A. S. Mezei: A vicomte

 – szerelem a forradalom árnyékában –

1786 – 1789

A kecses rózsafa szekreter a kisszalonban állt, közel az ablakhoz, hogy a vicomte írás közben kiláthasson a kertre. Szerette nézni az évszakok váltakozását. A tavaszi rügyezést, az őszi avart. Nyáron a szökőkút körül madárkák ugráltak, fel-felröppenve megmártóztak a friss, hideg vízben. Havas téli estéken pedig, amikor a hold bevilágított az ablakon, sokszor üldögélt karosszékében a szállingózó hópelyheket figyelve, álmodozón elmélkedve sorsán és szerelmén.

Mily régóta figyelte őt az elegáns íróasztal. Emlékezett a napra, amikor a vicomte először nyitotta fel rajta a faredőnyt, mely mögött fiókocskák és polcocskák sorakoztak; mily örömmel simított végig finom ujjaival az intarziás, lakkozott felületen. Egyesével kipróbált minden fakkot, melyek oly simán nyíltak, záródtak, csúsztak helyükre, hogy a vacsora vendégek nem győztek ámuldozni rajta. Dicsérték a mestert, aki alkotta, és persze a vicomte-ot, hogy milyen jó ízlése van.

Csak egyetlen rejteket nem mutatott meg senkinek; azt a kis titkos fiókot, amelyben a grófné leveleit tartotta. Nem is volt más oka megrendelni a szekretert, mint írni rajta az imádott nőnek, és aztán becses kincseit, melyeket viszonzásul kapott, elrejteni a világ elől.

A vicomte a gróf hűbérese és személyi titkára volt, ahogy apja és nagyapja is szolgálta a gróf őseit már századok óta. A grófi családnak hála hatalmas vagyont halmoztak fel, birtokuk kiterjedt több falura a hozzájuk tartozó földekkel, erdővel, sőt még egy kis tó is tartozott hozzá, melyhez fertály óra alatt ki lehetett lovagolni, vagy kocsikázni, ha hölgyek is csatlakoztak a kirándulókhoz.

A jelenlegi gróf már élete derekán járt, amikor nőül vette a fiatal grófnét, remélve, hogy a fiatal teremtés megszüli neki az áhított fiút. Első feleségét gyermekágyi lázban veszítette el, és nem maradt utána csak két lánygyermek és egy kékszemű fiúcska, kit élete második havában koporsóba helyeztek. Ám úgy tűnt, a fiatal grófné sem fogékonyabb, mint elődje; a várva várt utód nem érkezett meg.

A grófné oly üde és hamvas volt, mint érett barack a fán, és az akkor alig húszéves vicomte menthetetlenül beleszeretett a szőke fürtökbe és vérvörös ajkakba. Csodálta léptei könnyedségét, jómodorát, és áhítatosan itta csendes szavait, amint a vendégekkel és a személyzettel beszélt. Jómaga a gróf legközvetlenebb bizalmasaként bejáratos volt a kastélyba, így soha senki nem fogott gyanút, hogy oly sok órát tölt a családdal és a grófnéval.

Egy teljes éven át sápadozott, álmatlanul vergődött, őrlődve a gróf iránti lojalitása és önnön szerelme között, mikor arra az elhatározásra jutott, hogy megvallja érzéseit a fiatal nőnek, hogy azután mély levertség legyen rajta úrrá, amikor kosarat kapott.

Hetekig ágyban feküdt náthára hivatkozva, miközben azon elmélkedett, hogyan érthette félre a jeleket. Meggyőződése volt, hogy a grófné sem közömbös iránta, különben sosem merte volna felfedni előtte érzéseit. Tépelődött, sóhajtozott, és akkor vált szokásává a karosszékben üldögélve a kert szépségében gyönyörködni.

Hamarosan elszánta magát a hosszas ostromra, és tervet kovácsolt a grófné meghódítására. Párizs legjobb bútorkészítőjét rendelte magához, egy magával idős fiatalembert, kinek ügyességéről ódákat zengett a szalonok úri népe. Pénzt nem kímélve a legrövidebb határidővel rendelte meg a csodaszép íróasztalt, melynek titkos fiókjáról csak ők ketten tudtak.

A várakozás ideje alatt a kertre néző kisszalonba új selyemtapétákat és brokátfüggönyöket rendelt. Felújíttatta a mennyezet aranyozását, a legújabb divatot követő, aranykeretes tükröt akasztott a kecses kandalló fölé, és hatalmas kristálycsillárokat vásárolt. A régi bútorokat, melyek apjáról maradtak rá, átvitette a dolgozószobába, hogy helyet teremtsen az új kor ízlésének.

A lakkozott, diófa keretes, vajszínű kárpittal szegett öblös fotelek színéhez igazította a függönyök és szőnyegek árnyalatát. A szalont elborították az apró porcelán szobrocskák, melyeket a hölgyek szerettek megcsodálni, és a szekreter fölé egy meisseni porcelán órát rakatott, amely épp akkortájt jött divatba, és még csak néhány gazdagabb nemes engedhette meg magának.

A fő helyen két bútor helyezkedett el; az ablaknál az intarziás rózsafa szekreter, és vele átellenben egy csodálatos, vörös bársonnyal bevont nyolclábú dívány, melyet a vicomte a szalon hátsó fala mellett, egy kagylómintával gazdagon díszített selyemfüggönyökkel intim budoárrá alakítható sarokban helyezett el.

A szerelmes férfi ebben a gyönyörű, előkelő környezetben kezdte írni leveleit a grófnénak, melyeket titokban csúsztatott a nő által olvasott verses kötetbe, és melyekre hónapokig nem érkezett válasz, de még egy apró szempilla rezdülés vagy helytelenítő homlokráncolás sem.

A szekreter boldogan szolgálta gazdáját; örömmel adta át magát a finom kezek érintésének, a szerelemtől ittas levelek írásának, és gondosan őrizte titkait, miközben csodálta a vörös bársonyborítású dívány kecses lábait.

Úgy érezte, boldog. Az ablakon keresztül átjárta a fény és meleg, gazdája órákon át ült mellette karosszékében, és időnként meg-megsimogatva, kedvtelve nézegette aprólékos faragásait, kicsiny gombjait, fogantyúit; és neki ez elég volt.

Hosszú hónapok várakozása, és több tucat levél megírása után, egy napsütötte májusi délutánon hintó állt meg a vicomte felhajtóján, és maga a grófné szállt ki vadonatúj, az alkalomra készíttetett selyemruhájában. Széles, abroncsos szoknyája kiemelte fűző nélkül is karcsú derekát, fedetlen keblén, vállán bőre ragyogott, mint a legszebb alabástrom. Magasra tornyozott parókájában pávatollak, gyémántláncok ragyogtak, ujjain megannyi drágakő csillogott.

Amint belépett a szalonba, a vicomte egy kézlegyintéssel elküldte a lakájt, maga szolgálva frissítőt szíve hölgyének, ki láthatóan kissé idegesen sétált körbe a szép kis szobában, ahol a férfi, hogy leplezze szíve vad dobogását, magyarázni kezdte a felújítás részleteit, egyenként kézbe véve minden apró szobrot, melyek elborították a kandalló párkányt és a kecses asztalkákat.

A grófné megnyugodni látszott, de a halvány pír ott ragyogott arcán és hattyúnyakán, mely alatt a hófehér bőr mindannyiszor megborzongott, amikor ujjaik összeértek a porcelánok hideg felületén. Csak egyszer szólalt meg, amikor a szekreterre vetve kék tekintetét megkérdezte, itt szokott írni, és a férfi szótlanul bólintott, mert érzelmei torkába tolultak midőn vissza gondolt a levélírások gyötrelmes óráira, mikor a vágy ott zsongott ereiben, kioltva minden értelmes gondolatát, csak szíve zakatolását hagyva meg fiatal életében.

A grófné leült a karosszékbe, és a szekreter elámult arca tündöklő szépségén, nyaka kecses ívén, keble riadt hullámzásán. A finom kis ujjak óvatosan simítottak végig írólapján, majd mély sóhajjal felfedték a faredőny alatt rejtőző csinos kis fiókokat, megérintették a levélpapírt.

A vicomte ekkor lehajolt, és lágyan, szinte futólag ajkaival megérintette a váll bársonyos bőrét, mire a grófné elpirult, és sietve távozott; csak a hintó zörgését és a lovak patáinak csattogását hagyva maga után.

Parfümje még napokig érződött a levegőben, a vicomte nem engedte, hogy ablakot nyissanak. Kihozatta kedvenc lovát az istállóból, és a közeli tóig hajszolta a lovat, ahogy csak bírta; ott pedig ledobálta ruháit, és begázolt a jéghideg vízbe, arcát az égre emelve diadalmasan mosolygott.

Szeret, és viszont szeretik, ebben immár bizonyos volt. Hazatérve úgy, ahogy volt, izzadtan a lovaglástól és hínárszagúan a tó vizétől, leült a szekreter elé, és elővett egy levélpapírt, melyre csepp parfümöt szórt, majd írni kezdett.

A szekreter egy éven át volt tanúja, amint a vicomte és a grófné szerelme beteljesedett a kecses lábú, vörös díványon, melyen oly sok boldog órát töltöttek forró ölelésben, álmodozva egy, jól tudták, soha be nem teljesülő, közös életről.

Itt a kisszalonban mondta el remegő hangon a grófné a jó hírt, hogy szerelmük gyümölcse megfogant, ezért a kor szokása szerint egy évre visszavonul vidéki kastélyukba, és csak a keresztelőre jön vissza férjéhez, a grófhoz, ki mérhetetlenül boldog, és reméli, végre fia születik.

*****

Tajtékosra hajszolta a lovat az erdei utakon, hogy elkerülje a kúriák udvarán őrjöngő, az országúton vonuló, felfegyverkezett embereket. Párizs kifordult önmagából, s a vidék követte. Csak remélni merte, hogy megelőzheti sorsát, és időben érkezik a grófi kastélyhoz, ám a felhők felé bodorodó füst, nem ezt ígérte.

Saját otthona már feldúlva; szerelmük helyszíne összetörve, lábbal tiporva; felgyújtott, üszkös romok merednek csak az égre. Némán szállt a fohász vérző ajkáról, Uram, csak a gyermeket ne; ám az Úr elfordult felőle, tudta, bűnösök mindketten, de a gyermek ártatlan, hiába fogant bűnben a szentem.

     A ló kidőlt, nem bírta a hajszát; az utolsó dombot rohanva mászta, könnyei homályán át nézve az őrült gyilok maradványát, s a széles grádicson szétterülő szőke fürtöket, a hófehér karokat, melyek halálukban is magukhoz szorították az életet.