A tűzliliomos lány

A Kepha bolygó 8374. évében, tepettkor, vagyis újév napján épp, amikor Ah, a Hold kimosolygott a felhők mögül két gyermek született ugyanabban a faluban. Egy fiú, kit Hapunak neveztek el az életet adó folyó után, s egy kisleány, ki az Ahmes nevet kapta, mely a hold gyermeke jelentéssel bírt.

A gyermekek szülei jóbarátok voltak, így gyakran töltötték együtt idejüket, Ahmes és Hapu együtt nőttek fel, mint testvérek, bár vér köteléke nem fűzte egymáshoz őket. A szülők örvendeztek gyermekeik barátsága felett, s titkon abban reménykedtek, hogy felcseperedve, majd egymást választják és egybekelnek.

Mily öröm lenne, gondolták boldogan, s már tervezték a frigyet, s hogy egymás mellett elterülő földjeiket egyesítik, lesz bőven termőföldjük, legelő a jószágoknak és erdő téli tüzelőnek. Bíztatták a kicsiket mindig egymás felé, Ahmesnek mondogatva, hogy ossza meg uzsonnáját Hapuval, s a fiúnak lelkére kötve, hogy bármi áron védje meg Ahmest mindenkitől az iskolában.

Így jártak ketten mindig mindenhova kézen fogva, szeretetteljes egyetértésben. Reggel együtt sétáltak az iskolába, együtt ültek a padban, egymás mellett az ebédlőben, s együtt sétáltak haza, majd egyik nap Ahmes szülei házában, másnap pedig Hapuéknál írták a leckét szorgalmasan, s csak éjszakára tért haza mindkettő a saját szobájába.

Így cseperedtek egymás ölelő melegében, várva huszadik születésnapjukon eljövő házasságukat. Nem tudtak róla, hogy velük egyidőben, a Kepha 8374. évének tepettekor még egy ifjú élet felsírt a déli napsütésben.

A szomszéd falu vezérének fia nyitotta fel szemét, s szorította meg apja ujját, ki büszkén mutatta a falu népének gyermekét, kit Akamunak, vagyis riválisnak nevezett el, mert sok reménye volt a fiúban, hogy folytatja a falu bővítését, s apja után ő is újabb darabot hasít a szomszédos földterületekből.

Akamut harcra nevelték ötéves korától. Megtanították neki, hogyan veheti el, amiről úgy gondolja, megérdemli. Nyoma sem volt benne Ahmes és Hapu szelídségének, szerető kedvességének. Akamu a katonákkal kelt és feküdt, vadászatokon és bajvívásokban edződött. Tenyere érdes lett a dárda nyelétől, a kard markolatjától, arca komoly, teste szikár a harc hevétől.

Tizenhatodik évüket töltötték az ifjak, midőn az áradás szakában a két falu határán rendezett vásáron Akamut meglátta Ahmest és azonnal lángra lobbant a gyönyörű lány iránt. Hapu észrevette az idegen sóvár tekintetét, és féltőn vonta magához a lányt, ki éppen virágkoszorút illesztett sötét hajába, melyen a tűzliliomok szinte ragyogtak.

Hapu tudta, hogy jegyese mily szép, de nem láthatta őt Akamu szemével, hiszen ő testvérként nőtt fel a lánnyal, megszokva üde, tiszta báját, míg riválisa hirtelen támadt, friss vággyal tekintett a megszerzendő prédára. Így teljesedett be Akamu nevének jelentése, hogy a vásári napon még maga sem tudván róla, de Hapu riválisává lépett elő.

Akamu amint hazaért, sietett apjához, hogy elújságolja neki, megtalálta jövendő feleségét, ám a vezér türelemre intette, s követeit a szomszéd faluba elküldte, hogy megtudják ki az a gyönyörű, tűzliliomos lány, kit fia kiszemelt nőül.

Nagy volt öröme, amikor megtudta, hogy a leány a szomszéd falu bírájának lánya. Így nem lesz rangon aluli a házasság, s földterületüket a másik faluban jogosan megszerezhetik. Nem lesz harc, nem fog folyni vér, hol akár fia is sérülhet, meghalhat, de békés úton jussuk lesz több mérő erdő és rét.

Nagy lett náluk a sürgés-forgás. Az asszonyok készítették a hímzett szőtteseket, a kovácsok éjjel-nappal a fújtatóknál álltak, míg összerendezték a lánykéréshez az ajándékokat. Volt ott minden, mire szükség lehet, selymek, vásznak, míves fegyverek, festett korsók színültig pénzzel, s még egy kis drágakövekkel kirakott bugyelláris is került szegről-végről, az anyai örökségből.

Akamu nem értette, mire a nagy készülődés, ő úgy tervezte, az éj leple alatt betör a lányos házba, elragadja az arát, s ha elmúlt az éj és asszonyává lett, már úgysem kéri vissza az apja, s akkor majd egybekelnek, s a vagyon is őnáluk marad. Ám apja csitította, féltette életét, ki egyetlen örököse volt, csodaszép, daliás legénnyé serdült kegyetlen fia, s hogy tervében megakadályozza, hát őriztette éjjel-nappal.

Eljött közben a sarjadás szaka, s Akamu apja végre útnak indította a lánykérő küldöttséget. Ő maga családostul szintén felkerekedett, s hosszan kígyózott a sor az úton a tavaszi szellőben. Elől mentek a zenészek víg nótákat dalolva, mögöttük táncosok, tornászok, kik mutatványaikkal szórakoztatják majd a népet. Következtek büszke tartással a harcosok, tollakkal tűzdelt fejük kimagaslott a sorból, kezük feszesen fonódott a dárdák nyelére, övükben kard s hosszú tőr, parittya és fojtózsineg.

Hátrébb sorakoztak a szekérnyi rakatok, az ajándékok gondosan elhelyezve, lekötözve, ponyvával borítva, nehogy bajuk essen, s az úton a por be ne lepje. Ezután lépkedtek a testőrkapitányok, díszes ruhájukon csillogott a napfény, arcuk, mint kőszikla, testük egyetlen ruganyos izomköteg. Körbevették a családi hintót, hol a büszke apa ült felesége mellett, s fia, ki türelmetlenül dobolt lábával, s még mindig nem értette, mivégre e díszes menet.

Akamu utolsó pillanatig tiltakozott apja terve ellen, de nem volt mit tennie, s csak ült a szekéren forró lázban égve, mely úgy érezte megfojtja, elemészti egészen. Heteken át csak a lányra gondolt, s tucatnyi alkalommal próbált megszökni, de apja parancsa erős volt, kötötte a harcosok kezét, s Akamut minden alkalommal egyre jobban megszégyenülve vitték vissza apja elébe. De most végre úton vannak, s ma este ágyába viszi a tűzliliomos lányt, s fiút nemz neki.

Így értek zeneszóval a falu határába, hol a népek hallva a dalt kijöttek a portákra. Ámultak, mi történhet vajon, s mikor látták a ruhákon, hogy ki jön, rosszat sejtve inkább visszasomfordáltak a kapun belülre, s csak az udvar menedékéből nézték a fényes menetet, mely lassan elért a bíró házáig, hol megálltak, utat nyitva a családi hintónak.

A bíró kijött köszönteni őket, s kérdeni, mi végre jöttek, s hallva az okot, mit sejtett ő már régen, csak lehajtotta fejét, s úgy mondta a szókat, hogy lánya már születése óta el van jegyezve mással. Akamu apja intett a szolgáknak, s ki mint nem is hallotta volna a választ, kezdte hordatni az ajándékokat. Dicsérte a fegyverek ékét, az asszonyok kezének nyomát a ruhákon, saját kezűleg nyújtotta volna az ékszeres iszákot, de a bíró mindent elutasított, s ezzel éktelen haragra vetette Akamut.

A fiú hirtelen lobbant apjára, s erre az alázatos vénre, ki őt s vezérét kikosarazza, semmibe veszi. Ki még csak pillantást sem vetett ékszerre, kardokra, sem hímzett gyolcsokra, sem húrként megfeszült testőrkapitányokra, s úgy mondta a nemet, mintha kegyet adna, hogy megszégyenülten haza kullogjanak. Csak anyja tudta csillapítani, ki lefogta dárdát szorító kezét, s dölyfösen vetette oda, fogsz még te könyörögni, hogy fogadjuk lányodat, s hunyorintott fiára titokban, mi születéstől fogva jelük volt egymás közt.

Akamu tudta, anyjának már kész terve van, ismerte észjárását, fondorlatos gondolatát, mely lenyűgözte apját is egész életében. Fogcsikorgatva övére tűzte kardját, föld felé fordította dárdája hegyét, s nevelt fegyelemmel ült be a hintóba, álkapcsa már fájt, mire napnyugtára szobájába csörtetett.

Anyja terve oly egyszerűen zseniális volt, hogy ilyet csak ő tudott kitalálni, ám Akamunak megint várnia kellett, s apja megint őriztette, nehogy útra keljen. Várták semut, a forró évszakot, mikor a nap már reggeltől éget, s a legapróbb szikra, egy harmatcseppen összegyűlt fénypászma is elég, hogy a határ lángra kapjon. Az áradás szakában ültetett vetés már túl volt a sarjadás szakon, s most semu közepén lassan aratásra kész, de ebben az évben nem lesz mit betakarítani, s mindezt egy lány miatt, ki tűzliliom koszorút hord fején.

Tudta a bíró, hogy válaszát nem tűrik, ismerte jól fiatal korukból a szomszéd vezért s asszonyát, kik megtestesítik az észt és erőt, s fiúkat erőszakra nevelték, mint minden férfit ott, a szomszéd faluban. Az ő falujuk békés volt, nem törtek hatalomra mások ellenében, s voltak ugyan harcosok, de erejük s jártasságuk közel sem olyan, mint Akamu népének.

Igyekeztek azért felkészülni, megtenni, amit tudtak. Elsőnek a leányokat elrejtették egy titkos alagútban, s igyekeztek a terményt betakarítani, a jószágot karámban tartani, s összegyűjtöttek csekély alamizsnát, mit majd váltságul a sérelemért elküldtek a vezérnek, s amit ő szívélyes mosollyal elfogadott. De a bíró tudta, hogy minden hiába.

Teltek a hetek, a levegő egyre forróbb lett, mikor a határból futva jött a szolga, hogy lángra kapott az erdő s a legelő. Mind tudták, hogy eljött az idő, hogy sorsuk beteljen. Szaladtak a bújtatott ifjakért, s az előre elkészített tarisznyákkal, sűrű könnyek között útnak indították őket.

Menekült Ahmes és Hapu, kézen fogva futottak át mezőkön és erdőkön. A fák tépték ruhájuk, a folyók sodorták testük, szél szárította, nap cserzette bőrük, de ők mentek mindig egymás mellett, egymás kezét el nem engedve.

Nyomukban Akamu, fáradhatatlan léptekkel. Megszökött apja rabságából, s üldözte a szerelmeseket. Jeles nyomolvasó, edzett férfi s harcos, kétsége nem volt, hogy utoléri őket, s már előre örült a vérnek s a kéjnek.

Így folyt az üldözés napokon át. Menekült Ahmes és Hapu, talpuk véres karmolás, s nyomukban csak fél nappal lemaradva, s mind egyre közelebb jutva, loholt Akamu dárdája nyelét szorongatva.

Teltek a napok, a nap már perzselt, elérkezett semu közepe, az égető forróság hava, az aszály, a vibráló levegő, a fojtogató éjjel, mely nem nyújt enyhet a fáradt testnek. Ám ők csak mentek szakadatlan, végső erejük megfeszítve, futottak, s felmásztak a kéklő hegyek ormára, majd le az árnyas völgybe, hol menedéket reméltek, ha időben oda érnek.

Tudta Akamu, hová tartanak, már a hegyek láttán biztos volt benne, hogy Ahmes és Hapu célja a legendák földje, hol az átjáró megnyílik az éjben. Ab-an, az Égi Kapu felizzik évente egyszer, amikor Szeiriosz, a Perzselő, mely a legfényesebb csillag az égen, zeniten áll, s fénye ezüsttel hinti az éji sötétben lapuló mezőt. Tudta, nem lesz több esélye, csak ha beéri őket, mielőtt odaérnek.

Mikor lefelé haladt a hegyről, szökellt, mint a hegyi kecskék a párduc elől, látta őket alant, a sziklák között. Ahmes botladozva szaladt, Hapu átkarolta, szinte cipelte, szorosan fogva, s ez Akamut őrületig dűhítette, hogy kit ő asszonyának akart, más szökteti, s érinti, s dühe erejét megsokszorozta, nyaktörő iramban rohant le a hegyről, érezte győzelmét, szinte karnyújtásnyira volt tőlük.

Ám ekkor a Szeiriosz felragyogott, a forróság tetőzött, s Ab-an egyre erősebben ragyogó körvonala megjelent a tisztáson, mint hatalmas, fénylő kör meredt az égre, várva, lesz oly élő, ki merészel belépni belsejébe.

Ahmes megriadt, elesett és zokogott, Hapu mellette térdelt, szívszorongva kérlelte, álljon fel, s együtt tegyék meg az utolsó lépéseket, ám a lány rettegett, mi várja őket odaát, hiszen soha senki nem lépte át a kört, kivéve Thotu, ha igaz, még az ősidőkben. Sosem jött vissza, nyoma veszett, nem tudni, élt vagy halt midőn a túloldalra érkezett.

Akamu felkiáltott, s Hapu rettegve látta, hogy a másik mily közel ért, hogy dárdáját készíti, teste megfeszül, izmai, mint indák az ágon, arcán vicsorgó düh, s elszánt gyűlölet, mely Haput emberfeletti erőre készteti, s Ahmest a karjába emelve az utolsó pár lépést megteszi. Átlép Ab-an ragyogó ívén, belép az ismeretlenbe, tébolyult félelemmel szorítva szerelmét épp mikor Akamu minden erejét s haragját beleadva a gyilkos dárdát elhajítja.

*****

Akamu bénultan állt a mezőn, haragja elfüstölt ámuló elméjén. Hiszen saját szemével látta, hogy dárdája átrepült az Égi Kapun, de nem látta, eltalálta riválisát vagy sem, mert amint Hapu Ahmessel a karjában átlépett a fénylő, vibráló átjárón, eltűntek szeme elől, mintha soha ott sem lettek volna, s a kapu abban a pillanatban bezárult, s ő most már soha meg sem tudja, megölte vajon azt a másikat, ki elrabolta tőle szíve leghőbb vágyát, a tűzliliom koszorús lányt.

*****

Hapu átlépett Ab-an ezüstösen ragyogó küszöbén, s fáradt tekintette látta, hogy a Szeiriosz már nem ragyog az égen. Eltűnt az Égi Kapuval együtt, s ő érezte, talpa alatt lágy fű omlik, bőrén hűvös szellő játszik. Eltűnt a forróság, a perzselő hőség, tavasz illat, virágtól bódult lég vette körbe, s hátra pillantva látta, hogy a hegyek helyén szelíden hullámzó víz tükröződik.

Eltűnt egész világa, benne szerettei és üldözője, Ab-an és a Szeiriosz, a forróság hava, a felgyújtott, égő mezők, s a falu, melynek életét köszönheti, s mely halálával váltotta meg szerelmük létét.

Ereje elhagyta, lerogyott a földre, s Ahmes alélt testét gyengéden lefektette. Elsimította haját az arcából, lágy csókkal ébresztette, s csak ekkor, minden veszély múltán érezte meg oldalában a kínt, s a szétterülő vért, mely ruháját átitatta. Ahmes felocsúdott, s tépte a gyolcsot, rémülten szorította a sebre, de aztán látták, csak súrolta Haput a dárda, mely még remegett a porhanyós földbe beleállva.

Egymást támogatva nekiveselkedtek s felálltak. Hapu kezébe vette a dárdát, súlyát próbálgatta, ám Ahmes szelíden megfogta a kezét, s így indultak új, ismeretlen életük felé.