Aludni s várni

Aludni, aludni,

álomból nem kelni.

Várni tavasz helyett végtelen űrt,

mely nem, mint a sír, mély,

de fagyos, kietlen

magányos semmi

a rideg mindenség legbensején.

Aludni, aludni,

életeken, századokon át.

Várni, ki úgysem jő

sem el, sem vissza már.

Aludni, s hagyni,

a világ haladjon,

kacéran bólogasson másra,

ki imáját, zsoltárját

sokkal jobban látja.

Aludni, aludni,

virágot nem szedni.

Nem szakajtani többé bornak gyümölcséből,

nem falni friss meleg cipókat.

Nem törni-zúzni kiábrándultan,

s nem gyúrni hógolyókat.

Aludni, aludni,

fáradtság nélkül.

Lehunyt pillák mögül

figyelni a tájat,

s a jövendőt,

mely nem hoz semmi újat.

Aludni, aludni,

álomból nem kelni.

Aludni s várni,

ki nem jő,

s ha jőne, se kérnéd,

mert csak aludnál,

feküdnél hidegen,

mint idegen tárgy

virágos mezőben.

Aludnál s várnál

nem tudva mire,

csak valami igényre,

mely egyezik veled.