Boróka és Barátai 4.: Véletlen

Véletlen még a nevét is egy véletlennek köszönhette. Vagy inkább véletlenek egész sorozatának, melyek aztán ahhoz a véletlenhez vezettek, hogy Véletlen lett a neve. Na, nem ez volt az igazi, de ez ragadt rajta, s oly sokszor hallotta, hogy valódi nevét már nem is használta.

Történt egyszer, még születése előtt, hogy édesanyja véletlen kiborította a levest, mely előző napról maradt, s így nem volt ebédnek való pirított kenyérrel. Gondolta hamar összedob helyette egy jó kis krumplifőzeléket, de hámozás közben véletlen úgy megvágta magát a késsel, hogy el kellett szaladnia az Orvoshoz, aki nem rendelt, mert két nappal előtte véletlen megcsúszott a lépcsőn, és oly szerencsétlenül esett, hogy eltörte a lábát, s most feküdnie kellett.

A véletlen azonban nem bízta a szerencsére a sorsuk, ezért véletlen épp akkor volt kirándulni vidéken egy fiatal városi Doktor, ki a piacon véletlen a kofáktól hallott az ágynak esett Orvosról, s legott eldöntötte, hogy meglátogatja szaktársát lábadozása közepette.

El is ment az Orvos házához, s véletlen épp akkor ért oda, amikor a vérző kezét kétségbeesetten magasba tartó fiatal lány is befordult a sarkon. A városi Doktor nem is tétovázott, addig zörgetett, míg az Orvos felesége kinyitotta az ajtót, s a házban lévő eszközökkel gyorsan összevarrta a hosszan nyúló sebet. Bekente "Boróka aloe vera" krémmel, s gondosan bekötözte.

A fiatal leány hálából meghívta magához ebédre, de mert a tegnapi levest véletlen kiöntötte, a krumplifőzelék pedig sosem készült el a véletlennek köszönhetően, a városi Doktor hívta meg a piactéren lévő kifőzdébe.

Ebéd után sétálni indultak, s éppen mikor a virágzó rét mellett jártak, a véletlen úgy intézte, hogy eleredjen az eső, s ők nevetve szaladtak egy szénaboglya felé. Véletlen megbeszélte a záporral, hogy változzon inkább zivatarrá, s tévelyegjen a mezőn legalább egy óra hosszát. A többi pedig már történelem, ahogy mondani szokás.

Az is véletlen műve volt, hogy a városi Doktor elköltözött egy távolabbi városba, miután megtudta, hogy véletlen apa lesz, és egészen véletlen elfelejtette új címét meghagyni régi szállásadójánál, így a véletlenek sorából véletlen fogant kis életet egyedül édesanyja és nagyapja nevelte fel.

Nem voltak gazdagok, de szeretetben éltek, s mikor Véletlen kinyitotta szemét, anyja mosolyogva drága véletlenemnek becézte, s ez annyira megtetszett neki, hogy ezután nagybetűvel ejtette ki valahányszor megszólította fiát.

Hát, így lett főhősünk neve véletlen Véletlen.

*****

A véletlen egész életében ragaszkodott Véletlenhez. Hol jó, hol rossz véletlenek történtek vele, s egy idő után ezt annyira megszokta, hogy szinte már várta, mikor szól bele újfent élete sodrába, sőt idővel már bosszantó szokásává vált, hogy mindent a véletlenre bízott, s nem tett semmit sem magáért, sem másért.

Ennek a véletlenre várásnak lett az eredménye, hogy már az elemi iskolából kicsapták, elvégre véletlen nem lehetett ötösre felelni semmilyen tantárgyból. Véletlent ez a legkevésbé sem zavarta, jól elvolt ő erdőn-mezőn sétálva, várva, hogy a véletlen lecsapjon sorsára.

Nem is kellett sokáig várnia, mert a kádár fia véletlen épp akkor lett szerelmes, és szökött meg kedvesével, kit apja akarata ellenére kívánt feleségül venni, amikor Véletlen a műhely előtt ténfergett.

A kádárnak véletlen épp akkor rengeteg megrendelése volt, mert a szomszéd város bankfiók vezetőjének lánya férjhez készült menni, s rengeteg borra, és így hordóra volt szükségük. Nosza, a férfi kiszaladt az utcára, s legott fülön csípte Véletlent, hogy akar-e mesterséget tanulni, s inasként jó pénzt keresni.

Nem igazán akart Véletlen effélét művelni, de mert mindig a véletlenre bízta magát, hát, belement az alkuba, gondolta, ha nem tetszik neki a móka, majd véletlen odébb ténfereg. A véletlen azonban úgy akarta, hogy három évig inas maradjon. Csak ezután tért haza a kádár tékozló fia, ki hoppon maradt a szöktetett menyasszonnyal, aki tovább szökött egy gazdagabb tarsollyal.

A kádár elbocsátotta Véletlent, de előtte beajánlotta a borkészítőhöz, ki apjával dolgozott addig a családi csehóban, ám az öreg egy mámoros éjszakán véletlen megbotlott a lépcsőn, legurult a fokokon, s ettől olyannyira megijedt, hogy szívszélhűdést szenvedett. Fia kapva kapott hát a kádár ajánlásán, s így lett Véletlen újfent a véletlen okán sommelier tanuló.

A munkafolyamatokat eleinte bonyolultnak találta, de idővel belerázódott, s mivel naponta egyszer ingyen étkezhetett a kocsmában, mustot és bort pedig kedvezménnyel vásárolhatott, úgy érezte, kényelmesen ellesz itt is egy darabig, míg a véletlen másképp nem intézi.

*****

Teltek az évek, Véletlen kitűnő borász lett, ám egy viharos éjjel a véletlen új utat jelölt ki számára. Legalábbis ő így értelmezte azt a véletlen bekövetkezett megrázó esetet, hogy villám csapott a kocsmába, s a roskatag épület a szorosan mellé épített házzal együtt fertály óra alatt leégett.

Reggelre virradóra Véletlen egy, a szomszédtól kapott rongyos tarisznyába pakolta csak a véletlen gondviselés kegyéből megmaradt némely holmiját, s úgy döntött, megpróbál elmenekülni a véletlen elől, így hosszú vándorútra indult. Erős akarattal fogadta magában, hogy addig megy, mendegél, míg nem a véletlen okán, de saját akaratából marad meg valahol.

Sok év telt el, a fiúból férfi lett. Véletlen szükség volt rá itt, véletlen befogadták ott, véletlen elzavarták amonnan, véletlen munkát kapott amott. A véletlenek sora úgy fonta körbe életét, hogy már ki sem látszódott a véletlenek kusza halmazából, melyek, mint indák a fát, megfojtották saját akaratát.

Véletlen egyre rosszabbul érezte magát, s nem értette okát. Mindig szomorú, rosszkedvű volt, s ez az állandó levertség már nyomot hagyott munkáján, ezért egyre gyakrabban küldték el mindenhonnan. Utolsó munkahelyén, egy lepukkant vendéglőben azonban véletlen meglátott az egyik asztal alatt egy szórólapot, amely a városban fellépő színtársulat előadását hirdette.

Gondolta, talán az előadás felvidítja némileg, s így még aznap estére vett jegyet. Remegő szívvel várta, hogy felgördüljön a függöny, illetve, hogy félrehúzzák a foltozott kockás plédet, amely egy szárító zsinegre volt kifeszítve, s hogy elkezdődjön az élmény.

Véletlen a Hamuba sült Pipőt játszották, s az árvalány története annyira meghatotta Véletlent, hogy a darab után beosont a színfalak mögé gratulálni a színészeknek, ám véletlen magába a rendezőbe és egyben igazgatóba futott bele.

Könnyek között lelkesedve rázogatta a jóember kezét, s addig, addig dicsérte a nagyszerű művet, a fantasztikus alakításokat, hogy az igazgató kegyesen bevette a csapatba, mint segédétkeztetőt.

Örült Véletlen nagyon, mert úgy érezte, hogy a véletlennek köszönhetően végre megtalálta helyét az életben.

*****

Öt év telt el, s Véletlen még mindig a társulattal zötyögött úttalan utakon, hóban, fagyban, rekkenő hőségben és szakadó esőben. Kezdeti lelkesedése már jócskán alább hagyott, s hova tovább azon kapta magát, hogy erősen vágyik némely véletlenre, mely okán olajra léphetne, s hű társa az életben egy percig sem hagyta cserben.

Szép tavaszi este volt, amikor megérkeztek a Falu főterére, hogy kitűzzék a társulat plakátját, miszerint aznap este a Falu szélén lévő mezőn felverik sátruk, s ízelítőt adnak a repertoárból.

Véletlen dolga volt ebédet főzni, így elment a hozzávalókat beszerezni, s a piacon véletlen meghallotta, hogy nem messze az ő sátruktól egy könyvesbolt van, s mivel unta már az igazgató könyveit újra és újra elővenni, gondolta itt a legjobb alkalom néhány újat beszerezni.

Hamar összedobott némi krumplit s szalonnát, tett bele zöldséget s ecetet, majd amint a rotyogó kondért a tűzről levette, legott indult is a boltba, hogy keresetét elverje. Így jutott el Véletlen a véletlenek sorozata által, negyven éves korára Boróka boltjába.

Amint belépett a házba, s megcsapta orrát a könyveket lepő por és a frissen főtt kávé illata, tudta, hogy élete fordulóhoz ért, s többé nem lesz szüksége véletlenekre, hogy életét boldog mederbe terelje.

Áhítattal lépegetett a polcok sora előtt, csukott szemmel kortyolta Zoli legújabb találmányát, a mentás-karamellás habosított tejet, majd szinte szédelegve tért be Róza mama szentélyébe, a kis vendéglőbe, hol éppen a hely specialitása, vajon futtatott póréhagymás kakas volt ebédre, sós diós dödöllével.

Mire befejezte az ételt, Véletlen már tudta, mi élete hivatása, s legott kérte a főnököt, hogy beszéde van vele.

*****

Boróka szívrepesve kóstolta meg az első szüret eredményét, egy csárdonnyét, majd a belőle készült buborékos változatot, melyeket Véletlen gondosan töltögetett nekik a hűvös pince árnyékos falai között. A bor gyümölcsös zamata úgy áradt szét ínyén, mint Róza mama vajas ételei a nyelvén. A buborékok pedig megnevettették, amint a pohár fölé hajolva arcát permetezték.

Elsőként az Erdészre nézett, véleménye végett, majd látva a mosolyt a szeretett arcon, tekintete Rózára siklott, ki kis tányérokra készített falatka étkeket, s azokhoz kóstolgatta Véletlen remekművét, hogy végül mindenhez megy felkiáltással áldását adja a borász munkájára. Zoli csak fintorgott, mondván neki nem lesz kedvence az ital, ő marad inkább őrleményei bűvöletében, de ha Boróka szeretné, természetesen helye van az étlapon.

Boróka pedig szerette volna nagyon is. Az elmúlt egy évben megkedvelte a hányatott sorsú borászt, ki oly sok év után végre nem a véletlen nyomán, de saját akaratából maradt meg egy helyen, hol otthonra s barátokra lelt e jóemberek mellett.