Metamorfózis

Időnként lekopott róla valami.

Nem bírt többé csendben maradni, mosolyogva bólogatni.

Rétegei lefoszlottak róla, mint kígyóról a bőre,

melyet érdes sziklákhoz s kéreghez dörzsöl.

Külső (szín)játékai elhaltak,

léptei nyomán a porba omlottak.

Nem akart többé ikon lenni vagy vágyakozás tárgya.

Nem akart beállni a sorba.

Érezte, már a sor sem a régi,

de leginkább, hogy eltévedt, s végig rossz sorban révedt.

Nem akart új csatákat vívni, s lezárt régi képzeteket.

Mert végre előre lépni, s nézni,

ki lesz elmaradt, kopott emlék,

mely poros fiókok alján végzi sárgult fotók,

szakadozott papírlapok mellett.

Lépett egyet, majd tétován még egyet előre,

vagy legalább másfele, mint előtte.

Fogyott körötte a levegő.

Némely napok megfagytak,

mások felett szürke fellegek gyűltek.

Morzsolódtak mindennapjai,

s ő maga atomjaira hullt, majd összeállt újra,

s lett kevesebbként több mint addig valaha remélte.

Mit elvesztett kívül, megjelent bent,

s így lett a világ egyszerre szűkös, de tágasabb és kerekebb.

Leginkább tavasz akart lenni, méhek szállta virágzó rét,

avagy bárányfelhő e mindenség felett,

mely mosolyogva úszik a víztiszta kéken, a csillogó zafír légben.

Aranyeső hulló szirma,

vadkörtefa odvában bármi, ami él s vidáman kél.

Fortyogó, izzó láva, hűsítő eső,

de inkább zápor, mely jön s megy, tovaillan,

mint édes illat nyár éjjelén.

Tengely, melyen kerék forog, nyöszörögve, de gördül.

Korallvirág víg halakkal játszva,

sivatagban homokszem, csepp az óceánban.

Kéményből szálló keserű füst, mely szemeket csíp, s köhögésre késztet,

s aztán kósza szellő, mely elfújja mindezt.

Daloló pacsirta,

vad után száguldó gepárd, mely száját nyalva lohol az élete után.

Lassan lépő lajhár, merengve a tájon,

s mesebeli léghajó, mely átlibben téren és időn.

Tartógerenda, oszlopos tornác, gémes kút kávája, hol a veder megáll.

Tikkadó gulya, pipában dohány,

salak a kályhában, s édes álmot hozó vágy.

Szélben szálló pitypang, illatos leves gőze.

Görcs a fában, lehántott kéreg,

szúette deszka, mely önnön korhadását vallja.

Letört virág, óceánba szórt hamv,

űrben száguldó kőszikla.

A csend kitárult és ráborult, mint üvegbura rózsára,

s védte törékeny létét,

friss, még képlékeny lényét.

A felszín lassan szilárdult, keményre aszott.

[Aztán megkopott a mosoly is.]