A fény mélyén a sötétség
Sötét sikátorban siet. Az eső kopog hosszú kabátján és a csukján, melyet mélyen a szemébe húz. Térdig érő csizmáján nem fog ki az időjárás. Fejét lehajtja, nem néz se jobbra, sem balra. Közvilágítás itt nincs, de nem is kell, a neonfények elég világot adnak. A kirakatokban a lányok várakozón ülnek; némelyik lassú táncot ring, mások unottan cigarettáznak, vagy révült mosollyal merednek a semmibe. Hol is látott már ilyet? Gondolkozik. Talán a Gaián, vagy ki emlékszik már ilyesmire?
Oly sok világot bejárt, míg végre ráakadt arra az egyre, amely megoldást nyújt számára. Talán. Reméli, hogy igen, bár a remény már oly sokszor cserbenhagyta, hogy nem is számolja.
Három éve kutatja a fényt, mit álmában látott, s mely odaátról, a sötét elmúlásból érkezett hozzá egy viharos éjjelen. Tisztán emlékszik rá, mintha pár perce látta volna, s oly bizonyos volt benne, hogy kit látott a fényben, hogy ki szólt hozzá kedves, lágy hangján, mint amennyire szilárdan tudta, hogy addig keresi a hozzá vezető utat, amíg megtalálja.
Éles villanás hatol retinájába, egy újabb kirakatban éled fel a neon, gördül fel a függöny, s ő még mélyebbre hajtja fejét, sietősebbre fogva lépteit. Már csak egy sarok, s ott áll a hatalmas, kétszárnyú kapu előtt, melynek csak kopottra járt küszöbje öregebb sarokvasainál.
Körbe villantja tekintetét, de az utca kihalt, rajta kívül senki nem koldul ma fizetős szerelmet. A kéj városában hulló pernyés szitálás nem kedvez az üzletnek, ám annál jobban segíti őt saját dolgában.
Megnyomja a kőfalra szerelt gombot, s a felhangzó berregést követő várakozó csendbe bemondja az egyetlen szót, amely biztosítja bejutását. Pár pillanatnyi idegtépő várakozás után végre zöldre vált a gomb melletti kijelző, s a hatalmas kapun kinyílik egy alig emberméretű ajtó.
Ezen meglepődik. Túl magas, le kell hajolnia, s vékony testalkata ellenére is csak oldalazva tud belépni a bűnbarlangba, hol léptei előtt, a hosszú, árnyékos folyosón egy-egy fény pislog, míg tova nem haladja, hogy nyomában menten sötétbe boruljon minden.
A folyosó két oldalán keskeny ajtók sorakoznak, mögötte az "áru" kicsinosítva, kábult füstbe vonva, kihangsúlyozva rajtuk, mi mások szerint érték, ám ő pillantásra sem méltat senkit és semmit. Halad a folyosón, s a végén lefelé a nyirkos lépcsőn, melyek sártól és penészes mohától nyálkásak, a falak régi fáklyáktól kormosak, rajtuk megfeketedett vér, ősidőktől fogva halmozva rétegeket, mik fojtó bűzzel töltik meg a levegőt.
Több emeletnyi forduló alatt bőven van ideje elképzelni a falak közt még mindig visszhangzó sikolyokat, a reszkető vagy dermedt mozdulatlanságba merevedő végtagokat, s a halál sápadtságát magukra vonó, csodálkozó arcokat.
Végre leér a legalsó szintre, mintha a pokol legmélyebb bugyrában lenne. Szeme kissé megszokta a baljós homályt, így egyre több részletet lát. Bőrcsizmás lába gyanús tócsákat, bűzös kupacokat kerülget, patkányokat lökdös arrébb, míg keze görcsösen szorítja a töltött fegyvert kabátja zsebében.
A legutolsó ajtó előtt megáll, fejét felemeli, hogy láthatóvá válik smaragdnál is ragyogóbb szeme. Végig pásztázza az éjsötét ajtót, de sehol semmi jel vagy zár, mégis egy szisszenéssel becsúszik a falba, s ő végre ott áll egy tágas szobában, az előtt, ki talán segíthet neki.
Alakját fekete függöny takarja el, csak körvonala árnya sejlik a tűz fényében, s az által valami rútra, ősibbnél vénebb, torzult létre gondol, amely a tűz melegéhez hajol csontjait éltetni, míg ő remegő gyomorral, alig lélegezve próbál dacosan, egyenes derékkal esdekelve kérni.
Balról a szervilis tar feje felé hajol, s kezével int, adja elő óhaját, mire ő két kezét széttárva meghajol, nagyot nyel, igyekszik uralkodni hangján, ne remegjen, ne csuklodjon el a bánattól, a sokévnyi fáradságos kereséstől, s a félelemtől, mely vasmarokkal szorítja mellkasát, hogy szíve szinte jéggé dermed.
Fél bizony, hiába tesz úgy, mintha nem rettegne. Fél ettől az ősi lénytől, fél a sikertelenségtől, hogy hiába jött, vagy oly nagy az ár, mit nem adhat, önként semmiképp.
Oly nagy volt a remény, mi ide hozta, mi űzte, húzta-vonta csillagok mellett elsuhanva, s most úgy, de úgy fél, hogy gyenge lesz mégis, s lelke bátorsága elszáll, megtagadva tőle szíve leghőbb vágyát, húga édes hangját.
Húgáét, ki alig élt, s már évek óta a sötétség foglya, kit nem bírt sem megmenteni, sem elfeledni. Kit leeresztett a fekete földbe, korhadt fákból tákolt, szúette koporsóban. Ki kedvence volt mindnek, ki hallotta dalolni, ki fényt hozott szikkadt, sárban tapodó, vágytalan életükbe. Ki túl jó volt a világra, s így nem élhetett soká, hisz' ki mindenét oda adja bármily jöttmentnek, nem lelheti kedvét igaz szerelemben. Ki hitt az áltató, hazug szóknak, s dőrén kezét nyújtotta holmi latornak, s eltűnt évtizedre, ereje teljében, szépsége legendáján lebegve.
Jöttek-mentek az évszakok, vetettek, arattak oly sokszor, s a csodás dalnok nem bukkant fel újra. Jött helyette fémtestű hajó. Alá szállt a légből, ajtaja surrogva csúszott, s rozsdamarta korongon pár reszkető kézzel írott szó, esdekelve, könyörögve, testvére karja nyúljon utána. S ő nem volt rest, felszállt a hajóra, hét évig kereste-kutatta, követte jeleit. Kérdezősködött, fenyegetett, ha kellett, ígért fűt-fát, egyszeri csodát, de nem jutott közelebb a kísértethez, ki mint léha füst tűnt tova újra meg újra, mikor már azt hitte, meglelte.
Majd évek múltán megtalálta, sírva ölelte a hideg testet. Talán csak pár perce illant el a lélek, alig röpke sóhaj a légben. Koldustanyán, összetörve, szépsége elrabolva, dalai némán, elfeledve. Későn érkezett, s nem tud megbocsátani sem magának, sem az életnek. Minden erőfeszítése hiába, a holtat fel nem támaszthatja.
Haza vitte, földbe tette, s szent esküvel fogadta, hogy meglakol mind, ki erre a sorsra juttatta. Egy évet szánt a felkészülésre. Elszegődött bármely hajóra legénynek, elvállalt minden munkát, mi céljához közelebb vitte. Fülelt, figyelt árgus szemekkel, kihallgatott suttogásokat, elkapott illanó szókat. Szolgált kalózokat, hűbérest, kereskedőt, s mindenhonnan megszökött mielőtt lebukott volna. Gyűjtött minden apró, légből kapott morzsát, mely céljához, húga rabtartóihoz közelebb vitte.
Három év lett az egyből, de nem is számolta. Neki ez immár az élete volt. A szálak felgöngyölítése, a rosszak vérének ontása betöltötte elméjét, s megölte a lelkét. Oda lett mind, kiket hajszolt, de nem talált megnyugvást, sem békét. Harcossá érett, kinek szíve dermedt, ki kegyetlen gyilkosa az ádázoknak, s fegyvere gyorsabb a suhanó nyílnál.
S most itt áll, és majdnem reszket. Kimondani alig meri, mit kérni szeretne.
Kérése szinte semmi, alig csekély óhaj. Még egyszer utoljára hallani húga édes dalát. Belépni ideiglenesen a halál kapuján, s meghallgatni egy dalt, s mondani, bosszút álltam. Csak egy esélyt kér egy utolsó szóra, végső búcsúra, kimondani az elhallgatott szókat, hogy azután léte másfelé forduljon, élhessen magáért s a megmaradt családért.
A szervilis fordít; morogva vinnyog, fogai közt szűri nem evilági hangon a tagolatlan, torokszorító hörgést, s a felelet nem késik, a tűz fényében sejlő árny bólint.
Nem is tudja, minek örülne jobban. Ha megannyi elpazarolt év után dolgavégezetlenül távozna, vagy ha sikerrel járna, s kérésére a vénség elvezetné a fényen túlra, hol a fény mélyén uralkodik a sötétség, s hol húga édes hangja visszhangzik a múltban.
A tar fej hátat fordít, lomha, kimért léptekkel, alázatosan görbedve kimegy a hátsó rejtekajtón, mely eddig elkerülte figyelmét, s döbbent csodálkozással veszi tudomásul, hogy érzékei a rettegéstől mily kocsonyásra apadtak, tagjai ólomként húzzák, s elméje, mint szikkadt láp porrá vált a félelem zúgásában.
Apró fiolát kap, alig kisujjnyi, átlátszó üvegből készült csecsebecsét, mely napnál fényesebben izzik. Szeméhez emeli, közelről pásztázza, s a fény mélyén a sötétséget látja. A szolga int, hajtsa fel mindet, s ő reszketeg, jéghideg kezével emeli szájához, szemrezdülésnyi időt vár, míg kételye elszántsággá nő, s akkor egy vad, hirtelen mozdulattal szájába önti a mennyei fényt s a pokol sötétjét.
Epét érez és szilaj ízeket. Émelyítő édeset, mit élvezet nyelni, hánytató keserűt, mitől nyála csorog, ismeretlen aromát, fullasztó mérget, s mámorító, éteri mannát. A fény elönti elméjét, érzi meleg ragyogását, kedvesen csalogató hívó susogását. Kitárja karját ölelésre készen, míg szíve megtelik a fénnyel, reménnyel s minden széppel. Szinte látja, húga lebegő alakja, édes dalolása körbe veszi, karjába zárja. Érzi szeretetét, s valami mást is, egy éltető közeget a mindenen túl, mely alkotja egész világát a létezésen innen. Kiáltani akar, húgom, eljöttem érted, kezét nyújtja, hogy elérje a lebbenő testet, ám szertefoszlik minden, mint álom eszméléskor.
Hideget érez, szívszorító párát, bűzös iszapot a torkán, tekergő csápokat tagjain s derekán. Vergődik, s minél erősebben szabadulna, a fojtogató füsttekervények annál szorosabbra fonódnak. A fény elillan rémült tekintetéből, helyét fekete árny váltja föl. Húga édes hangja förtelmes rikoltás, kárörvendő vigyor, acsargó látomás. Szél tépi, cibálja, testét szétszakítja, s hulló elméjében utolszor felvillan a fény a sötétség mélyén.
*****
Teste a kőpadlón hever. Szeme tágra nyílva, riadt, homállyal bevont üveggolyó. Karja szorosan öleli önmaga halálba dermedt torzóját. Száján soha ki nem nyíló, néma sikoly, arca tébolyult, szürkesápadt maszk.
A szervilis gallérjánál fogva behúzza a függöny mögé, hol lelkét örök lakat alá zárják, hogy táplálja a sötétet, míg csonttá vált testét a kapu elé lökik.
Becsapták, de ő ezt már nem tudja. Elméje örökre a sötétség rabja. Nincs kiút az ősi homályból. Nem látja többé a fényt, nem éli életét, helyette szemléli önnön vétkeit, jószándékkal kövezett véres lépteit.
*****
Fémhajó érkezik, alá száll az égből. Testét hozta, ha van, ki temesse a holtat.
*****
Ketten fekszenek a földben. Karjuk mellükön keresztben, elméjük sötétben. Ragyogásuk kihunyt, szemük sárral teli. Nyelvükön az érme, a révész bére, melyben az élők hisznek, mert ki parányi a létben, hinni akar a végtelen fényben. A fényben, melynek mélyén a sötétség, mint ádáz gyilok lapul, s elveszi, miről azt gondolja, kijár neki.
Fekszenek a földben. Fogják egymás kezét az örök végtelenben.