Végtelen tavasz

[A. S. Field: Alfa című novella folytatása, amely Az utolsó másodperc lélegzete című novelláskötetemben olvasható]

*****

  Ma van Jess szülinapja, úgyhogy elmentünk apával a Mars egyik kisebb kupolája alatt kialakított Emlékfalhoz, ahol fekete márványba vésik az eltűnt Missziók utasainak és legénységének neveit. Apa egy tiszta zsebkendővel kitörölte a port Jess nevének árkaiból, s miközben szemét nyomkodva nagyokat sóhajtozott, intett, hogy a parányi dobozkában nevelt mohát tegyem a fal tövébe a többi hozzátartozó ajándékai közé.

Ketten maradtunk. Anya még a Földön meghalt, Jess pedig…

*****

Nagy nap a mai. Izgulok is rendesen. Anyám sírva mondogatta, szeretünk, kisfiam, s ezen könnyezve mosolygott, mert majd' két méter magas vagyok. Apám a vállam veregette, és hol azt ismételgette, hogy büszke vagyok rád, fiam, hol – szokásához híven – egy idézetből merített erőt és szavakat, melyeket úgy használt élete mindennapjaiban, mint fuldokló a sodródó faágat.

Mai mentőöve, melyet újra és újra felém lökött, két mondatból állt. "Melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű? Csak az nehéz, ami szükségszerű, csak az értékes, aminek súlya van." Majd hozzátette, hogy fiam, anyáddal jó embernek neveltünk, a hadsereg pedig megedzett, sose válaszd a könnyebb utat. Felemelte a mutatóujját, ahogy ezt az utolsó mondatot próbálta határozottan, hangja remegése nélkül elmondani, s kezembe erőltette kedvenc könyvét, melynek borítóját szamárfülesre gyűrték az évek, s melyből a szerinte, örökérvényű szavakat idézte.

Zsákomba tettem a vékony kötetet, utoljára megöleltem őket, majd tréfásan tisztelegtem nekik, s feszes hátraarccal, egyenes háttal masíroztam a teherautó felé, mely a kifutópályához szállított minden fegyverest, akik a Misszió 137-re nyertek felvételt.

Egyszerre örültem és izgultam. Örültem, hogy beválogattak a Marsra induló Misszió programba, elvégre a Földön már képtelenség volt létezni. Százötven évnyi háborúskodás mindent elpusztított, mindent felégetett. A klímaváltozás hatásairól nem is beszélve. Az emberiség maradéka hontalanná vált saját földjein. Az éhség és erőszak lett az úr, s mind, ki tehette, már rég a Marsra költözött, hol kupolák s a föld alá szorították az életet.

Voltak nemzetközi szintű próbálkozások összefogásra, fásításra, mesterséges gátak építésére az emelkedő tengerszint ellen, de a természet törvényén, hogy a legerősebb farkas vezeti a falkát, s a nyáj csak bamba eledel nekik, nem lehetett változtatni. Minden erőforrás kimerült. Nem volt elég élelem, ivóvíz, termőföld, sem tiszta levegő. A sivatagi por, a szélfútta pusztaságok hordaléka és a háborúban felégetett olaj s a bombák mérgező füstje mindent beterített. Sok vidéken szinte állandó sötétség honolt, hamufelhők takarták a napot.

A Marson elég jól berendezkedtünk, de azért ott is csak be voltunk zárva létezésünk mocsarába, hiszen a terraformálást épp csak megkezdtük, még számos nemzedéknek kell születnie és meghalnia, mire az első emberek űrruha nélkül lélegezhetnek a szabad ég alatt.

Engem bizakodó természettel áldott meg a sors, így izgatottságom ellenére is nagy örömmel indultam útnak a soron következő űrhajóval új támaszpontunk felé. A hadsereg hivatásos tagjaként életre szóló szerződés kötött egy olyan munkához, mely szívemből való volt. Nem az öldöklést szerettem, hanem a védelmet. Az egység, amelyhez tartoztam, a civilek védelmére fókuszált. Többek között ezért is kaptunk helyet a Misszió programban.

Köztudott volt, hogy időnként egy-egy Marsra tartó űrhajó eltűnik az űrben. Eddig tizennyolc hajónak veszett nyoma, és soha nem derült ki, mi lett velük. Elindultak a telepesekkel a vörös bolygóra, de nem érkeztek meg. Útközben megszakadt velük a kapcsolat, és ennyi. Az adott koordinátákra kiküldött keresőhajók még roncsokat sem találtak.

Új útvonalat nemigen lehetett keresni, mert az indítási ablak nem sok mozgásteret engedett. Egyébként sem voltunk még nagymenők az űrutazás terén. A hangsúlyt nem az űrhajók fejlesztése, hanem a Mars földivé alakítása kapta. A legfontosabb az volt, hogy új hazát alakítsunk ki az emberiségnek, az űrutazás magasabb szintre fejlesztését meghagytuk a következő nemzedékek megoldandó feladatának.

Két hete voltunk úton, amikor váratlanul minden műszer meghibásodott, majd leállt. Tehetetlenül sodródtunk néhány óráig, a mérnökök kétségbeesetten széttárták kezüket, nem tudtak semmit helyre állítani. Voltaképpen azt mondták, hogy elvileg semminek nincs semmi baja, mindennek működnie kellene, ám mégis állt az összes gép és valamennyi műszer.

Valami anomália, mondta valaki, s a szó úgy száguldott végig a hajón, mint száraz falevél viharban a mezőn. Anomália. Volt, aki azt sem tudta, mit jelent, s ez számukra még félelmetesebbé tette a szót s az azt körülvevő jelenségeket.

Egy idő múlva ugyanolyan hirtelen, ahogy minden leállt, a hajó újra működni kezdett, ám a parányi ablakokon kitekintve ismeretlen látvány tárult a legénység elé. El sem tudtuk képzelni, hol vagyunk. Hosszas vita következett arról, hogy mit tegyünk, mit ír elő a protokoll, és vajon egy ilyen helyzetben mennyire mérvadó a Földön felállított szabályrendszer. Végül a parancsnok úgy döntött, hogy megkockáztatja leadni a szokásos vészjelet, s hihetetlen módon szinte azonnal válasz érkezett.

Megadták a koordinátákat, ahova mennünk kellett, s egyértelműen leszögezték, hogy ők is emberek, sőt, mint kiderült, a válaszadók az eltűnt tizennyolc Misszió telepeseinek és legénységének parancsnoki testülete.

És most itt vagyunk egy szinte örök tavaszban tobzódó bolygón, ahol a szénalapú életformáknak minden adottság kedvez. A levegő, a talaj, a víz számomra ismeretlen módon tiszta. A burjánzó növényzet, a fák hűs lombja, az aranyló búzamező és a vakító kék égen úszó hófehér felhők egyik ámulatból a másikba ejtettek minket.

A Föld pokla után, melybe beleszülettem, ez a nem várt szerencse szinte megbénított, s eszembe jutott apám idézete. "Melyik a pozitív, a nehéz vagy a könnyű?" Szüleim halottnak vélik egyetlen fiuk, miközben én kerültem jobb helyre, s ezt el sem mondhatom nekik, mert soha többé nem találkozunk. Nekem könnyű, nekik nehéz. Megértettem a lét elviselhetelen könnyűségének súlyát, mely mázsás teherként nyomta vállamra erős tenyerét.

Társaimmal együtt a katonáknak kialakított támaszponton szállásoltak el, majd az orvosi vizsgálatokat követő eligazításon filmet vetítettek a bolygó eddig felderített területeiről, a letelepedés során elért eredményekről, a kialakított életterekről és szokásokról. A Földről származó és itt, az Alfán hozott új törvényekből, mint újonnan érkezett telepeseknek, vizsgát kellett tennünk, s csak ezek után engedték, hogy elhagyjuk a kijelölt zónát.

Az űrhajó telepeseit szétosztották a gyorsan terjeszkedő falvakban, minket, fegyvereseket pedig műszaki irányultságunk függvényében különböző körletekbe és munkákra osztottak be. Engem egy lezárt terület őrzésére rendeltek ki, feladatom egy kerítéssel körbe zárt erdő megfigyelése lett.

*****

Hanyatt dőltem a fűben, s élveztem három barátom neszezését. A hatalmas tölgyszerű fa árnyékot vetett a tisztásra, enyhet adva a delelő nap sugarai elől. A napot itt is csak Napként emlegettük, nem tartottuk szükségszerűnek, hogy névvel illessük. A kettős holdra sem fordítottunk túl sok energiát, így hivatalosan Hold1 és Hold2 lett a nevük, de leginkább a Kicsi és a Nagy szavakat használtuk rájuk. Felkeltük és nyugtuk szabta meg napjaink időbeosztását.

Most délidő van. Így egyszerűen. A Nap a zeniten áll, nincs forróság, de meleg van. Itt sosincs hőség, csak hűvös tavasz, meleg tavasz és enyhe ősz, ami elég csapadékos. A földi klasszikus hideg és nyirkos ősz, illetve a zord és havas tél itt nem létezik. Egyszerűen csodálatos az egész. Kabátot már három éve nem vettem fel.

Három év. Ennyi ideje érkeztem ide, míg apám és öcsém a Marson gyászolnak engem. Mostanra már egyértelművé vált, hogy sosem fogják megtudni, hogy élek. Néha eldöntöm, hogy nem gondolok rájuk, mert az nem visz előrébb, csak lehúz a mély szomorúságba, aztán persze mindig gondolok rájuk, mert képtelen vagyok elengedni az emléküket. Tudom, téren és időn át is érzem, hogy a szeretet összeköt minket, s ez a kötelék oly erős, hogy nem számít, ki hol van, csak az a fontos, hogy ne hagyjuk kihunyni szívünkben a lángot.

Három barátom, ki alig két éve tobmacskává lett, most itt szuszog mellettem a fa árnyékában. Féltve őrzöm barátságunkat, mely egyetlen érzelmi támaszom ezen a csodálatos, mégis oly idegen bolygón. A tó, mely vesztüket okozta, kerítéssel lett elzárva előlünk, de megmaradtak nekünk a végtelen erdők és mezők, a mohazöld fűvel borított lankás dombok, kristálytiszta folyók és patakok.

Minden szabadidőmet velük töltöttem. Néha napokig kóboroltam velük, elnézve amint üregi állatokra vadásznak, önfeledten játszanak egymással, vagy mint most is, egyenletesen lélegezve szunnyadnak az árnyékban.

Senki nem bántotta őket. Igaz, az emberek hitték is meg nem is, hogy elveszett barátaim ezek a tobok. A két hím nyakában a dögcédula, a nőstény fülében az ékszer nem győzött meg mindenkit. Még aki hajlott elhinni elméletemet, is csak oktalan, jámbor jószágoknak gondolta őket, de én úgy éreztem, megértik, amit beszélek, hogy figyelmes tekintetük, néma szájuk mögött ott bújik a hajdanvolt értelmes elme.

Lana, Hans és Marco. Nevükön szólítottam őket, ők pedig, mint a földi kutyák, hallgattak e nevekre, s ettől valahogy kevésbé tűnt szomorúnak az élet. Amikor időm engedte, besétáltam az erdőbe, s nem telt bele fél óra sem, ők hárman megjelentek, mintha csak rám vártak volna. Mindig együtt jöttek és mentek, a két hím úgy vigyázta a nőstényt, mint emberként úszás közben. Lana középen, a fiúk testőrként mellette, két oldala mentén, kissé lemaradva, de csak pár lépéssel.

A bolygón nem éltek veszélyes vadak, így bátran kint éjszakáztam velük a dombok alján megbújó nagyobb üregekben, az alacsony, az évmilliók során már lekopott röghegyek barlangjaiban. Ilyenkor tüzet raktam, ők köré hasaltak, én pedig elmeséltem nekik hogyan teltek napjaim a veteményesben végzett munkával, vagy mit beszélgettem fogadott szüleimmel, Lana anyjával és apjával, ők pedig értelmes, csillogó szemekkel, fülüket hegyezve hallgattak, s néha már úgy képzeltem, mosolyognak, pedig csak a tűz játszott zöldes pikkelyekkel borított, karcsú macskatestükön.

Egy ilyen kirándulás alkalmával jutottunk el a barlangba, ahol beigazolódott minden feltevésem.

*****

Némi túlzással megismerkedtem egy lánnyal, és mondhatom, nagyon tetszik, bár mindenki szerint bolond, és én is hajlok rá, hogy megkérdőjelezzem története valódiságát.

Igazából nem is ismerkedtünk össze, csupán találkoztunk, de úgy éreztem, láthatatlan erőszálak fonódnak körénk, melyek egymáshoz húznak, s nem eresztenek.

Véletlenül botlottunk egymásba egyik erdei túrám során, bár néha úgy érzem, talán volt abban némi szándékosság a sors részéről, hogy éppen azon a napon, egymástól függetlenül, mindketten ugyanazon a területen kirándultunk.

Megijedt, amikor kiléptem a tisztásra, s szinte nyomban talpra ugrott, kezét széttárva oda kiáltotta, hogy álljak meg, ahol vagyok. A belém nevelt fegyelem hatására azonnal megtorpantam, gyors pillantással felmérve a terepet magam körül, de nem láttam semmilyen veszélyre utaló jelet. Aztán rájöttem, hogy nem engem óvott. Három tob húzódott be az erdő fái közé.

Hát, igaz, gondoltam. Igaz, amit róla beszélnek, hogy a tobokkal tölti idejét, kikről azt képzeli, hogy halott barátai elméjét viselik magukban.

*****

Nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy menjen el. Nem akartam megbántani, viszont képtelen voltam időt és energiát szánni az udvarias körítésre, ezért pillanatnyi hezitálás után nyíltan a szemébe néztem, és határozottan megkértem, hogy haladjon tovább.

Semmi kedvem nem volt újra elmagyarázni egy idegennek, hogy mit miért teszek, miközben látom a bólogató arc komoly hitetlenkedését, vagy ami még rosszabb, az elnéző, félszeg mosolyt, amikor, mint egy bolondra, rám hagyják általuk képzelt téveszméimet.

Talán egy fél percig csak nézett rám szótlanul, majd röviden biccentett, és keresztülvágva a tisztáson eltűnt a fák között, hátra hagyva némi fanyar illatot, amit mintha még a Földről hozott volna magával.

Magas, széles vállú alakja nyomot hagyott retinámon, s a földi szag, amelyet viselt, már idegen s mégis oly ismerős, komfortos volt számomra, hogy képtelen voltam nem gondolni rá.

*****

Rendszeresen követtem. A tobok érzékei miatt nagyobb távolságot kellett tartanom, mint szerettem volna, de az én hátteremmel ez nem okozott gondot. Kiismertem szokásaikat, felfedeztem rendszeresen bejárt útvonalaikat, és amennyire lehetséges, összeraktam Jess legvalószínűbb személyiségét viselkedése alapján.

Az emberek tévedtek. Nem volt bolond, vagy téveszmés. Az eltelt napok során lassan összeállt egy kép, vagy legalábbis a teljes egész egy szelete, mely arra sarkalt, hogy a nehezebb utat járjam be.

Túl könnyű lett volna elengedni. Legyinteni, s aztán keresni valaki mást. Túl egyszerű lett volna magam mögött hagyni a magányos, álmatlan éjszakák nyomasztó pászmáit, s maradni, mint eddig, a társak kötelékében, a mindennapok munkával töltött bezártságában, hol a csoportszellem diktálta elvárások mentén haladt új életem ezen a csodálatos, ám idegen helyen.

Amint teltek a napok, tudtam, apámnak igaza volt. A nehezebb út a nekem való. Egész valóm fordult egy lány felé, akivel még egy szót sem beszéltem, s aki saját közege szerint, ha nem is bolond, de az őt ért trauma hatására, enyhén szólva nagyon magának való.

Folyton a nyomában voltam. Minden szabadnapomon csapásukon haladtam, éjszakáimat kint töltöttem az erdőben, és őrséggel töltött időmben is csak rá gondoltam. Valójában éjjel-nappal rá gondoltam, és arra, hogy előbb-utóbb el kell érnem, hogy szóba álljon velem.

Türelmem minden egyes nappal fogyott, s végül, több hónapos várakozás után, egy verőfényes délutánon besurrantam a barlangba, ahova azt gondoltam, pihenni vonult vissza a három tobbal együtt.

Négy kisebb üregen haladtam keresztül, melyek alig pár négyzetméteresek voltak, míg végül az ötödik üregben világosságot láttam a szemközti falon nyíló átjáróban. Követtem a fényt, s majdnem felkiáltottam meglepődésemben, amikor egy széles, legalább ötven négyzetméteres barlangban találtam magam, mely tele volt színes folyadékokkal telített medencékkel. Felszínükön ismeretlen forrásból eredő fények játszottak, megvilágítva az egész helyiséget.

A fény a bíbor és rózsaszín különböző árnyalataiban vibrált, hol mélyebb, hol világosabb árnyékkal borítva a rücskös-gödrös sziklafalat. A medencékben a folyadék sűrűbb volt, mint a víz, némelyik mélyedésben egészen kocsonyás vagy mézszerű, míg más gödrökben egészen áttetsző és híg.

Jess és a három tob a legnagyobb medencében ült. A lány szeme csukva volt, míg az állatok mereven, majdhogynem megrovón, sőt haragosan bámultak rám. Betolakodó voltam, csak még nem tudtam, hogy miben.

A lány hirtelen, mint aki álmából riad, kinyitotta szemét, s rám pillantott. Tekintetében riadalom s mély felindulás villant, s már mozdult, hogy kiugorjon a folyadékból, de most én voltam, aki rákiáltottam, hogy maradjon.

Megdermedt, kezével ösztönösen takarva meztelenségét, nyakig merült a színjátszó folyadékba, s csak nézett rám szomorú ijedtséggel.

Leguggoltam egy távolabbi gödör mellé, s igyekeztem legjámborabb arcommal kérni, hogy ne féljen, nem fogom bántani sem őt, sem barátait. Parton hagyott ruháit közelebb vittem hozzá, majd hátat fordítottam, jelezve, hogy nyugodtan felöltözhet.

Hallgattam a finom neszezést a hátam mögött, és csak mikor csend lett, kérdeztem meg, hogy ránézhetek-e. A halk válaszra megfordultam, ő pedig, mint megáradt patak kezdte mesélni történetüket, egy szörnyű nap emlékeit, melyek megváltoztatták egész itteni életét.

*****

Nem tudom, mi vitt rá, hogy bízzak benne. Egyszerűen úgy éreztem, hogy meg fogja érteni, hogy el fogja hinni, amit mondok neki. Ősbizalom. Így hívják a pszichológiában, amikor egy ismeretlen iránt, magunk sem tudva az okát, megnyílunk és legbensőbb gondolatainkba, legmélyebb érzelmeinkbe avatjuk az illetőt.

Mindent ledaráltam neki öt perc alatt, míg ő szótlanul, figyelmesen hallgatott. Elmondtam, amit gondolom, már úgyis tudott másoktól, hogyan lettek barátaim tobokká, s hogyan találtuk meg véletlenül ezt a barlangot, hol az ismeretlen folyadékba merülve elménk összekapcsolódott, s ha nem is mondanám ezt telepátiának, de erős érzelmi kapcsolódásnak mindenképpen.

Éreztük, amit a másik érzett, a félelmet, bizonytalanságot, az örömöt, hogy együtt lehetünk, s a szomorúságot, hogy életünk úgy alakult, ahogy.

Bíztattam ezt az ismeretlent, hogy merítkezzen meg, s majd maga is meglátja, hogy igazat mondok, de úgy láttam, nem győztem meg, mert megfordult, és kiment a barlangból.

Egy ideig vártam, hátha visszajön, majd nyomomban barátaimmal lassan kióvakodtam én is a napfényre. Nem láttam a fiút sehol, így kissé megkönnyebbülve, de azért csalódottan visszatértem a faluba.

*****

Racionális elmém nem nagyon akarta elhinni, amit mondott, de figyelmeztettem magam, hogy már nem a Földön vagyunk, s így el kell fogadnom, hogy bármi megtörténhet ezen az idegen helyen, hol alig pár éve vetette meg lábát néhány száz ember, kik azt sem tudták, hogyan kerültek ide.

Az éj leple alatt Jess ablakához osontam, s addig kopogtattam, míg kinyitotta. Nem kérdezett, nem mondott semmit, csak némán kimászott az ablakon, kézen fogott, s húzott magával az erdőn át a barlangokhoz.

*****

[Ötven évvel később]

Ma örök nyugalomra helyeztük apámat, ki anyámmal együtt egész életét a toboknak szentelte. Nagyon romantikus történet az övék. A véletlenek összjátéka, mely ide, az Alfára vetette őket, s a tragédia, mely által megismerkedtek, s végül az az erős vonzalom, a mindent felülmúló kötelék, amely befonta életüket, megváltoztatta az emberek hozzáállását ehhez az idegen bolygóhoz, s ezekhez a pikkelyes macskákhoz, kik mind emberek vagy más lények voltak mielőtt a végzetes tóban megfürödtek.

Szüleim rezervátumot hoztak nekik létre, hol senki nem háborgatta ezeket a békés állatokat, melyek vakon bíztak kettejükben, kik maguk is a rezervátumban élték le életüket.

Anyám vigasztalhatatlan apám halála miatt. Napok óta nem eszik, az erdőt járja, hol annyi éven át éltek boldogan, egymás ölelő erejében.

A rezervátum gondozását rám bízta, ez az örökségem, amit örömmel vállalok.

Itt nőttem fel. Ismerek minden követ, minden menedéket, minden egyes árnyat adó fát, minden üreget, és ismerek minden tobot, kiknek kiérdemeltem bizalmát és szeretetét.

Apám egy földi könyvet hagyott rám, s a tanítást, hogy erős legyek és bátor, tiszteljem a természetet, és soha, de soha ne válasszam a könnyebb életet.

"Es muss sein."

*****

[A novella első része, Alfa címmel, Az utolsó másodperc lélegzete című kötetemben olvasható]

[Inspired by Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége – A novellában szereplő idézetek a műből származnak]