt, mely ott várja a hűtő középső polcán a vegán kolbász és a joghurtok mellett.

Két napja vette, mert hirtelen megkívánta, amint ott kellette magát a cukrászda kirakatában a hófehér tányéron, erdei gyümölcsökkel a tetején. Azután teljesen elfeledkezett róla. Otthon papirostul betette a hűtőbe, készíteni kezdte a vacsorát, majd mosogatás után már alig várta, hogy lezuhanyozzon, és vízszintesbe kerüljön a fárasztó nap után. Tegnap pedig nem otthon ettek, mert Burt meghívta a sarki vendéglőbe, ahová barátaikkal szoktak beülni havonta egy-két alkalommal.

Nem volt kedve, de nem akarta megbántani a férfit. Már legalább négyszer elutasította férje meghívását, és maga is kezdte érezni, hogy a dolog kezd kínossá válni. Legutóbb Burt már nagyon furán nézte, amint kifogásait keresgélte elméje unott tekervényeiben.

Mindketten tudták, hogy kapcsolatuk nincs éppen a csúcson, sőt, leginkább egy jókora lejtő legalja felé tart szép komótosan, de olyan biztosan, mint medve a barlangjába téli álmát kezdeni.

Értékelte a férfi igyekezetét, mégis képtelen volt rávenni magát, hogy végig üljön vele egy többfogásos vacsorát kettesben, amikor a barátok nem tartják a frontot erőltetett jókedvükkel, kitöltve az egyre hosszabbra nyúló csendeket, mely asztalukhoz hívatlan vendégként mind gyakrabban letelepedett.

Ma viszont Burt üzleti vacsorára megy, ő pedig végre, ezen a héten először, egyedül lehet pár órát munka után, és már csak azon járt az esze, hogyan fog szétolvadni a bogyósgyümölcsös zselé és a mascarpone krém a nyelvén, mely elkeveredik a mézes-citromos sajtkrém fenséges zamatával s a lágy piskóta puhaságával. Behunyta szemét, és nagyot nyelt. Nyelvével végigsimított szájpadlásán, mintha a cukrászati remek már szájában lenne, s átjárná testét az első falat, melyet lenyel.

Csodálkozva nézte, hogy a lift nyitott ajtóval a földszinten áll, még a gombot sem nyomta meg. Ezen mosolygott, ilyen is rég történt meg vele, hogy valamit annyira megkívánjon, hogy miatta megfeledkezzen a világról.

Várakozással telve nyitotta a lakásajtót, s csalódottan vette tudomásul, hogy Burt cipője ott hever a padlón, zakója pedig akkurátusan felakasztva éles ellentétben áll hanyagul ledobott nyakkendőjével és táskájával. Később nevetve gondolt arra, hogy első gondolata az volt, Istenem, remélem, nem ette meg a sütit. Ám most csak a dühöt és csalódottságot érezte, mely úgy öntötte el, mint nyári zápor a ház előtti kanálist.

Hanyagul, mintha nem is lenne fontos, vette ki a sütit a hűtőből. Kicsomagolta, kistányérra tette, majd leült vele az étkezőben, miközben Burt azt taglalta, miként mondták le a vacsorát, s hogy ez biztosan a meghiúsult üzletet jelenti, mellyel rengeteget fog veszíteni anyagilag, de presztízst mindenképpen.

Bólogatás közben igyekezett teljesen kizárni elméjéből a férfi zaklatott szavait, teljes figyelmével a szelet csodára koncentrált. Villájával letört belőle egy falatkát, s már közelített vele mohó szája felé, mikor férje hirtelen leült vele szemben, és haragtól torzuló arccal szidva leendő üzletfelét, közel hajolt, beszéde közben egy mikroszkopikus méretű nyálcseppecskét fröccsentve a villán csodaszépen megülő mennyei mannára.

Carla megdermedt, kezében a villa megremegett, mozdulatlanul lebegett térben és időben, majd lassan, nagyon lassan megpihent a porcelán tányéron. Tudta, nem kellene így reagálnia, elvégre Burt a férje. Már milliószor cseréltek egymással mindenféle testnedvet. Most mégis mintha egy világ választotta volna el tőle. Nézte a haragos arcot, az ínycsiklandó süteményt, majd kimérten felállt, s tányérostul, villástul bedobta a pedálos szemetes bűzlő sötétjébe.

Miközben a háló felé sétált a lépcsőn, hátában érezte a férfi kérdésektől döbbent csendes tekintetét.

*****

Carla őrült tempóban úszott. Erőnek erejével fegyelmezte magát, hogy ne kezdjen sikoltozva csapkodni maga körül, ezzel a biztos halálba pánikolva magát, hogy férje és gyerekei szeme láttára váljon a hatalmas fogak martalékává.

Csak erre tudott gondolni, hogy szerettei ne lássák halálát. Az nem lehet, hogy végig nézzék agóniáját, amint utolsó lélegzetével küzd dermedt haláltusában a nála háromszor nagyobb ellenféllel, mely háta mögött sebesen közeledve tátotta félelmetes álkapcsát.

Az idő mintha megállt volna, minden részletet élesen érzékelt. Az arcába vágódó vízpermeten át látta a hajó oldalán leeresztett kötelet, ahol a többiek teli tüdőből ordítva integettek. Hallotta pániktól eltorzult, sikító üvöltésük. Lánya artikulálatlanul sikoltozott, fia a személyzettel küzdött, akik alig bírták lefogni, nehogy a vízbe vesse magát, s Burt…

Burt háttal állt, nem mert ránézni, s ő tudta, hogy arcán a tébolyult tekintet az eget fürkészve vár az isteni csodára, hogy szíve megszűnt dobogni, s rémületével csak fájdalma vetekszik.

Tempózott, s minden mozdulatnál várta a halálos ütést, a rántást, a vad öklelést, mely életét végleg kettémetszi. Úgy érezte ezer éve úszik, sosem volt ennyire erős és fáradt egyszerre. Mint antik hérosz szelte a habot, gerincén az adrenalin bizseregve kúszott, s torkában az elfojtott sikoly hörgésbe csapott, mikor megfogta a csörlőhöz erősített kötelet, s érezte hirtelen gyorsulva emelkedik a felszín fölé, hogy kezek tömege húzza, vonja, s hogy lélegzete sípol, míg izmai erőtlenül tiltakoznak a marcangoló ölelések ellen.

Maradék erejét összeszedve hajolt át a korláton, hogy lássa a sötét hátat, a hatalmas úszót, s hogy reszketőn alélva omoljon a sós víztől iszamós deszkákra.

*****

Nézte az alvó férfit, kinek a horkolástól apró nyálbuborékok gyűltek szája sarkában, mint legszebb álmában szunnyadó gyermeknek. Ajkával finoman felitatta őket, s amint nézte, szerette.