A. S. Mezei: Bódulat

     Fekszem a fűben. A zsenge tavaszillat körbe leng, andalítja érzékeimet. A koszorúvirág édes illata uralkodik szerte a zugokban. A nő beszél valamit a teraszon állva. Szerencsére elég messze vagyok tőle, hogy eljátszhassam, nem hallom, pedig csak nem érdekel. Ez a kedvenc időszakom. Ez a se hideg, se meleg langy fuvallat a bágyadt reggeli fényben. Behunyom a szemem és feltartom a fejem, hogy az első napsugarak végig simítsanak homlokomon.

     Ebédelnek. Figyelem őket a fűzfa árnyékából. Innen épp rálátok a teraszra és a madárkákra az itatónál. Szeretem nézni, amint ugrándozva sorba állnak, csivitelnek. Semmi tolongás, türelmetlenkedés. Tudják, úgyis mind sorra kerülnek.

     Hunyorgok. A nap mostanra erősebben süt. Már rég leszedték az asztalt. A nő néha kilép a teraszra. Lehunyt pilláim alól lesem. Aztán lassan felé fordítom a fejem. Tekintetünk mintha találkozna. Akkor mosolyog és integet.

   Lassan haladok a fűz árnyékával mindig kicsit odébb. Vigyázok, hogy mindig takarásban legyek. Egy hangya mászik át a lábamon. Hagyom. Cipekszik. A hangyák már csak ilyenek; mindig húznak-vonnak valamit. Morzsát vagy bábot, nem látom; kissé már hályogos a szemem.

    Kezdek megéhezni. Régen volt reggel. Az árnyékok megnyúlnak, majd elmélyülnek. A ternye illata erősbödik. Viaskodik bennem az éhség és az álmosság, a tavaszi ámulat, hogy a világ újra él; eleven és erős, mint az idő, mely lepereg életünk lejtőjén.

    Lassan itt az idő bemenni. Bent a házban vacsorálni. Leheveredni a szőnyegre, hátamat az ágy oldalának vetni. Akkor a nő szól pár kedves szót. Megsimít, majd leoltja a lámpát. Ez a nap ennyi volt. De jó volt.