A vágy anatómiája

Melegre riadt és levegőtlenségre. Csatakos testéről ledobta a koszos plédet, mely hosszú hónapok és végtelen lassú évek szagát hordozta durván szőtt, kibolyhosodott anyagában. Már majdnem visszaaludt, hosszú haja nedvesen tapadt álomittas arcára, amikor meghallotta a motorzúgást egészen közel a házhoz. Éber lett és óvatos, nem mozdult, nem csapott zajt, csak fülelt, vajon tovább hajt az éjjeli utas?

Leállt a motor, a kocsi még gurult, az abroncsok alatt csikorgott az apró kavics, amint a szemek súrlódtak a durva homokon. Aztán tompa zaj, neki ütődött valaminek, majd néma csend, melyet csak félve kieresztett, visszatartott lélegzete tör meg, alig-alig emelkedő, riadt mellkasából pillekönnyen távozva.

Szinte súlytalan léptekkel lopózik, hova éjjelente aludni behúzódik, a pincéből felfelé a falépcsőn, gondosan kerülve a nyikorgó fokokat, melyeket csak ő ismer, gyermekkora óta koptatva a tákolmányt, mely csoda, hogy még áll, s elbírja súlyát. Mezítláb oson az ajtóig, izzadó tenyere szorítja a puskát. Még mindig remeg tőle a keze, a gyomra, pedig az elmúlt években többször is használta, kényszerszülte gyilkos módra.

Kintről semmi zaj, nesz sem hallatszik, azért hosszan várakozik, sovány kis testével, a szürke póló alatt meztelen mellével nekidőlve a deszkaajtónak, baljával markolva a kilincset, bátorságot keresve valahol mélyen megbújva korgó gyomrában. Óvatosan emeli le a keresztrudat, feltárva a házat a csillagos ég előtt, hol a fénylő hold megvilágítja a tájat, láthatóvá téve a darab sötétet, mi a ház sarkának futva áll némán, fényszórójával megtörve a málló vakolat salétromos mintáját.

Egy embert lát, testével rádőlt a kormányra, feje oldalra bicsaklott, karjai lecsüngnek, talán halott. Reméli, hogy az. Halottnak nem kell segíteni, csak elássa hátul a többi mellé, és nincs rá gond. Ám ha él, nem tagadhatja meg tőle a gyógyírt, köti az eskü, mely e világban már mit sem ér, ő, a környék egyetlen doktornője mégis tartja magát hozzá.

Bosszúsan érzi, van pulzusa. Alig csekélyke, de mégiscsak esély. De mire, az életre, vagy inkább a lassú kínhalálra, melyet manapság létnek neveznek? Az Összeomlás óta nincs értelme semminek. Mindenki tengődik, mint partra vetett tengeri moszat a szélben. Száradnak, aszalódnak, éheznek, öldökölnek. Fekszenek, s kelnek napszaktól függetlenül. Nappali hőségben, s hűvös éjben forgolódnak álmatlan álmosan, saját kipárolgásuktól bűzösen, mint tengő, sorstalan állatok, mik várják a bárdot, mikor csap le.

*****

Minden erejére szüksége volt, hogy bevonszolja a magatehetetlen testet a házba, kezét az asztallábhoz, lábát az ágyéhoz kötözte, s most, mint padlóra döntött, keresztről leemelt Jézus fekszik előtte a férfi. Mellén a csíkos ing véresen, nyakánál szétnyílva tapad a bőrre, mely megbabonázza tekintetét. Gombolja, elsimítja a vásznat, nem lát sérülést. Alányúl, hátát tapogatja, végig a gerincen futnak vékony ujjai, jéghidegen a rémülettől a nyári hőségben.

Szétvágja a foszló, szakadozott nadrág szárait, de az izmos, munkához szokott lábakon is csak rég begyógyult vágások nyomait találja, így marad a fej, melyen hátul jókora dudor, vérző seb tátong, melyből szivárog a meleg vér, alvadt csomókat hagyva az összevissza lenyírt hajon és az erős, napsütötte nyakon.

*****

Nézi, ahogy lassan eszmél. Szeme hunyorogva nyílik, tudata lassan pislákoló, alig libbenő gyertyaláng elméje peremén. Fejét elfordítja a redőnnyel sötétített ablaktól, míg ő a széken kucorog, biztos távolban, puskája az asztalra fektetve, készenlétben. Onnan figyeli a lekötözött, nedves ronggyal úgy, ahogy megtisztogatott férfit.

Gondolja, fáj a feje az ütéstől, melyet rámértek más emberek, s kiktől elmenekült, vagy kik ott hagyták halottnak gondolván. Egész éjjel feküdt ájult álomba hullva, ő meg őrt állt, ha netán üldözték volna. El-elbóbiskolt a kemény széken ülve, egyszer puskáját is elejtve őrizte magát, nem a menekülőt, ki kéretlen betört életébe, s most itt pislog az árnyékolt nappali fényben.

Lecseréli a kötést, megitatja, letörli a hányást álláról, szakálláról. Agyrázkódás.

*****

A kocsival beállt a színbe, a házhoz vezető keréknyomokat faággal elsimította, a véres, szétvágott rongyokat elégette, a napégette bőrt kenőccsel lefedte, s a szürke tekintetet a pincébe száműzte. Összekötött kézzel-lábbal levonszolta, ágyba segítette, majd köteleit kioldva rázárta az ajtót, s naponta egyszer megetette.

Keze gyakran tévedt nyaktőnél vállára, hol a kiszáradt, cserepes ajak érintette, míg ő sebét kötözni fölé hajolt. Váratlan, kiszámított vagy elkeseredett támadó hálaként égetve bőrébe a kínzó vágyat, mely nem hagyja aludni, sem enni, csak váratja magára, a sötét pincében erőtlenül fekve, míg ő odafent a körmét rágja.

*****

A csók vállát, mint a billog, úgy égette, többé nem bírt nem gondolni rá.

Nem bírt nem gondolni a szakállból kivillanó hófehér fogakra, a komoly, szürke tekintetre, melynek mélyén a többé már semmire sem jó élet teljes reményvesztettsége nézett vissza az ő mindenből kiábrándult, tengerkék szemébe.

Sosem gondolta volna, hogy a naptól cserzett bőr, vagy egy félrecsúszott ingből kibukó kulcscsont ily vonzó lehet. Hogy az erős, széles, izzadságtól fénylő nyak ennyire magára vonja figyelmét, hatása alá kényszeríti elméjét, s megbizsergeti ujjait, melyek úgy áhítoztak a napégette, feszes bőrre a domború mellkas felett, mint étlen szomjazó sivatagi vándor egyetlen korty víz után, mely itatja magát, s mindig többet s többet kíván.

*****

Mereven, háttal ül, míg ő sebét tisztítja, átköti, s alig tudja leplezni magát. Úgy érzi, szapora légzése, remegő ujjai mind árulók, mik felfedik akaratát, mely nem hagyja nyugodni.

Végül felé fordul. A végtelen mély, szürke szempár égeti, mint ajka a vállát. Sovány keze végig simít a gyér szakállon, le egészen a nyakán át a kulcscsontig, s a napégette bőr a mellkason lúdbőrözik, amint az erős, forró férfitenyér a combján időzik.

[Inspired by "The Rover" with Guy Pearce]

English version: https://asfield.webnode.hu/a-s-field-anatomy-of-desire/