A. S. Mezei: Transzcendens

     Ezüst hídon halad, körülötte vibráló fények, azokon túl pedig minden irányban végtelen sötétség. Kissé izgatott, de nem fél, inkább várakozásteljesen pillant a semmibe tűnő túlpartra; vajon mi vár rá odaát?

     Belép a tágas előszobába és felkapcsolja a villanyt. Tétován felakasztja kabátját, elrakja cipőjét, majd körbe sétál a hatalmas tetőteraszos lakásban. Fáradt gondolkodni. A zuhany alatt a vízfüggönyön át mintha a férje szavait hallaná oly távolból, akárha a felhőkből szólna. Valakivel beszél, aki épp azt mondja, koponya trauma, esetleg cetlikre írt üzenetek a lakásban segíthetnek a későbbiekben. Koponya trauma? Ezt a férje kérdezte? Olyan szomorú a hangja. Vajon kivel beszél? És hol vannak?

     Ámulva sétál az ezüst hídon. Nézelődik, hátha meglát némi fényt a sűrű sötétségben. Csodálkozik, hogy nem fél, csak valahogy olyan zavaros minden a fejében. Leginkább nincs semmi gondolata. Nézegeti magát; mintha kezei is ezüstös fényt árasztanának.

     Kótyagosan ébred; ismerős a szoba, ahol a leeresztett redőnyön átszűrődik a fény. Kibújik a paplan alól, és az ágy szélén ülve mélán nézegeti csipke hálóingét. Talpa alatt vastag, hosszú szálú szőnyeg, lábujjaival beletúr. Teakfa padló és ízléses, natúr függöny. Szomjas, torka kiszáradt, nyelve megdagadt. Az ajtón túlról gyermeki kacaj szökell vidáman. Húzza vissza az ágy; feje lehanyatlik a selyem párnahuzatra.

     Sietősen lépked, majd megáll, és meredten bámulja a korlátot, mely eddig nem volt, most mégis halvány rózsaszínbe hajlón verődik vissza róla az ezüst fény ridegsége. Döbbenten halad tovább, de mintha a hídnak sosem lenne vége.

     Kerti nyugágyon pihen, élvezi arcán a meleg napsugarat. Ölében könyv, csak az imént ejthette oda elálmosodva az ebéd utáni csendben. Szökőkút csobogása andalítja, falevelek rezegnek az árnyékban.

     Türelmetlenségében majdnem elesett, amint tempós futással igyekszik a hídon át. Riadtan forgatja fejét, kezei vergődő madarak oldala mellett. Hiába szalad, nem sejlik fel a túlpart.

     Irodai forgószéken ül, előtte tölgyfa asztal. Kedvtelve simít végig a selymes lakkon. Papírhalmok mellett furcsán üres képkeret. A körömcipő szorítja a lábát, szoknyája szűk, blúza elegáns. Háta mögött a panoráma ablak épp a várost ketté szelő folyóra mutat.

     Ijedten álldogál a hídon; forgolódik, átnéz a korláton; valami támpontot keres. Bármit, egy csepp esélyt, hogy megtudja, jófelé halad, de nincs előre vagy hátra, csak a végtelen ezüst csík fut mindkét irányba.

     Kocsit vezet, nyílként suhan a sztrádán. A kinti sötétben összemosódnak az útszéli lámpák fényei. Halkan dobol az eső. Friss, üde illatát kizárja a bőrülés erős savassága, amint keveredik az émelyítő vaníliával. Parfüm lehet vagy illatosító? A rádióból jazz akkordjai forralják vérét, ujjaival dobolja a ritmust a kormányon; a zene ütemére gyorsít.

     Dühödten rohan, de nem hallja meztelen talpa csattogását. Hosszú haja lobog a nemlétező szélben, szája néma sikolyra nyílik. Hangja elhal, mielőtt megeredne. Rettegve megtorpan, nem tudja, merre menjen. Bármerre néz, csak az ezüst csillogást látja; körötte a feneketlen űr, melynek se mélysége, se távja. Kétségbeesetten rázza a korlátot, sikítva követel bármiféle jelet, de a csendből nem jön felelet. Térdre rogy, válla rázkódik, teste egyre halványabb. Keze, lába ezüst csillogás, teste szikrázó rózsaszín gomolygás. Próbál felállni, de nincs ereje; elméje pillekönnyű, teste az ezüst híd sávjába merül.

     Párás az ablak, eső mossa tisztára, fertőtlenítő szaga terjeng; gépek búgnak halkan, aztán csak a végtelen sípoló hang sóhajt.