A. S. Mezei: Tabu

Egyszerűen nem akarta, és kész, de hiába mondta el férjének, ő tovább erőltette. Nem igazán voltak érvei, azon túl, hogy már az elsőt sem akarta, de ezt persze nem mondta, mert nem mondhatta. Elvégre ki hallott már ilyet, hogy egy fiatal, életerős nő ne akarjon gyereket. Mindenki férjhez megy, mindenki szül, ez a világ rendje. Na, de ki teremtette ezt a rendet?

*****

Hanyatt feküdt, megadóan tűrte férje ostromát újra és újra, s közben csak arra tudott gondolni, bárcsak fiú lenne, és akkor helyre állna a világ rendje.

*****

Unottan bámul ki az ablakon; kint süt a nap, csodaszép május virradt.

Jó itt a kórházban. Itt legalább nem kell a kislánnyal törődnie, kialhatja magát, és férje sem nyüstöli. Anyja elvégzi helyette a háztartásban a legszükségesebbeket, a gyerek meg úgyis a bölcsiben van egész nap.

Persze őt hibáztatja mindenki, pedig nem szándékosan esett el, csak beakadt a cipője sarka a villamos sínbe.

Fiú lett volna. Meg lett volna férje akarata. Helyreállt volna a rend.

*****

Elölről minden. Monoton, gépies együttlétek. Negyvenhárom rojt van a függönyön. Majdnem háromszor meg tudja számolni, mire vége az egésznek.

*****

Mellére tették a csöpp testet, s csak nézte, mint egy idegent. Hónapokig reménykedett, hogy fiú lesz, s hogy akkor majd érezni fog valamit; de nem így lett.

Férje a folyosón várt, aztán azt mondták a nővérek, hogy elment.

Nem állt helyre a világ rendje.

*****

Úgy érezte, nem bírja tovább. Fél óráig járkált vele a szobában mire elhallgatott, ám mihelyt letette, azonnal újra sírni kezdett. Egyszerűen nem bírta elviselni.

Halkan zárta be az ajtót, ne hallják a szomszédok. A kisbőröndöt nem merte hozni, csak egy nejlonszatyorba dobált be némi fehérneműt, ruhát, s azt a kevés pénzt, amit félre tudott lopni a szigorúan kiadagolt konyhapénzből.

*****

A közeli parkig jutott, s leült a hűs lombok alatt egy piros padra, mely oly magányosan állt a sárga kaviccsal szórt ösvény mellett, mint amilyen egyedülinek érezte önmagát a világban.

Ült, és nem gondolt semmire. Ölében a nejlon átizzasztotta szoknyáját, keze alatt csúszóssá vált, hát letette a földre.

Hova menjen? Pár nap megalhatna a gyárban a betegszobán, biztos megengedné a Gizike, akinek éjszakás takarítónőként kulcsa van minden helyiségbe. Na, de ha elkotyogja valakinek? Világ szégyene lenne. Talán még az állását is elvesztené.

Se munka, se szállás, se pénz. Végleg felborulna a világ rendje.

*****

Bal karján a kicsit tartja, jobb kézzel főzi az ételt. A gyerek már állandóan sír, akkor is, ha felveszi. Férje üvölt, hogy hallgattassa el végre, s hogy még erre sem képes. A nagyobbik gyerek csendben húzódik meg a sarokban.

Szobakonyha, lavórban mosdás, szénnel rakott kályha, gyári munkás bére, körgangos folyosó, fülelő szomszédok. Ez lenne a világ rendje?

Már süket a füle minden vádra, minden könnyre, vak a szeme minden riadt, tétova gyermeki mosolyra, segítségre. Szíve kihűlt, agya blokkolt, a rutin még tartja magát benne.

*****

Új lakás. Szinte el sem hiszi. Melegvíz folyik a csapból, központi fűtés, s külön gyerekszoba. Mindennap fürdenek. A kicsi legalább addig nem sír. Hatalmas, a világra csodálkozó szemével némán bámulja a sárga műanyagkacsát, a hófehér hajót, s a kék halat, mely, mint döglött enyészet lebeg a habfürdős vízben.

Három éve itthon. Otthon. Kinek az? Neki téboly.

*****

Új munkahely, iskolás gyerekek. Végre valami élet. Élet, vagy valami hasonló. Nem sejti, hogy ez egyszer egy film címe lesz. Még nem most, majd sokára, közel harminc év múlva. Ő viszont már most éli, megéli az érzést.

Munkahelyén jól teljesít. Kedvelik, kitüntetik. Hajnalban másodállásban takarít. A felmosó jobbra-balra ütemesen mozog, elringatja álmos elméjét. Később a boltban a kolleginák hangos nevetése ebédidőben majd felrázza. Otthon pedig… Arra napközben nem szokott gondolni.

*****

Férje egyre többször jön haza későn. Alig áll a lábán. Savanyú cefre és keserű dohányszag lengi körbe. Alig bírja kimosni ruhájából, s mikor arca fölé hajol… Bárcsak lenne valakije. Bárcsak megcsalná, és békén hagyná végre.

*****

Esküvő. Veszekedés, ki milyen ruhában menjen. Új öltöny, új kosztüm. Idősebb lánya igazi habcsók az abroncsos ruhában. Tényleg szép. A kicsi mégis ellopja a napot. Mindenki nézi, s látják, milyen magas, milyen vékony, s kecsesen hajladozva táncol.

Csak ő nem nézi. Nem bírja látni, amint akaratlan elorozza a másik nagy napját. Mindig ezt csinálja, s közben nem érti, mi a gond. Fel sem fogja, hogy puszta léte megtöri a rendet. Fegyelmezetlen, tudatlan bűbája beteríti a napokat, magára vonja a figyelmet.

*****

Unoka. Na, ez is csak lány lett, legyint lemondón a férje. Nem tudtok ti, csak lányokat. Nem tudja, hogy ez rajta múlik leginkább. Nem ismeri az örökítés zegzugos útját.

Ő valahogy mintha örömöt érezne. Talán egy kis diadal a keserűség fátylán, mely arcát fedi élete napjain. Csupa lány. Nincs egyetlen fiú sem. S a világ rendje?... Némán gördül tovább, elhaladva családja mellett.

*****

Temetés. Némán állnak a szórás alatt. Elhívott egy kántort, és misét is mondat. Csak azért, mert férje nem akarta volna. Ez maradt neki, e kicsinyes bosszú, hogy nem az anyja mellé temette, s az egyházzal búcsúztatta.

A kicsi szebb, mint valaha. Sápatag bőre illik a kis feketéhez, mit visel, és amely enyhén rásimul karcsú testére. Megint mindenki őt nézi. Mindig mindenki őt nézi, miközben ő merengve tartja a várva várt fiút, ki egy átdorbézolt éjszaka emléke, s kit nagyapja sosem látott, még csak meg sem érte, hogy felsírni lássa, s a világ rendje számára így maradt csupán megoldatlan álom.

Ő végre rábír nézni erre a lányra. Végre látja rajta, benne, amit mások, s talán valami többet, mit csak ő tud. Egy sejtést, hogy a sorsuk mennyire hasonló.

*****

[Inspired by William Shakespeare: III. szonett > (részlet) "Anyád tükre vagy: édes tavaszát/ Láthatja benned; s te is így fogod/ Nézni vénséged ablakain át,/ Bár ráncosan, mai arany korod." fordította: Szabó Lőrinc]