A. S. Mezei: Középkorú helyzet

                                                                     I.Ülés

     Előbb ért ide. Na, sebaj, amíg vár összeírja a bevásárló listát. Egyedül ül a váróban, senkit nem zavar, hogy kipakolja táskája tartalmát a mellette lévő székre, mire a legalján, hol máshol, végre talál egy tollat. Lemerült a mobilja, különben abba pötyögné be a teendőkhöz. Papír, papír, papír… Megakad a szeme a kis sarokasztalon kihelyezett magazinokon, alig csepp tétovázás után letépi az egyik sarkát, miután kipróbálta, hogy fog rajta a toll.

     Előbb ki kell találni, mi legyen a heti menü, de az biztos, hogy vécépapírt venni kell, mert az valahogy mindig fogytán van, ezért felírja, mielőtt elfelejti. Mit egyen a héten? Valójában egyszerűbb lenne rendelni az ételt; egyszemélyre nem sokkal drágább, mint főzni, de így legalább tudja, mi van benne. Elég sok mindenre allergiás, van, amitől hasmenése van, esetleg csak puffad, de némely adalékoktól görcsei vannak, és az a legrosszabb. Fura, hogy egyre több ember allergiás egyre többféle ételre. Biztos, az a sok műanyag és adalék, pláne a sok E betűs cucc.

     Gondolkodás közben nézelődik a drappszínű előszobában. Minden nagyon modern, letisztult vonalvezetésű és elegáns. Vajszín falak, hófehér kő, bőrfotelek; még a támlás szék is, amin ül tükörbársony bevonatú. A kecses asztalka tetején, bambusz tálcán kancsó víz, kristálypoharakkal körülvéve, az alsó polcon pedig az újságok, ahol most ott csúfolkodik a legfelső lap, amelynek leszakította a sarkát. Kicsit elszégyelli magát és a kupac aljára csúsztatja a Lovak és lovasok múlt havi számát.

     Lovaglás. Hát, igen, az úri népek sportja. Neki sosem lenne rá pénze. A doktornőnek biztosan telik rá, különben miért fizetne elő egy ilyen drága magazinra. Esetleg egyik páciense is hozhatja havonta, nem mindegyikük olyan szegény, mint ő. Nagy szerencséje volt, hogy bekerült ehhez a neves pszichológushoz, ráadásul teljesen ingyen. A házi orvosa ismeri valami jótékonysági estről, így tudott a pályázatról, amivel egy betege, jelen esetben ő, felkeltette a pszichológusnő érdeklődését. Na, nem, mint ember, hanem, mint szakmai kihívás érdekelte a drapp előszoba tulajdonosát.

     Kíváncsi, vajon a kezelésekre fenntartott szoba is drapp lesz? Végül is szép és nyugalmat áraszt. Amikor bejött még kicsit ideges volt, de most már inkább csak kellemesen izgul. Még sosem volt ülésen; azt sem tudta, hogy így hívják, a titkárnő mondta így, amikor telefonon időpontot egyeztettek.

     Vajon van bent valaki? A hatalmas, kétszárnyú, párnázott ajtón semmi zaj nem hallatszik át. Lehet, a doktornő épp ebédel vagy kipiheni az előző ülést, mielőtt őt behívja. Esetleg kávézik, netalán a férjével beszél telefonon vagy a gyerekével, ha van neki. Lehet, ő is a bevásárlást írja össze. Ezen mosolygott kicsit, mert furcsa volt elképzelni egy ennyire neves és gazdag nőt, amint paprikás krumplit főz makulátlan tisztaságú, bizonyára drapp színű konyhájában. Valószínűleg nem is főz ilyesmit. Salátát rágcsál reggeltől estig, hogy ötven fölött is csinos maradjon. Futni jár, esetleg úszik, és súlyzós gyakorlatokat végez a csontsűrűsége érdekében. Csinos kosztümöt visel, és magas sarkúban sétál drappszín autójáig az irodaépület mélygarázsában.

     Paprikás krumpli írta a papírfecnire, aztán sorolni kezdte a hozzávalókat, épp, amikor kinyílt a párnázott ajtó és egy rövid, fekete hajú, selyemblúzt és elegáns nadrágot viselő, semmilyen külsejű nő mosolyogva behívta a belső szobába.

                                                                      II.Ülés

     Nem igazán tudta, miért van itt. Az élete végül is olyan, mint másoké. Sem jobb, sem rosszabb; átlagosan semmilyen. Csak valahogy nem tudta, hogyan kellene folytatnia ezt a szürke és unalmas valamit, amit az életének nevez.

     Nem ő a kivétel, aki nagy valószínűséggel el fog válni, halálosan unja a munkáját, vagy titokban örül, hogy a gyerek végre egyetemre jár és kollégista lett, aki csak sátoros ünnepeken jár haza. Most legalább már nem kell megjátszaniuk, hogy boldog házasságban élnek és nincsenek anyagi gondjaik. Kedvükre veszekedhetnek órákon át, vagy még inkább néma csendben utálhatják egymást egész hétvégén. Megihatnak egy – két pohárkával, amikor úgy érzik, nem bírják tovább; szóval elég gyakran. Mostanában azon gondolkodik, hogy másik műszakba kéri magát, hogy ellentétesen dolgozzanak, és akkor legalább hétköznapokon lenne egy kis nyugalmuk egymástól. Igen, ez jó ötlet; holnap mindenképpen beszél a főnökével. Majd kitalál valamit; mondjuk, hogy ápolja a szomszéd nénit vagy mindegy, a főnökét ez úgysem érdekli.

     Mondjuk, amikor egyik napról a másikra heti háromszor kondi terembe kezdett járni, már gyanakodnia kellett volna, ehelyett inkább örült, hogy van három szabad estéje, amikor csak övé a lakás. Aztán néha hétvégén is eltűnt órákra mondván, elkezdett edzeni a maratonra. Végül is, miért ne lehetne hobbija, nem? Törődik az egészségével, ami szuper. Gondolkodott, hogy neki is el kellene kezdeni valami hobbit vagy sportot, de igazából semmi kedve nem volt ilyesmihez. Egyszerűen csak otthon akart lenni munka után csendben, nyugalomban, és olvasni egy jó könyvet vagy szörfözni a neten, lájkolni a cuki kiskutyákat anélkül, hogy érezné azt a megnevezhetetlen feszültséget, amitől vibrál a levegő, ha mindketten otthon vannak.

     Egyszer megérezte az idegen illatot a ruháján, és azonnal tudta, hogy az edzés csak kamu; és akkor elkezdett figyelni, és meglátta a jeleket. A mobilt sosem hagyta elől, stikában, suttogva beszélt a vécén, indulás előtt gondosan zuhanyozott, illatosította magát, percekig válogatott a ruhák között, sőt új ruhákat vett; és egészen más stílusúakat, mint addig. Kínosan ügyelni kezdett a testsúlyára, csak kistányérból evett, elhagyta a kenyeret, növényi tejet ivott. Nem evett többé fokhagymát, pedig imádta.

     Első reakciója a döbbenet volt. Hogy nem vette ezt észre eddig? Hogy miért történt mindez, az nyilvánvaló volt. Huszonöt év után már nem sok újat tudtak nyújtani egymásnak. Elcsodálkozott azon is, hogy az ő középkorú, leharcolt párja kell valakinek. Fura, nem? Régebben ő is látta benne a lehetőséget, de az valahogy elmúlt, tova tűnt az évekkel és a hétköznapi szélmalomharcokkal, melyeket együtt, egymásért és egymás ellen vívtak.

    Aztán jött a fájdalom és a megalázottság érzése, de ezt hamar elnyomta a harag, amiért mindezt ilyen sunyin, alattomban intézte. Miért nem beszélte meg vele? Tudja, hogy elmondhatta volna, és ő bele egyezett volna. Mert hát, miért ne? Együtt már nem boldogok. Unatkoznak és kiégettek mindketten. Igazából ő is szívesen beújítana valakit, ha bele botlana olyanba, aki felkeltené az érdeklődését. Még csak meg sem próbált magyarázkodni, amikor átköltözött a vendégszobába. Ezt nem tudta, miért, de valahogy pofátlanságnak érezte. Régen barátok voltak, most meg mintha ő már nem is számítana.

     Jó, persze tudta, hogy nem számít, elvégre már őt sem érdekelte a másik véleménye, de azért esküt tettek, nem? Az sem számít? Ráadásul mindezt hogyan beszélhetné meg egy idegennel csak azért, mert annak ebből diplomája van? Ráadásul egy nővel?

                                                                     III.Ülés

     Már megint itt. Szörnyű; mintha nem lenne jobb dolga. Különben is olyan fáradt. A héten minden nap túlóráznia kell a szabadságolások és a sok betegállomány miatt. Kitalálhatna ő is valamit, hogy náthás vagy hasmenése van; kivehetne pár napot, hogy pihenjen. Épp csak, amíg összeszedi magát kicsit. Most nem hullhat szét! Hétvégén végre haza jön a gyerek és nem tudhatja meg, mi a helyzet velük. Nem, most még nem! Ez az egész még ráér. Akár rendeződhet is a kettejük dolga, bár erre kevés esélyt látott.

     Abban legalább egyet értenek, hogy a gyerek előtt tartják a látszatot. Ez is valami. Nemsokára kezdődik a vizsga időszak, most igazán nem dúlhatják fel a kis lelkét. Ez most nem róluk szól. A gyerek fontosabb, mint ez az… átmeneti izé, ami jelenleg meghatározza az életüket. A lényeg, hogy a hétvége jól sikerüljön; és persze, hogy ne derüljön ki semmi.

    A kedvencét főzi, rakott krumplit sok kolbásszal és szalonnával, erős paprikával, és desszertnek diós süti marcipán mázzal. Süt fasírtot és pogácsát is, amit majd elvihet magával; vett neki négy szál kolbászt és pénzt is készített egy borítékba, amit búcsúzáskor a zsebébe csúsztat. Már előre örül, milyen boldog lesz, amikor majd megtalálja.

     Mosolyogva feláll, elsétál a drapp előszobában a bejárati ajtó melletti hatalmas tükörig. Olyan nyúzott az arca. Elmehetne fodrászhoz és vehetne néhány új ruhát a hétvégére. Persze semmi túlzás, csak hadd lássa az a gyerek, hogy otthon minden rendben van.

                                                                    IV.Ülés

     Majdnem elszúrták, de végül sikerült kimagyarázni, miért nem együtt mennek a nagyi születésnapjára. Nyökögtek egy konferenciáról, meg végtelen túlórákról, így ezt a kis zökkenőt leszámítva egész jól telt a hétvége, csak fura volt megint egy hálószobában aludni. Néma csendben, feszengve feküdni egymás mellett a nagy ágyban, ami most valahogy sokkal kisebbnek tűnt, mint régen. A másik olyan idegesítően közel volt, és szuszogott, meg forgolódott. Huszonöt évig ez nem igazán zavarta, most viszont pár hónap külön alvás elég volt, hogy elviselhetetlennek találja.

     Alig várta, hogy elteljen az a két nap. Persze nem a gyerek miatt. Ő csodálatos volt, mint mindig. Jól tanul, szereti az egyetemet, a kollégiumi életet, a szobatársait. De hát, mit vagy kit nem szeret ő? Mindig is ilyen volt. Velük ellentétben neki olyan jó, olyan könnyű természete van. Már az óvodában is sok kis barátja volt, az iskolában pedig nem győzték dicsérni a tanárok mind szorgalmát, mind magaviseletét. Elsős gimnazistaként már jótékonysági akciókat szervezett, szombat délelőttönként pedig négy órát segített etetni és takarítani a közeli állatmenhelyen. Most az egyetemen is tagja több segítő csoportnak, valamint szerkesztő az egyetemi lapnál. Biztosan többre viszi, mint a szülei; semmiképpen nem szabad kirúgni alóla a széket.

   Egyedül jött ma is, pedig a pszichomókus, ahogy magában nevezte ezt az alacsony, semmitmondó nőt, kérte, hogy jöjjenek el mindketten. Majd azt mondja, hogy a másik nem akart jönni, pedig nem is szólt neki. Minek? Itt vitatkozzanak egy idegen előtt? Esetleg már a harmadik mondat után sértődötten hallgassanak, majd otthon egész este veszekedjenek? Ugyan, mi értelme lenne? Már nincs mit mondani egymásnak. Még egyedül is olyan nehezen telik el az egy óra a belső, szürke szobában. Kint drapp, bent szürke minden. Monokróm egyhangúság, melyben még színes fókuszpont sincs, amin tekintete függhetne. Talán, hogy egyfolytában a doktornőt kelljen nézni, amint figyelmesen hallgat a szürke karosszékben ülve, néha halkan feltéve egy – egy kérdést, sosem válaszolva semmire.

     Szívesen kérne egy pohárkával az asztalán lévő italból; talán gin, szemüveg nélkül nem látja a címke feliratát. Talán jobb lenne a hangulat, engednének görcsös izmai, oldódna a nyelve. Az elmúlt hetek alatt úgy érzi, semmit sem haladtak. Az otthonában vagy benne, magában semmi sem változott. Még a legutóbb kapott házi feladatot sem tudta elvégezni. Soroljon fel legalább tíz érvet a kapcsolatuk mellett, illetve ellen. Egész héten át a válaszokon töprengett, de mellette csak olyasmiket tudott felsorolni, amik már mind a múlt ködébe vesztek. Emlékezett, miért tetszett meg neki, miért szeretett bele, miért maradt vele, amikor majdnem lefújta az esküvőt, mert felbukkant egy ex, és bepánikolt, melyiküket válassza. Emlékezett, milyen odaadással törődött a kicsivel és vele is az első néhány boldog évben. Aztán már csak a gyerekkel foglalkozott, és egyre távolabb kerültek egymástól.

   Ellene mit mondhatna? Hogy már nem beszélgetnek, nem járnak együtt sehova? Hogy szeretője van? Erről egy film jutott eszébe. "Ember, szedje össze magát! Mind ide jutunk." Végül is már nagyon régóta nem szeretkeztek egymással, rég feladták a gépies, kötelező együttléteket; ki hibáztathatná érte? Végül is, ketten együtt szúrták el, nem?

                                                                     V.Ülés

     Na, ez érdekes lesz. Ketten egy ülésen. A pszichomókus örülhet. Azért nagyon meglepődött, hogy igent mondott, amikor elhívta. Sosem gondolta volna, hogy első blikkre eljön. Ez eléggé elgondolkodtatta, hogy vajon miről akar beszélni, és főleg kivel? Magáról, róla, róluk, esetleg a szeretőjéről? Jézusom, csak azt ne! Nem akar róla tudni semmit! Semmit, de semmit, pedig majd megöli a kíváncsiság. Mi lesz, ha kiönti a szívét, ő pedig nem tudja megsajnálni. Nem, nem is lenne jó, ha sajnálná; az olyan megalázó. Mi lesz, ha nem tudja megérteni a problémáit, elfogadni az érveit? A lényeg, hogy próbáljon kulturált maradni, és ne sírja el magát. Igen, ez az. Erős és kulturált lesz, aztán majd kiderül valami, vagy nem. Csak ne kellene mindig itt várni a seszínű falak között.

                                                                     VI.Ülés

     Megint eljött. Nyugodtnak látszik, csak combján pihenő össze fűzött ujjaiból tudja, hogy ideges. Mindig így ül, amikor feszült. Merev háttal dől a támlának, lábát hanyagnak tűnő mozdulattal átveti a másikon, de ujjait egymással szorítja le, hogy senki ne lássa enyhe remegésük. Ruhája szürke egy csipet feketével fűszerezve. Egész jól néz ki, ezt eddig észre sem vette. Talán mégis jár edzőterembe. A szokottnál rövidebb a haja; jól áll neki.

     Legutóbb sokat beszélt a gyerekről, hogy milyen csodás és nagyszerű, amiben persze egyet értettek. Azután legalább negyedóráig tömjénezte mindkettőjüket, hogy mennyi mindent tettek a gyerekért, amibe szintén nem tudott belekötni. Ezzel majdnem el is telt az egy óra, de akkor a doktornő megkérdezte, ő mit szól mindehhez. Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy csak hebegni tudott, hogy egyetért, igen így volt, és nagyszerű volt minden, a másik csodás szülő és egy rossz szót sem tudna mondani rá a gyerekneveléssel kapcsolatban.

     Azt hitte ezután rá is sor kerül, de a kis pápaszemes hirtelen lezárta az ülést, megdicsérve mindkettőjüket, hogy milyen sokat haladtak a párterápián. Mi? Párterápia? Mikor lett ebből az egészből párterápia? Nem úgy volt, hogy az ő lelki nyomorával foglalkoznak és a másik csak ennek kapcsán eljön egy – két ülésre, épp hogy csak megvilágítson néminemű problémát más szemszögből is? Már épp szólni akart, ujja a levegőbe emelkedett, amikor azon vette észre magát, hogy csodálkozva és hitetlenkedve elköszön a doktornőtől, majd némán állnak a liftben, mennek át az aulán, és együtt beülnek a közös autóba, hogy haza menjenek a közös lakásba.

                                                                    VII.Ülés

     Egyedül üldögél a váróban. Talán a másik nem jön el. A legutóbbi ülés után néma csendben mentek hazáig, ahol mindketten gyorsan beiszkoltak a saját szobájukba, hogy ne kelljen a másik szemébe nézni. Egész éjjel fent volt, forgolódott, dobálta magát és akarata ellenére is azon gondolkodott, milyen jó volt régen, amikor először ketten, majd hárman egységet alkottak. Tényleges, igazi egységet, széttéphetetlen köteléket alkotva. Újra és újra végig pörgette az ülést, ahol, kénytelen volt belátni, csak dicséretet kapott a másiktól, még akkor is, ha mind a múltra vonatkozott.

     Igen, a múlt. Nagyot sóhajt. Hogy jutottak idáig? Persze ők is azt hitték, hogy kivételek lesznek. Milyen naívak voltak. Mitől lennének másmilyenek, mint a többiek? Az ember mindig feljebb értékeli önmagát és szeretteit másoknál, pedig hát… Mindegy. Hagyott neki a milánóiból a hűtőben; még cetlit is írt a konyhapultra, hogy nyugodtan egye meg, ha gondolja. Vajon gondolta? Vagy esetleg dacból hozzá sem nyúlt? Nem, az kizárt. Az a kinyújtott békejobb teljes elutasítása lenne. Nyílt hadüzenet, és ezt ő is tudja. Persze, lehet, otthon már nem is eszik. Evett máshol, vagy új szokása szerint kihagyja a vacsorát. Jó, ezen most kár pörögni, úgyis csak otthon fog kiderülni. Inkább arra koncentrál, hogy miről fog beszélni. Szóba hozza a doktornőnek a szeretőt. Igen, itt az ideje beszélni róla. A saját érzései a szerető kapcsán. Fáj, persze, hogy fáj, elvégre elárulták és megtaposták; az egész életét tették bolonddá. Ám az elmúlt hetekben kénytelen volt belátni, hogy ő is hibázott. Ő is csak a gyerekkel és a munkával törődött. Hagyta ellaposodni az egészet. Mindketten hagyták szép lassan elhalni kapcsolatuk indáit, melyek oly szorosan fonták körbe őket annyi éven át.

    Először elmondja, mit érez; elsorolja az összes kétséget, haragot, bánatot. Mind a csalódásokat és megbánásokat. A sok sírást és néma, keserű hallgatásokat. Utána pedig rátér…

    Ó, hát, mégis eljött. És a galambszürke van rajta zölddel, ami úgy kiemeli a szemét. Basszus! Milyen jól néz ki!... Na, nem! Ezt nem teheti vele! Ez most mire jó? Tetszeni akar, vagy csak meg akarja mutatni, milyen dögös, hogy bármikor találhat magának mást? Ja, hogy már talált, hiszen ezért vannak itt. … Nem is ezért jöttek! Sőt, először csak ő jött, egyedül! És most a másik leuralja az egész helyzetet. Párterápia lettek, szóló önsajnálatból. … Azért meg kell hagyni, még mindig hihetetlenül szexi. Vajon megette a milánóit?

                                                                    VIII.Ülés

     Na, ha ezt kibírja, akkor már csak kétszer kell eljönnie, és vége. Tíz alkalmat kapott ingyen, utána fizetnie kell a további panaszkodásért. Persze nem fog fizetni; hogy is tenné, örül, ha elvegetál a pénzéből. Különben is, a múltkori után, csoda, hogy egyáltalán még itt lehet.

     Jesszus! Az nem semmi volt. Reméli, lesz a másikban annyi, hogy többé egyszer sem jön el. Azt az üvöltözést! Mintha ő lenne a sértett fél. Felháborító volt, amint kiabált és sorolta a vádakat ellene. Ellene! És ő még hagyott neki milánóit. Még cetlit is írt. Hová tette az eszét? Így megalázni önmagát. Persze, van igazság abban, amiket mondott, de akkor is neki van szeretője. Nem ő rúgott fel minden szabályt, illemet, erkölcsöt? Megszegte az esküt! A szent esküt, amit egymásnak tettek! Nem is próbálta megbeszélni vele a problémákat, csak beújított egy szeretőt, mintha az megoldana bármit.

     Még a kocsiban is veszekedtek. Megbüntették őket gyorshajtásért, és még a rendőr előtt is veszekedtek. Ő még a rendőrrel is üvöltözött, hogy mit tudhatja ő, min mennek keresztül. Majdnem bevitték. Sűrűn kellett mea culpáznia, hogy elengedjék. Amikor vissza kapták az igazolványokat, a rendőr megfenyegette az ujjával az ablakon át, mint valami rossz gyereket.

    Tovább hajtottak, és talán száz métert sem haladtak, amikor a dühös csendet megtörte a másik hisztérikus nevetése. Döbbenten nézte, majd a helyzet tragikomikuma felett érzett dühében ő is elnevette magát. Nevetett és nevetett egyre hangosabban, természetellenesebben, míg azon kapta magát, hogy öklével a combját üti, és könnyei végig csorognak az arcán, miközben tapogatódzó kezének remegő ujjai szorosan összefonódtak a másik kutató ujjaival.

     Vajon elmondja a kis doktornőnek, milyen őrületeset szeretkeztek, amikor haza értek? Talán el kellene mondani; persze, ez fontos, de hát, mégis csak egy idegen. Még ha orvos is, semmi köze hozzá. Oké, talán futólag megemlíti, hogy volt egy kis ez meg az, de megbánta, nem kellett volna. Tényleg megbánta? Ezen hosszan elgondolkodott, és arra jutott, hogy nem, nem bánta meg. Eszméletlen jó volt! Ezer éve nem voltak együtt, és most ennyi idő után lenyomtak egy ilyen fergeteges estét. Hihetetlen volt! Hol volt eddig ez az eleven tűz, ez a rengeteg elfojtott szenvedély? Kár, hogy utána arra gondolt, vajon a szeretőjével is ilyen szenvedélyes? Vajon vele is megtesz olyasmiket, amiket vele? És ez utólag elrontotta az egészet.

     Legalább van benne annyi, hogy most nem jött el.

                                                                    IX.Ülés

     Na, utolsó előtti alkalom. Holnap lesz a szülinapja, amit a másik már évek óta rendszeresen elfelejt. Mindig másnap ad valami semmire sem jó ajándékot, mert hallja a sok üzenetet és hívást, melyek rokonoktól, barátoktól érkeznek. Mindig magyarázkodik, hogy a munka és az időhiány, de persze mindketten tudják, hogy ez nem igaz.

    Hétvégére haza jön a gyerek, mert akkor jön össze a család. Alaposan kitesz magáért, mindent előre eltervezett. Időpontja van a fodrászhoz, vett új ruhát és nem főz semmit, hogy ne lepukkantan, elfáradva, őszülő halántékkal lépjen át a borzalmas ötödik ikszbe, hanem legalább a családi banzájon kinézzen valahogy. Az elmúlt hetek idegeskedésével sikerült ledobnia majdnem tíz kilót, szóval most nagyon jól áll rajta az új ruha. Sehol semmi nemkívánatos dudor, kitüremkedés. A gyerek továbbra sem tud semmi, ahogy a család sem, és ez maradjon is így. A szerető pedig pukkadjon meg.

     Együtt lesz a család és majd mindenki boldogan nevet, jóízűen falatozik a sarki étteremből rendelt ételekből és a patinás cukrászda süteményeiből, tortájából. Három tortát is rendelt, mind más ízűt, mert mindhármuknak más a kedvence. Érdekes, nem is gondolkodott egy percig sem, habozás nélkül rendelt a másik kedvencéből is.

     Na, ma sem jött el. Tuti, a szülinapot megint elfelejti.

                                                                     X.Ülés

     Utolsó, utolsó, utolsó. Csak arra bírt gondolni, hogy utoljára várakozik a seszínű falak között. Érdekes, eddig megnyugtatónak találta őket, most viszont borzasztó idegesítőnek és frusztrálónak találja ezt a monoton ismétlődő színtelen, szagtalan semmit. Legalább kép lenne a falon; egy modern festmény vagy fotó.

     Vajon búcsúzzon el az orvostól? Mondja meg őszintén, becsülettel, hogy nem jön többet, vagy csak sunnyogjon el, és egyszerűen ne jelentkezzen többé? Na, majd kiderül a végén, milyen hangulatban zárják le az ülést. Majd a pillanat eldönti, miként lép le és kész.

    Inkább a hétvégi szülinapra gondolt, és leginkább az azt megelőző csütörtökre. Este, amikor hazaért és felkapcsolta az előszobában a villanyt, tizenkét ember kiáltotta egyszerre, hogy boldog szülinapot. Úgy megijedt, majdnem bepisilt, aztán meg majdnem elbőgte magát, és szabadkozva berohant a fürdőbe. A gondolatok villámként cikáztak az agyában, az érzelmek kavalkádja pedig hullámvasútra ültette. Nem felejtette el. Nem felejtette el!

   Csodálatos este volt. Összes barátja eljött, hogy jókívánságaikkal, melengető szeretetükkel átsegítsék a középkorúság lehangoló éveibe. Elhalmozták ajándékokkal, ölelgették, puszilgatták egész este. Párja nagyon kitett magáért. A párja? ... A párja.

     Igazából, mi a fenének ül még itt?...