Metamorfózis

Mindig meg akart felelni.

Kinek? Mikor kinek. Mindenkinek.

Aztán egy nap rájött, hogy ez felesleges időpocsékolás volt, mert nemhogy értelme, de legalább eredménye sem volt. Úgysem felelt meg, ha bármit is tett.

Kevés volt a push up, a smink, a sok sport, a tanulás, a bólogatás, a mosolygás, a készségesség, az elfogadás, a törekvés, a tűsarkakon billegés, a szőrtelenítés és a tanga.

Ezért leállt velük.

Nem egyik napról a másikra, de időnként mindig lekopott róla valami.

Elmaradt a tűsarok, a smink és a fodrász.

Nem bírt többé csendben maradni, mosolyogva hallgatni, bólogatni.

Nem akart vért izzadva sportolni, éhezve kalóriát számolni.

Tudta, hogy ezeknél többet ér. Többet ér ő maga s az élete is.

Hosszú hónapok alatt hagyta mindezeket hátra.

Eleinte lelkiismeretfurdalása volt régi "kincsei" miatt, s riadtan leste környezete válaszreakcióját, ám egy napon reggel úgy ébredt, hogy mindez már a múlt bugyraiba csúszott.

Rétegei lefoszlottak róla, mint kígyóról a bőre, melyet érdes sziklákhoz, fakéreghez dörzsöl, hogy siettesse a megújulást.

A felszín (szín)játékai elhaltak, léptei nyomán a porba omlottak.

Nem akart többé ikon lenni, sem példakép vagy vágyakozás tárgya. Nem akart beállni a sorba. Úgy érezte, már a sor sem a régi, de leginkább úgy látta, hogy mindvégig rossz sorban állt.

Nem akart új csatákat vívni, s lezárta a régi, dúlt napokat.

Mert végre előre lépni, bár aggódva figyelte, ki tart vele, s ki lesz elmaradt, kopott emlék, mely poros fiókok alján végzi sárgult fotók, szakadozott papírlapok mellett.

Lépett először egyet, majd tétován tapogatózva még egyet előre, vagy legalább másfele, mint előtte.

Szomorúan nézte, amint elmaradtak addig ismert határai, az otthonosság érzete.

A nosztalgikus húrok megfeszültek, majd pendülve elpattantak, de már csak megrezzent, nem ijedt meg tőle.

Fogyott körötte a levegő, fogytak az emberek. Némely napok megfagytak, mások felett szürke fellegek gyűltek. Neveket húzott a listáról, s az ő neve is egyre kevesebb helyen szerepelt. Morzsolódtak mindennapjai, s ő maga is atomjaira hullott, majd újra összeállt, s lett kevesebbként több mint addig valaha hitte volna.

Ereje egyre gyűlt. Mit elvesztett kívül, megjelent bent, s így lett a világ egyszerre szűkös, de tágasabb és kerekebb.

Leginkább tavasz akart lenni, méhek szállta virágzó rét, avagy bárányfelhő e mindenség felett, mely mosolyogva úszik a víztiszta kéken, a csillogó zafír légben.

Aranyeső hulló szirma, vadkörtefa odvában bármi, ami él s vidáman kél.

Fortyogó, izzó láva, hűsítő eső, de inkább zápor, mely jön s megy, tovaillan, mint édes illat nyáréjszakán.

Tengely, melyen kerék forog, utazik, fut, rohan, nyöszörögve, de gördül.

Korallvirág víg halakkal játszva, sivatagban homokszem, csepp az óceánban.

Kéményből szálló keserű füst, mely szemeket csíp, s köhögésre késztet. S aztán kósza szellő, mely elfújja mindezt.

Daloló pacsirta, vad után száguldó gepárd, mely száját nyalva lohol az élete után.

Lassan lépő lajhár, merengve a tájon, s mesebeli léghajó, mely átlibben téren és időn.

Tartógerenda, oszlopos tornác, gémes kút kávája, hol a veder megáll. Tikkadó gulya, s pipában dohány, salak a kályhában, édes álmot adó párna.

Szélben szálló pitypang, illatos leves gőze.

Görcs a fában, lehántott kéreg, szúette deszka, mely önnön korhadását méltatja.

Letört virág, óceánba szórt hamv, s végül űrben száguldó kőszikla.

A csend kitárult és ráborult, mint üvegbura rózsára, s védte törékeny létét, újonnan szerzett, friss, még képlékeny lényét.

A felszín lassan szilárdult, keményre aszott.

[Aztán megkopott a mosoly is.]

*****

[Inspired by Brunner Tamás: És maga, maga mi lenne?]