Vihar

Éppen a laptopját ragasztotta össze a kamrában talált villanyszerelő ragszalaggal, remélve, hogy az elnyűtt szerkezet kitart még egy ideig, vagy legalább addig, amíg tud venni egy újat. Sosem költött semmire, ami nem ment tönkre teljesen. Addig használt mindent, amíg már könyvtámasznak sem volt jó, de leginkább, amíg már be sem lehetett kapcsolni a szerkezetet. Nem azért, mert nem engedhette meg magának, csak nem szerette szórni a pénzt feleslegesen, és semmiképpen nem akart szemetet termelni, ha nem volt muszáj.

Ezen a "muszáj" dolgon elgondolkodott, elvégre olyan nincs, hogy muszáj szemetet termelni, szóval csak így simán, nem akart szemetet termelni. Igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy csökkentse a karbonlábnyomát. Nem volt kocsija, sem klímája, vászonszatyorral járt a helyi piacra, hogy helyi termelőktől vásároljon. Oda is gyalog ment vagy biciklivel, a szomszédos nagyvárosba csak végszükség esetén buszozott be, de erre már lassan féléve nem volt példa.

Nem evett húst, komposztált, ritkán vágta a fűvet, és akkor is szecskázta. Zuhanyozott, ritkán mosott, akkor is csak a rövid programmal, és nem volt szárítógépe, így hagyományos módon teregetett egy pilleszárítón. Óvakodott a műanyagtól, csapvizet ivott, egyszerű ételeket főzött, a sütőt szinte nem is használta. Gyakran nem is főzött, inkább a nyers kosztot választotta, leginkább nyáron, amikor a nagy melegben amúgy sem kívánt semmi tartalmasat.

A laptop már jó ideje gyengélkedett, az "összehajtásnál" adta meg magát, amit előre jeleztek neki, amikor megvásárolta évekkel ezelőtt. Jószerével már csak a drótok tartották össze. Azért ő szerette. Sok évet töltöttek együtt, sok álmatlan éjszakán volt társa ez az egyszerű holmi, ami most úgy viselte fekete testén a fehér ragasztócsíkokat, mint bánatos zebra a bundáját, vagy mint versenyzongora a billentyűk sorát.

Hát, igen. Szóval a laptopot ragasztotta össze. A kitárt ablakon át hallatszott a vihar csattogása, s az eső vad kopogása az ablakpárkányon. Elégedetten szemlélte művét, s kipróbálta, kibírja a gép, hogy felemeli az asztalról. És igen. Úgy döntött, ezt meg kell ünnepelni, ezért kisétált a konyhába, hogy készítsen egy pirított tortillát, mit szeretett elrágcsálni az unalom óráiban.

Kitárta a ház mindkét ajtaját, hogy az eső és a lecsendesedett szél kiseperje az elmúlt napok áporodott melegét, s leült a száraz csemegét elrágcsálni az étkezőben. Ott sokkal jobban érezte az esőillatot, mint szobája ablakában. Egészen közel húzta a széket a nyitott ajtóhoz, s egy történeten gondolkodott, mely egy ideje ott motoszkált elméje zegzugos tekervényei közt, de valahogy nem akart kibontakozni a cselekmény.

Volt egy vázlata, de nem érezte elég jónak, pedig már kitalálta a karaktereket és a helyszínt, mégsem álltak össze a mondatok. Vacillált a különböző kezdések között, hogy mely szereplővel nyissa meg a történetet, s kinek a szemszögéből mesélje el a varázslatot.

Hatalmasat dörgött az ég, még a falat is megállt a szájában. Hű, ez közel volt, gondolta, míg a mágneses szúnyogháló lágyan szétnyílt, s mintha valami keresztülsuhant volna rajta. Nem volt látható vagy érezhető, épp csak egy leheletnyi kósza érzés libbent el mellette, s határozottan érezte, hogy megállt a háta mögött.

Vadul megfordult, de persze nem látott semmit. Mégis az érzés ott ült tarkóján, s nem hagyta nyugodni. Meredt szemmel, tortillával a kezében rámutatott a semmire, ahol az igézetet sejtette, s igyekezve határozott élt adni hangjának, felszólította a távozásra.

Hülyén érezte magát, s szinte látta, milyen hülyén néz ki, kinyúlt pólóban, teli szájjal a légüres térnek elismételve, hogy "menj el". Még a szúnyoghálót is széthúzta, hogy nyomatékot adjon szavainak. Úgy érezte, a másikat mulattatja a dolog. Mintha nevetett volna rajta. Nem hallotta, inkább érezte a másik vidám kuncogását.

Egy madár kezdett kétségbeesetten sivalkodni az eresz felől. Talán ott rakott fészket, s most egész családját elmosta az eső. Hangjában pánik ült, gyors, fáradhatatlan tempóval kiáltott segítségért, de a vihar csak megnövelte erejét.

Elhátrált a kanapéig, leült, mert onnan jól átlátta az étkezőt, s érezte, hogy a másik leül nem messze tőle, a kanapé másik végére. Egy darabig dermedten hallgatott, majd észrevette, hogy a riadt csipogás elhallgatott. Helyette valami bánatos trilla szólt az eresz felől, melytől szíve nehéz lett és keserű.

Érezte, hogy a másik figyeli. Mohó tekintete kíváncsisággal teli, s volt valami várakozó nyugalom benne, mint ki tudja, hogy minden csak idő kérdése. Ő meg őrületet érzett, hideg borzongást a hátán, s valami szilaj, félelembe vegyült haragot a betolakodó ellen. Meg akarta ütni, vagy megragadni, s kilódítani az ajtón, de persze nem mert közelebb menni.

Felállt, s lassan, kimért léptekkel, sosem fordítva hátat a kanapénak, beoldalazott a konyhába, s félszemmel mindig a halvány, lebegő semmit figyelve, kivette a whiskyt a kredencből. Nem töltött, csak letekerte a kupakot, s meghúzta az üveget. A drága ital selymesen csúszott le a torkán, melege szétáradt mellében.

Ez legalább ismerős érzés volt, s mint ilyen, kissé megnyugtatta, bár továbbra is szemmel tartotta azt a másikat, ki most feszült lett, és érezhetően aggódva, vagy nem, inkább reménykedőn kihúzta magát ültében, s kissé előre dőlve figyelte, mit művel.

Újabb kortyot ivott, majd még egyet, hosszabbat, mint elsőre. Megőrültem, gondolta, hiszen nincs ott semmi. Még a levegő sem tört meg, fény sem csillant a láthatatlan test körül, ő mégis tudta, hogy ott van.

Bal kezébe fogta az üveget, jobbjával kikotorta a fiókból a zseblámpát, s oda világított, ahol a másikat sejtette, hátha a fény felfedi a hívatlan vendég kontúrját, de semmi ilyesmi nem történt. Most már határozottan emelte az üveget a szájához. Úgy érezte, ez az, amit a másik elvár tőle. Lassan, komótos kortyokkal itta ki az egész üveget, s mikor végzett vele, lecsúszott a kredenc oldalán a földre.

Homályosan érezte, hogy a másik óvatosan mellé lépett, fölé hajolt, s kezével megérintette lázban égő homlokát.

*****

Émelyegve ébredt. Szája mintha homokkal lenne tele, feje majd széthasadt, szédült, s úgy elgémberedett a kövön egész éjjel, hogy alig bírt megmozdulni. A nyitott ajtón át hűvös levegő áramlott be. Legalább nincs meleg, gondolta. Szétnézett, s meglátta maga mellett az üres üveget. Nagyot sóhajtott, s elvonszolta magát a zuhanyig.

Mire letusolt, teljesen rendbe jött. Farkaséhes volt, négy tojásból sütött omlettet. Szalonnát kívánt mellé, s felforgatta érte a kamrát. Dühösen tolta arrébb a zöldségeket, kipakolta a fagyasztó tartalmát, hátha talál, de egy falat nem sok, annyi sem volt otthon, így kénytelen volt beérni a tojásokkal. Határozottan csalódott volt.

Reggeli után kiment a garázsba, s lesújtóan pillantott a lila biciklire. Még kosár is volt rajta, pláne csengő, meg visszapillantó tükör. Szörnyű, gondolta. Zsebre vágta a telefont, s elkerekezett a szomszéd városba, ott is egyenesen az autókereskedésbe.

Az eladó megpróbálta lebeszélni választásáról, de ő csak rápillantott azzal a hideg, kiszámítottan lenéző pillantásával, amelytől a férfi rögtön elhallgatott, s oda adta a kulcsot az udvaron egy próbakörre.

A gép odaadóan simult combja közé, a bőr illata, s a motor hangja vad, mámoros érzést keltett benne. Nem is alkudott. Fizetett, s a papírokat meg sem várva, kihajtott az országútra.

Egész nap vezetett. Nem volt célja, csupán érezni akarta a szelet, az erőt, a vad lüktetést szívében. Egy útszéli csehónál steaket evett, sört ivott hozzá. A közeli plázában vett szalonnát másnap reggelire.

Estére betolta a motort a garázsba. Szeretettel áttörölgette. Mosolyogva simított végig a fényes felületen, közel hajolva, beszívta a bőr fanyar illatát, s megcsókolta képmását a tiszta tükörben.

*****

Lázasan ébredt. Tagjai mintha ólomból lettek volna, alig mozdultak. Feje nehéz, torka kiszáradva. Elvonszolta magát a zuhanyig, de nem lett frissebb tőle. A kamrában undorodva nézte az oldalszalonnát. Főzött egy üres kávét, hátha a keserű íz felébreszti.

Végig sétált a házon, kereste a másikat, de úgy tűnt, elment. Vagy talán soha nem is volt itt, csak képzelete ültette a kanapéra azt a viharban született, idegen lelket, ki az eső elől behúzódott egy védett helyre. Üres volt a ház, csak saját léptei visszhangoztak benne.

Kiment a garázsba, gondolta biciklizik egyet ebben a kellemes nyári reggelben, s amint benyitott, meglepetten látta a hatalmas gépet, mely ott terpeszkedett fenségesen, fényes lényével elnyomva a lila bringát, mely a falhoz lapulva várta sorsát.

Zavartan becsukta az ajtót, s kinyitotta újra, de a tűzpiros csoda még mindig ott trónolt középen. Elhátrált, sietve ment vissza a házba, s a lépcsőn felfelé menet már érezte, már tudta, hogy a másik figyeli, hogy ott áll az eperfának dőlve.

Szinte futott, a küszöbön majd hasra esett. Bevágta maga mögött az ajtót, s rázárta a kulcsot. Kinézett az ablakon a kertbe. Nem látott semmit, senkit, mégis a pánik úgy fonta körbe, mint fojtogató garbó a nyakát.

A kredencből kivett egy újabb üveget. Lassan kezdte, s már a negyedik kortynál érezte, hogy ott áll mellette. Megadóan tűrte, hogy tenyerét homlokára tegye. Álmában érezte az eső illatát, s tudta, hogy a vihar megérkezett. 

[Inspired by Edgar Allan Poe]